Hála

Fedák Anita, k, 07/01/2014 - 00:12

 

Piroska nénit néhány hónapja megműtötték. Komoly sebészi beavatkozás volt, félt is tőle nagyon az idős hölgy. A műtét előtt a kezét fogó altatóorvosnak félénken oda is súgta: "Doktor úr, megmaradok?" Az, mosolyogva szorította meg a ráncos, idő barázdálta kezet: "Tessék nyugodt lenni, minden rendben lesz!" És valóban rendben is ment minden. Piroska néni lassú lábadozása közben az osztály nővérkéinek és orvosainak megígérte: süt nekik egy finom tortát az ünnepekre. Ígéretét be is tartotta: a sok-sok kilométernyire lévő kicsi magyar faluból felutazva, nem törődve sem a téli hideggel, sem a rossz közlekedési viszonyokkal, elhozta a beígért tortát, meséli orvosnő ismerősöm, és elérzékenyülten mosolyogva teszi hozzá, hogy az egész kollektívát mennyire meghatotta figyelmessége. Az ünnepek alatt ügyeletben lévők és maguk a betegek is azt suttogták: angyal járt ott akkor.

Míg ezeket, a sorokat írom, eszembe jut egy régi történet, amelyet valahol egy nagyon régi-régi könyvben olvastam. A harmincéves háborúban Gusztáv Adolf svéd király Wallensteinnel folytatott csatái közben az egyik tiszt súlyos sebet kapott. Egy észak-német család fogadta be. Életre ápolták a csatából lemaradt tisztet. Mikor sebeiből úgy-ahogy kigyógyult, kiült a kertbe és fadarabkákból késével állatkákat, játékokat és használati eszközöket farigcsált. A gyerekek babát, kis szekeret kaptak, a háziak gyertyatartókat, gyúródeszkát, fakanalat. A svéd katona így, a maga nyújtotta lehetőségekkel hálálta meg a többhónapos ápolást, mivel pénze nem volt a hadfinak.

A hetvenhez közeli tanítónő több heti vívódás után rászánta magát, hogy anyagi segélyt kérjen egykori tanítványától, akiből önkormányzati vezető lett. A drága orvosságot ugyanis, amit súlyos betegsége miatt kellett szednie, nem tudta megvenni kevéske nyugdíjából. Órákon át várakozott, míg végre sorra került, s a kimerültségtől – no meg a szégyentől – alig tudta kinyögni, hogy mi járatban van.

 

– Pénz kellene? – ismételte meg kérését az egykori tanítvány. – Menjen kapálni! A közmunkásokat jól megfizetik.

 

Az idős asszony, később, nem emlékezett rá, hogyan került haza. A szomszédasszonya alig tudott lelket verni bele, úgy el volt keseredve. Nem az, fájt neki, hogy kérését az egykori tanítvány elutasította, hanem az, ahogyan azt tette. Bár ő annak idején órák után is foglalkozott – méghozzá ingyen, az édesanyja kérésére – a közepes képességű gyerekkel, hogy az kitűnőre végezze el a középiskolát, nem várt hálát, s főleg nem kivételezést tőle, csupán emberséget.

 

Úgy tűnik, egyre nehezebb embernek maradni, pedig ez sem anyagi befektetést, sem különösebb erőfeszítést nem igényel. Igaz, van egy alapfeltétele: a neveltetés. S hogy napjainkban ez mégsem elvont fogalom, arra bizonyíték a következő eset.

 

Mária néni közel két évtizeden át volt vezető beosztású köztisztviselő, s hetente kétszer is járt fodrászhoz, hiszen a különféle tanácskozásokon nem lehetett akárhogy megjelenni. Már évek óta nyugdíjas, az utóbbi hónapokban nagybeteg férjét ápolta és sem ideje, sem pénze nem volt arra, hogy a külalakjával törődjön. Néhány nappal azután hogy eltemette a férjét, az utcán összefutott egykori fodrásznőjével, Ancsával.

 

– Hát maga hogy néz ki? – csapta össze a kezét meglepetésében a hajszobrász. Mária néni restelkedve vallotta be, hogy bizony nincs pénze még egy tartósra sem.

 

Ancsa se szó, se beszéd, karon fogta, és magával vitte a fodrászatba.

 

– Annak idején én annyi borravalót kaptam magától, hogy abból most is futja egy tartósra – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, amikor az idős asszony megpróbált tiltakozni. És rendbe hozta a haját.

 

Változó – túlságosan gyorsan változó – és a jövőt illetően kiszámíthatatlan világban élünk. Ma az ember még valaki, holnap viszont már csak egy egyszerű ismerős, ezért van, aki úgy gondolja, hogy elég neki egy hello is. De épp azért, mert ez a világ ilyen kiszámíthatatlan, a ma hellózók holnap talán már nem lesznek valakik, és nekik mondják majd a hellót.

Az a törekvés, hogy valamilyen formában megháláljuk embertársaink jóságát, és örömet szerezzünk nekik, valahol kódolva van a génjeinkben. Apró dolgokkal, a tehetségünkhöz és lehetőségeinkhez mérten. Biztos vagyok benne, hogy a svéd katona házigazdái hasonló érzésekkel fogadták a fából faragott ajándékokat, mint a Piroska néni tortáját a nővérkék és doktorok, vagy mint én a sok szép és kedves gyermekrajzot, olvasói levelet.

Mert higgyük el, hogy nemcsak a drága és divatos dolgok értékesek. Van valami, aminek a pénzbeli értéke máig is felbecsülhetetlen... És egyedül csak az embernek adatott meg, hogy másoknak juttasson belőle...

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap