Hajnalka

Kondra Katalin, p, 07/21/2017 - 00:11

Hajnalka olyan volt, mint a hajnal. A bársonyosan hűvös tekintet, amitől az ember libabőrös lett és a harmatos ajkak, aminek láttán mindenkit elöntött a forróság csak felszín volt, akár a felkelő naphoz hasonlatos arc. Hajnalka maga volt a mélység, a megfejtésre váró titok. Hajnalban kelt. Bekapcsolta a magnót, a kávéfőzőt, a kenyérpirítót és nemsokára a hajszárító is kelletlenül búgni kezdett, így adva mindenki tudtára, hogy indul a nap. Mindez alig fél órát vett igénybe, aztán jött egy éktelen csattanás, miután a szomszédok fellélegeztek. Hála az égnek elment! Lehet tovább aludni – sóhajtották megkönnyebbülve. Béla a csattanást követően elégedetten pattant ki az ágyból. Az asztalon ott gőzölgött a forró fekete, csak rá várt a ropogós vajas pirítós, és a ropogósan friss reggeli lap. Miután felöltözött bekapcsolta a rádiót, a kedvenc női hang éppen a híreket duruzsolta. – Micsoda tökéletes asszony! – dőlt hátra boldogan a kényelmes bőrszékében, – az összes haverom irigy rám, amiért én kellek neki. Nemrég az edzőteremben is Hajnalkáról áradozott, de a fiúk nem hittek a fülüknek, és Bélának sem. – Ilyen nő nem is létezik! – Nem lehet, hogy csak álmodtad? – Várjatok csak, míg meglátjátok! – szólt Béla magabiztosan, lezárva a vitát. Másnap a klubba már nem egyedül érkezett. A fiúknak még a lélegzetük is elállt. Hajnalka úgy vonult végig előttük, mint egy látomás. Vörös hajfürtjei körültáncolták napbarnított arcát, jellegzetesen hűvös tekintete most szinte perzselt és azonnal a bárpult felé vette az irányt. – Szomjas vagyok, innom kell valamit – szólt oda Bélának. – Olyan, mint a felkelő nap – suttogta Karcsi miközben megnyalta kiszáradt ajkait. – Nincs véletlenül még egy belőle? – vihogott Tamás Béla fülébe. – Ami azt illeti, nekem is megfordult már a fejemben, – dadogta Béla. – Nahát! Talán mégsem olyan tökéletes? – ugratták mindannyian. – Erről szó sincs! Ha látnátok, ahogy mos, főz, takarít, dolgozik. Este, pedig ajaj! De ez nem a ti fületeknek való. Gyönyörű és még okos is! – Erre mondtuk, hogy ilyen nő nincs – szólt Karcsi, – nekem egyszerre három nőm is volt, mégis nekem kellett mosni, főzni, takarítani, meg minden. – Mond, mit dolgozik? – kíváncsiskodott Tamás. – Híradós a városi rádióban – vágta rá Béla nem kis büszkeséggel. – Tényleg! Olyan ismerős volt a hangja. – Övé az a szexi búgó hang? – csillant fel Karcsi szeme, – hogy én mennyit fantáziáltam a tulajdonosáról. – Meg ne próbáld még egyszer, mert kitekerem a nyakadat! – dörrent rá Béla. – Mi a baj nyuszikám? – lépett közéjük Hajnalka. – Semmi drágám. Ezek férfi dolgok. – Valóban? Én rajtad kívül nem látok itt egyetlen férfit sem, – és sokat mondóan széttárta karcsú karajait. Karcsiban meghűlt a vér. Nem szokta meg, hogy a nők így beszéljenek róla. Feltámadt benne az önérzet. – Már megbocsásson kedves, rám gondolt? Pedig egyszer mintha éppen az ellenkezőjét állította volna. – Mire célzol haver? – ugrott neki Béla felbőszülve. – Ez nem célzás. Valahol már találkoztunk, csak most nem ugrik be, hogy hol – mentegetőzött Karcsi, – de Hajnalka talán jobban emlékszik. A nő arca a dühtől kissé kipirult. Olyan fagyosan nézett a férfira, hogy az úgy érezte, mintha egy jéghegy csúcsán ülne meztelenül. Amikor megszólalt, a hangja ugyanolyan fagyos volt. – Az ember sok mindenkivel találkozik, nem szoktam minden jelentéktelen figurára emlékezni. – Jelentéktelen figura én? Ne haragudj Béla, de nem tűröm, hogy a nőd így beszéljen rólam! – sápadt el Karcsi és azonnal elrohant. Béla nem hitt a fülének. Hajnalka soha nem viselkedett így azelőtt, igaz csak három hónapja vannak együtt, de nem, ilyennek még nem látta. Mi történhetett? Hajnalkát azonban egyáltalán nem zavarta Karcsi kirohanása. Előbb bájosan rámosolygott a megdermedt Tamásra, majd Bélát maga után húzva elindult az ajtó felé. – Angyalkám, azért ezt nem kellett volna – motyogta Béla. – Talán hagytam volna, hogy rajtam köszörüljék a nyelvüket? – Igazad van, de most veszítettem el az egyik legjobb haveromat. – Nem baj, itt vagyok neked én. Nem igaz? – nézett rá Hajnalka olyan ellenállhatatlan tekintettel, hogy Béla ettől teljesen megsemmisült. Az éjszakát egy motelban töltötték. Hajnalka minden áron ragaszkodott hozzá, hogy oda menjenek. – Nem hiszek a fülemnek – vigyorgott Béla. – Nemrég még azt mondtad, be nem tennéd ilyen helyre a lábad. – Akkor még jó kislány voltam – kuncogott a nő, – de most mutatok valamit, amit még nem láttál. Béla azt hitte, csak álmodik. Aztán rájött, hogy ez a múlandó valóság, amiből arra ébredt, hogy Hajnalka hajnalban épp kiosonni készül az ajtón. – Hová rohansz édes, ilyen korai órán? – szólt utána. – Dolgozni, mint minden rendes nő – válaszolta, és halkan becsukta maga után az ajtót. Furcsa, máskor mindig becsapja – morogta Béla csodálkozva és öltözködni kezdett. Munka előtt még hazament, hogy rendbe szedje magát. Az asztalon ott volt a megszokott fekete, a pirítós és az újság. Nahát! Még erre is volt gondja a kis édesnek – gondolta elégedetten, és jóízűen megreggelizett. Hajnalkával csak késő este találkozott. A nő kissé morcosnak látszott, de mindketten fáradtak voltak, úgyhogy miután ágyba bújtak hamar el is aludtak. Az elmúlt éjszakáról egyikük sem beszélt. Másnap reggel Bélának furcsa érzése támadt. Elmaradt az ajtócsapódás, a kávé keserű volt, az újság a tegnapi, és a pirítós odaégett. Itt valami nincs rendjén – töprengett. Ennyi változás egyszerre „sokk” volt főleg, hogy Hajnalka hangulatváltásai miatt kezdte rosszul érezni magát a bőrében. Nem csoda, hisz a nő hol kedves, hol komor volt. Néha szenvedélyes, máskor hűvös. Béla pedig azon kapta magát, hogy az emberek összesúgnak a háta mögött. A szomszédok elviselhetetlenül kedvesek lettek, akkor sem, szóltak egy rossz szót sem, amikor egy órán át, járatta az autó motorját az ablakok alatt, mert Hajnalkát várta, hogy végre elindulhassanak. Hajnalkán épp akkor tört ki egy újabb szeszélyhullám, minek következtében többször visszament a lakásba ruhát cserélni. – Ebben nem érzem jól magam, ez a szoknya nem megy a pólódhoz – magyarázta. Béla pedig türelmesen várt, hiszen végül is érte van az egész, Hajnalka nyílván neki akar tetszeni. Egyik nap amint Béla hazaérve éppen a lépcsőn kaptatott felfelé, hirtelen belebotlott a fölöttük lakó szomszédasszonyba, aki a lépcsőházat söpörte. Az asszony mintha őt várta volna, arca felderült és látszott rajta, hogy valami fontos és halasztást nem tűrő mondanivalója van. – Ne kíméljen Manyika, úgy látom történt valami, – szólt megadóan. Az asszony, mintha csak erre a bíztatásra várt volna. – Bocsásson meg, ha indiszkrét volnék, de minden rendben van maguknál? – kérdezte, miközben tekintetét ide-oda járatta. Béla meghökkent a kérdés hallatán, majd nagyon halkan így válaszolt. – Természetesen. Minden a legnagyobb rendben van. – Értem. Miért is ne lenne? – nyelt egyet Manyika, – csak tudja, azt beszélik az emberek… Mint a sas a zsákmányra, úgy csapott le Béla a hírre. – Mondja már, az ég áldja meg! Milyen pletykák keringenek rólam? – Á, nem kell velük foglalkozni! Őszintén megmondom, sokan csak irigykednek pedig maga jó ember, én tudom – próbált mentegetőzni Manyika. – Térjen már a lényegre, miről pletykálnak? – emelte fel a hangját Béla, mitől az asszony kissé megriadt. – Hát arról, amit mindenki lát. Két nő egy fedél alatt, ráadásul olyan egyformák, mint két tojás! Én mindenkinek mondtam, hogy biztosan ikrek, de tudja milyenek az emberek! Mindenféléket képzelnek. Pedig magának szíve joga befogadni Hajnalka testvérét. Mert hogy testvérek, nem igaz? Bélával megfordult a világ. Agyát elöntötte a vér, arca tüzelt miközben próbált nyelni, de torkába mintha gombóc nőtt volna. Manyika, mint aki vérszemet kapott csak mondta, mondta a magáét, Béla nem menekülhetett. – Látom zavarba jött, maga drága ember. Ugyan! Ne legyen már olyan szerény! Mások bezzeg kihasználták volna ezt a nem mindennapi helyzetet. De magának biztos meg sem fordult a fejében. – Nem, nekem soha – nyögött Béla. Manyika tőre pontosan célba talált, s az eredményt látva, hirtelen halaszthatatlan dolga akadt. – Nekem mennem kell – mondta sietősen, – aztán ne foglalkozzon a sok szóbeszéddel. Pedig Béla éppen akkor tudni akarta az igazságot. Általában nyugodt természetű volt, mindig higgadtan viselkedett, de abban a pillanatban úgy érezte, képtelen lesz úgy menni haza, mintha mi sem történt volna. Otthon aztán szinte berontott az ajtón. Hajnalkát a konyhában találta. A magnóból lágy zene szólt, frissen főtt kávé, meleg süteményillat csapta arcul. Bélát azonban mindez nem tántorította el eredeti szándékától. Rögtön a tárgyra tért volna, de Hajnalka megelőzte és bűnbánó arccal hevesen a nyakába ugrott. – Ne haragudj nyuszikám – duruzsolt mézédes hangon – Tudom, hogy már előbb szólnom kellett volna, de féltem, hogy megharagszol. Bélában ekkorra már úgy felgyülemlett az indulat, hogy nem bírta tovább. Türelmetlenül lefejtette magáról az ölelő karokat és haragosan nézett Hajnalkára. – Kérlek. Megtudhatnám végre, miről van szó? Hajnalka dacosan hátraszegte a fejét és kihívóan válaszolt. – Néhány napja adtam egy lakáskulcsot a húgomnak. Ez olyan nagy baj? Nekem is lenne okom haragudni a múltkori este miatt. Béla még jobban összezavarodott. – Miről beszélsz? – kérdezte idegesen. – Amikor nem aludtál itthon! Én mégsem faggattalak, hol jártál. Bélával akkor olyasmi történt, mint amikor egy kőszikla megrepedt és egy darabja először csak lassan, aztán egyre felgyorsulva zuhanni kezd, majd hirtelen becsapódik. Éktelen csattanás. Cserépdarabok röpködtek minden felé. Hajnalka élesen felsikított, mire a szomszédok összefutottak. – Jesszusom, tragédia történt! – rohant ki Manyika eltorzult ábrázattal a lépcsőház elé. Tűzoltók, mentő, rendőrség! Melyiket hívjam? – zokogott, miközben odafent az összecsődült tömeg szoborrá dermedten bámulta a nem mindennapi látványt. A konyhában Hajnalka hisztérikusan zokogott a szétrobbant vacsora maradványai fölött, miközben a másik "Hajnalka" a romokat takarította. Béla megsemmisülten a földre rogyva hol az egyik, hol a másik Hajnalkára nézett, de azok rá sem hederítve tették a dolgukat. Az egész felfordulásnak a tűzoltók és az ablakon beömlő vízsugár vetett véget. Manyika hívta őket lélekszakadva, amikor meglátta a törött ablakon át kiáramló füstöt. Közben egy szirénázó mentőautó is megérkezett, de addigra Béla már összeszedte magát és éppen a zokogó Hajnalkát próbálta megnyugtatni, míg a másik a vizet lapátolta. A kissé késve érkezett rendőröknek már semmi dolguk nem akadt. Megállapították, hogy nem történt tragédia, Bélának azonban ki kellett fizetnie a téves riasztás miatt keletkezett költségeket. Mint minden vihar, ez is olyan gyorsan elvonult, amilyen gyorsan jött. A szomszédok attól kezdve úgy tettek, mintha nem láttak és nem hallottak volna semmit, ez a tapintat segített abban, hogy Béla visszanyerje emberi méltóságát. Szüksége is volt rá, hiszen már hivatalosan is hárman laktak egy fedél alatt. Hajnalkát és Biborkát olyan szoros testvéri kötelék fűzte egymáshoz, hogy Bélának nem volt szíve ezt a köteléket elszakítani, inkább vállalta az ezzel járó áldozatokat. Beletelt ugyan jó néhány napba mire kipihente a „zuhanást” és megint világos lett minden. Akkor bölcsen úgy döntött, hogy nem pazarolja el, az élet nyújtotta apró és ritka örömöket már azért sem, mert egy nő csak félig tökéletes, de a kettőből már akárhogy nézzük is, csak kijön egy egész. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap