Hadúr kardja

Barcsa Dániel, p, 09/01/2017 - 00:10

 

 

 

 

 

 

 

Hadúr hatalmas munkába fogott. A mennybolt egy villámát lehívta a földre, égig érő tüzet bűvölt, s e tüzet a négy égtáj szilaj szeleivel felszította. Majd eléhívta a föld méhének érceit, a fémeket megolvasztotta, összeötvözte. Aztán üllőjén ezt az anyagot pörölyével addig verte-ütötte tizenkét napon és tizenkét éjen át – hol felizzítva az ádáz tűzön, hol lehűtve a világ friss vizein –, amíg formálódni nem kezdett Hadúr keze alatt a világ legszebb és legtökéletesebb kardja…
Nagy gondban volt Artabánosz, a szkíták ifjú fejedelme. Szkítia határához, az Ister folyóhoz rendelt őrs vigyázói jelentették, hogy egy rettentő sereg gyülekezik a túlsó parton. Dáriusz perzsa nagykirály katonái. Artabánosz azonnal nyergeltette leggyorsabb lábú lovát, s csekély kísérettel az Isterhez vágtatott, hogy a saját szemével mérje föl, mekkora a baj. S látnia kellett, amint éppen az Ister hullámai fölé hidat feszítenek Dáriusz találékony görög építőmesterei.
A szkíták fejedelmének nem kellett sokáig várnia, mert hamarost megérkezett székvárosába a perzsa nagykirály követe. Fából rótt, csinosan faragott palotájában, nemesei körében ülve hallgatta Artabánosz Dáriusz gőgös üzenetét:
Hallod-é szkíták fejedelme, porszem a sarum alatt! Add át országod felét, s akkor, mint kormányzóm, a másik felét továbbra is bírhatod. Ha dacolni mersz velem, s fegyverrel ellenállsz, elsöpörlek. Vagy alattvalóm leszel, s élhetsz békében, gazdagságban, vagy seregeddel együtt elpusztulsz. Hódolatod jeléül pedig küldj nekem egy kosár földet a legjobb legelőhelyedről, egy kancsónyit a legédesebb vizedből, s add át fegyvered!
– Meghallgattalak, követ – szólt nyugodtan a fejedelem. – Ám tudod, nálunk nem szokás az uralkodónak egyedül döntenie, hanem elébb ki kell kérnie a vének és a nemzetségfők véleményét. Most tehát menj szállásodra békével, ahol mindazzal ellátunk, ami rangodnak kijár. A szkíták válaszát pedig, ígérem, időben megkapod!
Artabanosz a sátrában feküdt, s bár már elmúlt az éjfél is, de az álom még mindig elkerülte. Újra és újra visszaidézte magában a perzsa nagykirály pökhendi üzenetét. És hiába hunyta le a szemét, akkor is látta az Isteren átívelő hatalmas hidat, s a szkíta zöld mezőkre lecsapni készülő sáskahadat. S ekkor a sötét sátorban fény támadt, s a sugárkörben, kezében egy szablyával ősz öregember magasodott fekhelye fölé. Artabanosz ijedve a fegyvere után kapott. 
– Ifjú fejedelem! – szólt az öreg – Hagyd a kardod, mert nem a vesztedre jöttem. Az őrtállókat pedig ne büntesd, ne is kárhoztasd, mert csak te láthatsz engem. Más földi halandónak én az éj és a nappal, a szél s a víz vagyok, a nyári nap heve, a tél engesztelhetetlen hidege…
– Hadúr! – találta ki Artabánosz hirtelen, s térdre hullott.
– Kelj fel, szkíták fejedelme! Lásd, ajándékot hoztam néked. Ha ezzel a szablyával felövezlek, nem találsz legyőzőre ezen a világon!
Artabánosz tétovázva nyúlt a kard felé. Mikor az érchez ért, mintha villám cikázott volna át erein, egy csapásra elenyésztek kétségei és félelmei, s a körülötte napok óta rajzó, kínzó kérdések mind választ nyertek. 
Fullajtárok vágtattak szerteszéjjel a szélrózsa minden irányába, fölkeresve a legtávolabbi szállásokat is, hogy felmutassák a vérbe mártott, veres tollú nyílvesszőt. Ezzel üzent a szkíta fejedelem minden épkézláb férfiúnak, hogy elvárja őket táborába.
Nagy készülődés kezdődött szerte az országban. A harcosok szemügyre vették társaikat, a lovakat, aztán megszemlélték fegyvereiket is, nehogy szégyent valljanak velük az ellenség előtt. Az ügyes szkíta kovácsoknak hirtelen annyi munkájuk támadt, hogy alig győzték, pedig napnyugta után is verték a vasat. Az asszonyok az általvetőbe váltás ruhát, élelmet pakoltak. Az öregek tanácsokat adtak a harcba indulóknak, s a kíváncsi gyermekek meg a kutyák pedig mindenütt ott voltak, ahol csak láb alatt lehettek. Aztán a harcosok lóra kaptak, s vágtattak napnyugatnak, Artabánosz tábora felé. S rövidesen felcihelődött egy másik sereg is, az asszonyok, gyerekek, öregek hada, kik megindultak a hűvös északnak, gyalogosan vagy szekereken, nyájaikat maguk előtt terelve.
– Nos, hadd hallom – faggatta visszatért követét Dáriusz – , mit felelt üzenetemre Artabánosz?
– Ó, Nagykirály, a szkíta fejedelem, miután hűséggel teljesítettem, mit reám bíztál, nem válaszolt azonnal. Elébb tanácskozott a vénekkel és a nemzetségek fejeivel, s csak azután hívatott újra magához. Mikor ismét a színe elé kerültem, reám bízta Artabánosz mindezeket, amiket itt látsz, uram. Úgy gondolom, hogy ez a válasza üzenetedre.
A követ Dáriusz lába elé rakott két apró, faragott kalitkát – az egyikben egy élő pocok, a másikban egy béka – s egy tucat nyílvesszőt.
A nagykirály összehívta vezéreit, hogy véleményüket kérje Artabánosz különös ajándékáról. A többség szerint a küldemény csakis a szkíták meghódolását jelentheti, mert jelképezi a Dáriusz által kért földet és vizet, s a szkíta fejedelem fegyverét. Mert a pocok a föld alatt él, a béka a vízben, s a szkíták – köztudottan – mind ügyes íjászok. Ám Mardóniosz, a király sógora más véleményen volt.
– Ó, Dáriusz, botorság lenne a szkíták meghódolásában bíznod. Mert úgy vélem, Artabánosz ezzel az ajándékkal azt üzeni néked: ti, perzsák, bújhattok a föld alá is, mint a pockok, rejtőzhettek a víz alá is, mint a békák, a nyilaink akkor is megtalálnak benneteket!
Elkészült a híd az Isteren. Hét nap és hét éjjel dübörögtek a lefektetett fapallókon az átvonulók patái, kerekei, csizmái, sarui és bocskorai. A szkíta oldalon aztán a nagykirály hadrendbe állította csapatait, s a híd őrzésére tekintélyes utóvédet hagyva, a sereg zömével megkezdte hosszú vonulását a végtelennek tűnő pusztákon.
Napra nap hullt, de a perzsák nem találtak ellenfélre. Pedig valahol, a látótávolságon kívül, ott kellett lenniük a szkíta harcosoknak, mert a nagykirály kiküldött felderítői soha nem tértek vissza. S nem érkezett meg egyetlen hírvivő futár sem az Ister hídjánál hátrahagyott seregrésztől se. Dáriusz kezdte magát úgy érezni, mint a ködben botorkáló, aki az orráig sem lát, mert a táborán kívül eső világról nem tudhatott meg semmit.
Ám a perzsák nemcsak a szkíta sereggel nem találkoztak, de egyáltalán, egyetlen élő lélek sem került az útjukba. Emberi lakhelyeknek csak az emlékét lelték: a szkíta szállások sátrainak, a jurtáknak kerek nyomait a fűben, s a hűlt tűzhelyek szenét. De a legjobban az aggasztotta a nagykirályt, hogy ahol átvonult hadával, ott nem talált semmit, ami a hódító hasznára lehetett volna. Serege elől a szkíták elhajtották a lábasjószágot, felgyújtották a csűröket és a hombárokat, és még a kutakat is betemették.
A hadjárat hetedik napján Dáriusz megállította seregét. Elege lett abból, hogy a szkíták bújócskát játszanak vele. Elhatározta, ismét elküldi követét Artabánoszhoz, hogy egy mindent eldöntő csatát ajánljon neki.
A követ neki is indult jó korán, napkeltekor napkeletnek, a szkíta fejedelmi székhely felé. Már délidő is elmúlt, mikor – mintha a föld alól bukkantak volna elő – a követet és kíséretét szkíta lovasok vették körül. A követ felmutatta a megbízatását bizonyító jelvényét, és megpróbálta rávenni lovasokat arra, hogy vezessék őt fejedelmük színe látására. Azok ugyan végighallgatták figyelmesen, de aztán, anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna, megfordultak, és sarkantyúba kapták lovaikat.
A követ reggelig várt a szkíták visszatérésére, hogy rangjának kijáró kíséretet adjanak neki. Ám arra várhatott volna akár ítéletnapig is. Kelletlenül továbbindult hát, s nemsokára el is ért a szkíta székvárosba. Ott azonban rögtön látta, hogy dolgavégezetlenül kell visszafordulnia. A minap még csinos faépületekkel büszkélkedő fejedelmi székhely ugyancsak szomorú képet mutatott: az egykor nyüzsgő, a világ minden tájáról érkezett árusok üzleteivel szegélyezett utcákon nem találkozott senkivel, mert amerre nézett, csak üszkös romokat látott mindenütt…
Sátrában a nagykirály – tehetetlenségében – majd egy álló napon át dühöngeni méltóztatott, aztán nehéz szívvel mégiscsak kiadta a parancsot a visszafordulásra. Mikor a perzsa sereg tábort bontott, Dáriusz magához hívatta nővérének férjét, Mardónioszt, kit valamennyi perzsa közül a legtöbbre becsült.
– Tudod, Mardóniosz, hogy senkiben nem bízom annyira, mint benned. S azt is tudod, hogy lovas testőreimnél, a „halhatatlanoknál”, nincsenek jobb katonáim.
– Parancsolj velünk, Uram!
– Mind a tízezer testőrömet a kezed alá adom. Vágd át magad velük eme kárhozott pusztán az Isteren vert hidamig! Az ott lévő őrseregnek vidd el parancsomat: ami nélkülözhető élelem csak található náluk, azt gyorslábú lovakra mind málházzák fel! Aztán, jó Mardónioszom, ez utánpótlással fordulj vissza, siess, mert fürgeségeden múlik e büszke had, s az én sorsom is.
A visszavonulás harmadik napján, amikor Dáriusz éppen azt latolgatta magában, hogy hol tarthat megbízatása teljesítésében sógora, a távolban egy magányos szkíta tűnt fel. Midőn a lovag a perzsa seregtől csak nyíllövésnyi távolságra jutott, fölemelte mindkét kezét, üres tenyerét mutatva. Békés szándékát látván a perzsa katonák egészen az első vonalig engedték. Akkor a szkíta megállt előttük, s így szólt hozzájuk:
– Artabánosz fejedelem ezt az ajándékot küldi a perzsák nagykirályának!
S a nyeregkápáról leoldozott egy bőrzsákot, és azt a katonák lábai elé hajította. A szkíta ezután gyorsan a lovát fordította, és szélsebesen elvágtatott.
Dáriusz, sarkallva a türelmetlen kíváncsiságtól – el nem tudta képzelni, hogy ellensége vajon mit is akarhat ajándékozni neki – becsmérelve szidta ügyetlenkedő szolgáját, aki a csomagot próbálta bontogatni. A félelemtől reszkető kezű szolga nagy igyekezetében elejtette a zsákot, s akkor Dáriusz elhűlve látta, hogy egy fej gurul ki belőle. A királyi sógor, Mardóniosz levágott feje...
A nagykirály úgy döntött, hogy katonái elől eltitkolja Mardóniosz és a tízezrek pusztulását. Jobbnak látta, ha alattvalói minél később tudják meg, milyen nagy bajban vannak. Ám a titkolózás csak két napig tarthatott, mert a perzsák múlt csata színhelyére értek. Amerre elláttak, mindenfelé Dáriusz „halhatatlanjai” hevertek temetetlenül, s oszló tetemeiken már a vadak és a dögmadarak lakmároztak.
Dáriusz megtiltotta, hogy serege megadja a végtisztességet a bajtársaknak. Pihenőt se hagyva, tovább űzte, hajtotta embereit, hogy minél előbb maguk mögött tudják ezt az elátkozott országot. Ám bármennyire is csökkentették a fejadagokat, egy nap a magukkal hozott élelmiszerkészletekből kifogytak, s az egykor oly rátarti perzsa sereg a rövid pihenőidőkben pocokra és ürgére vadászott. Az éhezők ehető gyökerek után kutattak, voltak, akik földet faltak, agyaggal töltve meg a követelőző bendőt, és sokan ráfanyalodtak a fűre is. Dáriusz eleinte halállal bűntette a lovak leölését – nem akarván elveszíteni lovasságát –, de utóbb maga adott parancsot a lesántult vagy gyengébb állatok levágására. Ám ezzel maga idézte elő a fegyelem megrendülését, az éhezett katonák egymást taposva tülekedtek egy-egy harapásnyi húsfalatért.
Nem is olyan rég a perzsa nagykirály mi mindent megadott volna, hogy megláthassa a szkíta sereget! Ám amikor a visszavonulás negyedik napján feltűnt a távolban a szkíta lovasok szürke tömege, újabb ráncok szántották fel Dáriusz homlokát.
Úgy látszott azonban, az ellen továbbra sem akar szabályos ütközetet vívni. Órák teltek, de a szkíta had egésze egy nyíllövésnyit sem közelített, a perzsák látótávolságában maradva, velük párhuzamosan haladt. Aztán egyszer csak a szkíta seregtestről levált egy kisebb csoport. Szélsebesen vágtattak a perzsák felé, s mikor lőtávolságra értek, az ellenségre nyílzáport zúdítottak. Az első csapatot követte a második, azt a harmadik, és ez így ment egészen estélig, de a következő napok során is. Eleinte a perzsa lovasság kísérletet tett a támadások elhárítására, de a szkíták nem bocsátkoztak velük közelharcba, hanem könnyedén megugrottak előlük. A perzsák eleinte mindig úgy hitték, hogy elűzték a támadókat, de ahogy visszatértek táborukba, a pusztai lovasok – mint az elzavarhatatlan, pimasz bögölyök – ismét feltűntek, és folytatták a nyilazást ugyanúgy. 
Dáriusz lókedvelő népe eddig lebecsülte a borzas, zömök, csúnyácska szkíta lovakat. Most tisztelni kezdték őket: nyilvánvalóvá vált számukra, hogy az ellen lovai mennyire okosabbak, fürgébbek és kitartóbbak a nagyobb termetű, mutatós perzsa paripáknál.
Vak, zavarodott, óriási hernyóként araszolt a perzsa sereg, körülötte pedig apró, de könyörtelen fürkészdarazsakként kitartóan keringett a szkíta lovas íjászok számtalan raja. Naponta százak, ezrek estek áldozatául a kegyetlenül pontosan célba találó nyílvesszőknek. 
Az éhség, s a szkíták mellé hamarosan megérkezett a harmadik ellenség is. Elébb csak egy ember esett lázba, aztán tíz, majd száz, ezer és újabb ezer. A betegek képtelenek voltak a sereggel tartani, lefeküdtek a földre, és rázta őket a hideg. Volt, aki félrebeszélt, anyját, feleségét, gyermekeit szólította, de a legtöbben vízért könyörögtek, mindhiába, mert ekkorra már mindenki csak magamagát mentette. A nyomorultak társaiktól még szánakozó pillantást sem kaptak.
Magányos domb, kurgán került az útjukba, szkíta fejedelmi sírhely. Hadjáratuk kezdete óta már sok ilyennel találkoztak a perzsák. Dáriusz, szokása szerint, erre is felkaptatott lovával, abban reménykedve, hogy mást is fog látni a végtelen síkon kívül. Aztán a domb tetején nem akart hinni a szemének: a távolban megcsillant az Ister vize, s kilátóhelyéről nézve a híd is sértetlennek látszott.
A sereg ujjongva fogadta a hírt, és erőre kapott. Nem törődött immár senki, sem az éhséggel, sem a szkíta lovasokkal, de még a betegséggel se. Remény támadt a perzsák szívében, hogy már csak karnyújtásra van a menekvés és az otthon.
A remény oly hirtelen halt el, ahogy megszületett. Mert amikor a híd közelébe értek, látták, hogy az már nincs perzsa kézen. Az átkelés biztosítására hátrahagyott seregüket a szkíták elűzték a túlpartra. Az átkelés jogát Dáriusznak – oldalában a szkíta fősereggel – csatával kellett volna kicsikarnia a híd őrzőitől. És a nagykirály tudta, erre már katonái képtelenek lennének.
Ekkor Dáriusz felszerszámoztatta legjobb lovát, Drakónt, amelyet még a szkíta hadjárat előtt Makedónia királyától kapott ajándékba. Drakón – a neve sárkányt jelentett – erős, szilaj, harcias, ugyanakkor fegyelmezett állat volt. Dáriusz felöltötte legdíszesebb köntösét, arra felcsatolta fémlapokkal borított bőrvértjét, amely jól védte a testet, de viselőjének könnyű és szabad mozgást engedett, s fejére arannyal díszes sisakot húzott. Aztán fölült Drakónra, hogy egy szál maga elinduljon a szkíta főhad felé. A hozzá csatlakozni akarókat, vagy akik le akarták beszélni a reá váró próbáról, kemény szóval parancsolta vissza. 
Mikor Dáriusz elért a szkíta sereg közelébe, háromszor kiáltotta Artabánosz nevét. Nem várt hiába, mert mire negyedszer is szólította a szkíták fejedelmét, akkor mozgolódás támadt. Az ellen sorai megnyíltak, s egy lovas vált ki a többiek közül. Artabánosz volt, fedetlen fővel, egy szál gyolcsingben, melyet ifjú felesége hímzett ki számára színes fonallal, szerelemmel.
– Mit akarhat tőlem, a porszemtől, a perzsák nagy királya?
– Állj ki velem, férfimód! Nem orvul, lesből, távolról, gyáván, szkíta módra, hanem bátran, szemtől szembe, egy szál karddal, ahogy mi, perzsák harcolunk.
Elborult Artabánosz arca.
– A szkíták nem gyávák! De nem is bolondok. Nézz csak a hátad mögé, Dáriusz, mivé lett vakmerő sereged! 
– Nem vitázni jöttem, szkíta fejedelem, hanem kardunkat összemérni! Menj sátradba, és öltsd fel fegyvereid! Párviadalunk döntse el jómagunk, harcosaink és országaink sorsát!
– Készen állok, akár azonnal, nem menekülök előled. Ahogy eddig is, soha emberfia elől még meg nem futamodtam. Ezért hát ne húzd az időt, vond ki most a kardodat te is! – szólt Artabánosz, és apró, borzas lován előrerúgtatott.
A gyávának nevezett szkíta, Hadúr kardjával a kezében, úgy rohant rá ellenfelére – bár a perzsa nagyobb lován jóval termetesebbnek tűnt nála –, mint oroszlán a gödölyére.
Dáriuszt meglepte a roham. Már nem tudott elég lendületet venni az összecsapáshoz, ám bízott erősebb lovában, hosszabb karjában és jobb fegyverzetében. Mikor ellenfele a közelébe ért, hatalmas csapást akart mérni a szkíta fejedelem fejére. Ám Artabánosz egy apró villanással hárított. A két szablya összeszikrázott, mint mikor csillaghullás van, aztán Dáriusz kardja – a legjobb perzsa kovács munkája – kettétörött. A nagykirály döbbenten meredt a csonkra, de nem maradt ideje a csodálkozásra, mert Artabánosz egyetlen suhintással leütötte Dáriusz lovának a fejét. A királyt az összeomló lótetem magával rántotta, s maga alá temette. Artabánosz fürgén leszökkent paripájáról, és kardjának hegyét a tehetetlen ellenfél torkának szegezte.
– Megölhetnélek. Ám mégis meghagyom életed. Vidd el szégyened hírét népeidnek magad! Menj országomból egész hadaddal, nem állok utatokba, a hídon is átkelhettek zavartalan!
Övéi a szkíta fejedelmet hatalmas ovációval fogadták. Mindenki parolázni akart vele, vagy legalább ruháját, lovát megérinteni. Az ünneplő harcosok közt Artabánosz megpillantotta feleségének testvérét, Idantürszoszt, aki ivókürtjét kínálta felé.
– Igyál Artabánosz, megérdemled, ez a te napod! Nem született a földkerekségre olyan harcos, aki méltó lenne összemérni erejét a te kardoddal!
Artabanosz elvette tőle a szarukürtöt, és mohón ivott.
Ám – tette hozzá Idantürszosz kissé szemrehányón – kár volt futni hagyni a perzsákat!… De még ha tíz nap előnyt adnánk nekik, ezt a sereget akkor is utolérhetnénk. Gondold meg, fejedelmem, a szkítáké lehetne Perzsia, a médek földje, Babilon! És Egyiptom, ahol, hírlik, egy esztendőben kétszer is aratnak…
– Jól van. Elmondtad. Én meghallgattalak. Ám mielőtt döntenék, kikérem erről a vének s a nemzetségfők véleményét is. Ne türelmetlenkedj, sógor – mosolyodott el Artabánosz –, hiszen te mondtad, nem kell sietnünk, ha akarjuk, bármikor utolérhetjük őket!
Aztán fennszóval harcosaihoz fordult:
– Most pedig adjunk hálát Hadúrnak a győzelemért! Aztán ünnepeljünk és pihenjünk, mert mind a jókedv, mind a nyugodt álom régóta elkerült bennünket!
Azon a győzelem utáni éjen álmot látott Artabánosz. Látta magát a perzsa nagykirály márványpalotájában henyélni, kellemesen elbágyadva a fűszeres keleti boroktól. Látta maga körül a szkíta nemességet, selyempárnákon, kövéren, ezer nép asszonyaitól kényeztetve. Aztán látta megszületendő fiát, brokátruhában, sután mozogva, mint aki nem gyakorolja sem a futást, sem a lovaglást, sem az íjászatot.
Úgy serkent fel, mint aki lidérces álomból ébred. Csak akkor tudott megnyugodni, amikor a sötétben meghallotta áldott állapotban lévő asszonya egyenletes, nyugodt lélegzését.
Halkan fölkelt, sebtében öltözött. Hadúr szablyáját csak úgy marokra fogta, nem övezte fel magára. Künn fölpattant a lovára, pusztán szőrmentén ülve meg a szélsebes jószágot.
Amikor jó messzire került a tábortól, akkor leszökkent a nyeregből. Letérdelt a földre, és késével, körmeivel egy gödröt ásott, aztán a gödörbe gyengéden belefektette Hadúr kardját. Visszahantolta rá a földet, ellapogatta, és azután imára emelkedett:
– Ó, Hadúr! Köszönöm e szablyát, amely győzhetetlenné tett. De most már Uram, vedd le rólam ezt a terhet! Érzem, gyarló ember vagyok, és immár rosszra használnám e kard erejét. Ládd, visszaadom Neked. Te pedig tégy róla, Uram, hogy ajándékod csak méltó ember kezébe juthasson!
Egy villám cikázott át az égen, s megdördült az ég. Ezzel jelezte Hadúr, hogy meghallgatta Artabánosz kérését.

 

 

 

Forrás: Polísz, 2009., 114. szám 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap