HALLGASD! — CSAK CSEND (monodráma) 1. rész

Petrusák János, sze, 11/09/2016 - 00:07

 

Zaj tölti be a termet: halkan, távolról szólón zene, népzene, katonazene, valaki recsegőn szónokol, német hangok, bombázógépek zúgása, sortűz… majd csend.

A színen egy szék, előtte asztal, rajta egy pohár víz.

Hangszórókból az előadó hangja:

 

ELŐADÓ:

            Most csend van. Akkor is az volt. Bár voltak hangok, mindig is voltak, hiszen ez egy zajos bolygó. Voltak kérdések, voltak elméletek, voltak jajszók, vádak és gyalázatok, voltak tévedések és félelmek, volt okoskodás és minden. Lett aztán a megkérdőjelezés: az nem is így volt! Ma meg: az nem is volt! De volt… és tudja mindenki, hogy nem szabad ennek újból bekövetkezni! Az egésznek nem, sehol a Földön, senkivel szemben.

            Most mégis hallgat a csend. Mert hallgatnak, nem a szájak, hanem a szívek, és csendben az ész, bénán a lélek. Hát hallgass csak, csend, hallgasd, hogy érts!

 

            „Áldott vagy Te — ÖRÖKKÉVALÓ,

            Istenünk — világnak királya,

            Embernek teremtője!

            Áldott vagy Te — ÖRÖKKÉVALÓ,

            Istenünk — világnak királya,

            Ki megalkotta az embert maga képére!

            Önnön képének alakjára és mintájára

            És magából juttatott neki, épülésül

            Mindörökkön örökké.

            Áldott vagy Te — ÖRÖKKÉVALÓ,

            Embernek teremtője!”

           

            Ez nem a Biblia, nem is a Korán, ez ősibb…

 

Kis szünet.

A háttérben megjelenik Radnóti Miklós képe.

Az előadó belép, kezében mappa. Lassú mozdulattal leül. A mappát ráteszi az asztalra.

 

ELŐADÓ:

            Zsidó vagyok, annak születtem. A nevem Radnóti. Miklós. Csak az ezerkilencszázhúszas évek végétől kezdtem használni ezt a nevet. Hogy miért ezt? Mert tetszett. Nincs más okom rá ennél a legfőbb és legfontosabb oknál.

 

            „Éjfélre szült anyám, hajnalra

            meghalt, elvitte a láz és én a

            mezőkön szülő erős anyákra

gondolok cifra szavakkal.”         (Csöndes sorok lehajtott fejjel)

 

ELŐADÓ:

            Nem szerettem a Glatter nevet, apám nevét. Talán, mert a névhez fűződött, már születésem pillanatában a HALÁL. Kistestvérem, ikerfelem is meghalt édes anyácskámmal akkor. És szívem fele is talán halottá lett.

 

            „…Mögöttem két halott,

            előttem a világ,

            oly mélyről nőttem én,

            mint a haramiák;

            oly árván nőttem én,

            a mélységből ide,

            a pendülő, kemény

            szabadság tágas és

            szeles tetőire.”                                      (Huszonnyolc év)

 

Sóhaj.

 

ELŐADÓ:

            Ikertestvérem, ki csupán perceket élhetett, és édes anyácskám, kit sohasem láthattam, ki sohasem simíthatott meg engem… életükbe került az életem. Két halott mellől érkeztem meg 1909. május 5-én. Budapesten, a magát szépülgetőn kellető világvárosban történt mindez.

 

            „Kérdeztek volna magzat-koromban…

            Ó, tudtam, tudtam én!

            Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!

            nem ringat és nem ápol, -

            ellenem van!

            …én mégis itt vagyok.

            A fejem rég kemény

            s tüdőm erősödött csak

            hogy annyit bőgtem én.”                                (Előhang egy

„monodrámához”)

ELŐADÓ:

            Apám kistisztviselő volt, komor ember, ki komoran nézett rám is. Úgy éreztem, rám különösen sötéten. Mérgezett engem is — miután már eszméltem — a tudat, hogy nekem így kellett a világra jönnöm. De minek? Ez a kérdés már tizenéves koromban ott volt, bujkált, máskor tört-zúzott bennem: MINEK VAGYOK?!

 

            „Vészes sirálysikollyal ha fölsikoltok

            nem hallja senki pedig

            testvéreim

            a milliók

            sikoltanak a kik meghaltak valahol

            és milliók

            akik helyett élek és szeretem árván

            az adott asszonyt

            s milliók

            akik helyett álmodom az álmot

            és támadok fel Krisztusként

            vérszínpiros rossz hajnalokon

            a bűnre és a vágyra

            alázatra és tisztaságra

            s a születések szeretések és

            temetések

            testvéreim

            miattam szépek!                                          (Sirálysikoly)

 

ELŐADÓ:

            A tizenévesekre jellemző kényszer nálam is megvolt: bizonyítsam be a világnak, hogy  valamiért vagyok! Ezzel álmodtam, ezzel keltem. Még akkor nem tudtam, író legyek, festő, neves sportoló, vagy csak egyszerűen világhódító!

            Azt mondják, okos voltam, már egészen apró koromban. Mostohaanyám, ki sohasem lett édes, bár nem bánt rosszul velem, mindig megsimított, meg is dicsért, ha jól tettem valamit, lelkendezett miattam, mint különösen értelmes gyermeke miatt. Ő igaz gyermekének tekintett engem, ugyanúgy, mint mostohahúgomat, Ágnest. Apám ezt az asszonyt nem sokkal anyám halála után hozta a házhoz. Ez, ahogy egyre jobban eszméltem, egyre inkább bántott. Mostohahúgomat viszont mint testvéremet szerettem.

            „Csókák aludtak a szuszogó fán,

            tizenöt éve tán, kenyér után

            járt apám a városon s asszonya

            ép szagos szappannal mosta kishúgom

            barna haját…”                                               (Gyerekkor)

ELŐADÓ:

            Nem volt rossz sorunk, ahhoz képest, amilyenben másnak osztályrésze volt. Az első — melyről nem tudtuk még akkor, még az újságok sem tudták, hogy csak az első — világháború évei voltak ezek. Nekünk volt mit enni, volt lakásunk, jól megvoltunk. Húgommal játszottunk, bámultuk ébredező szemmel a körülvevő valóságot.

 

Hallgatás.

 

ELŐADÓ:

            Egy kaszárnya mellett laktunk, ahol bosnyák ezred állomásozott. Ébresztő vekkerre sohasem volt szükség, a katonák trombitaszója ébresztett minket is.

            Egy szép, napos délelőttön máskor is trombita-harsogtattak. Kíváncsian rohantunk, mint ahogy mások is arra. A kaszárnya bejárata előtti lépcsőkön tülekedés, tömeg. Húgom és én egymást kezét fogtuk, mindig, bárhová mentünk. A szülői intelem szerint így nem veszítjük el egymást, ha meg mégis eltűnünk, akkor így együtt tesszük, és két, kézenfogva sétáló gyermeket mégis csak könnyebb meglelni, mint egyet. Akkor minket, két gyermeket, az izgatott emberek előre engedtek. Hadd lássunk mi is!

 

            „Káin vagyok és tegnap fölkeltett az ősi bűn,

            Káin vagyok és te vagy Ábel!”      (És szólt és

beszélt vala Káin Ábellel)

           

            Eddig szinte nem is tudtuk, hogy háború van. 1915 volt, mikor arcul csapott a valóság.

            Piros, bojtos, kis kalpagos bosnyák katonák sorakoztak fel két oldalt, majd dobolni kezdtek. Egy tiszt valamit felolvasott, egy pálcát eltört, minket meg a tömeg előrébb nyomott,  majdnem egy pántlika nélküli, ijedt kis emberkéig. Meleg volt, mégis szürkült arccal reszketett.

            Ott, helyben egy utolsó dobpörgetés — mely milyen szép volt, ahogy cifrázta —, aztán öt katona vállhoz kapta fegyverét, és…

            (Hangszórókból sortűz roppan.)

            Nem hittük, hogy amit látunk, igaz. Egy ember meghalt ott, előttünk. A kis bosnyák, kinek ki tudja, mi volt a bűne, sikított, de elnyomta ezt az utolsó hangot is a fegyverzaj, majd már csak ott feküdt, furán, mint egy nem is ember, kifordult fejjel, melle felfele, arca viszont a kőnek, mintha nem is akarná látni, mi történik vele. Három piros, egyre nagyobbodó folt a zubbonyán. A tömeg még közelebb nyomul. Érdeklődő nyaknyújtogatás, vita: ki lehetett az a két katona, ki nem lőtt bele a bajtársába? Védtelen embertársa néhány méterre előtte álló mellébe!

            A tiszt üvölt, németül, majd bosnyákul, azután, előzékenyen, hogy a szájtátók is értsék, magyarul hordja le mind az öt katonát, a kivégzőosztag kisorsolt tagjait, és mind az ötöt büntetéssel fenyegeti meg.

            Ilyen a világ. Ekkor már mintha értettem volna. Jobban, mint az öreg, becsületes arcú, nagyhangú és nagy bajuszú öreg, kinek fröcsögött a nyála…

            Ágnes nem sírt, nem értette mi van. Csak nyűgös volt, azért pityeredett el, hogy szinte durván elrángattam onnan. Én viszont sírtam, bevallom, zokogtam, már otthon, elhúzódva egy sarokba, egyedül. Nem az ismeretlen katonát sirattam, nem is magamat, hanem az egész nagy, mérhetetlenül hülye világot!

 

            „Csend, gyerekecske, csend!

            A gróf a városba ment.

            A tigris üvölt az erdőn, félek én,

            fél velem fiatalka s a vén.”            (Majálisi gyermekversek)

 

ELŐADÓ:

            Iskolába is járni kezdtem. Ott a tanító úr a becsületről szónokolt, nekem meg, mert jó tanuló akartam lenni, és az is voltam, be kellett mindent bifláznom. Csak mintha a bensőm forgott volna, néha hányni akartam…

 

            „Két könyv között a polcon

            egy kígyó szundikál.”                                     (Csendélet)

 

ELŐADÓ.

            Ő császári és apostoli királyi felsége… (legyintés) Miért nem megy ő a háborúba, hisz ő nyer a legtöbbet, még nagyobb dicsőséget, még nagyobb birodalmat… ha kell neki, lövesse le ő magát! Így könnyű! Milyen könnyű lenne az én életem is, ha valakit megbíznék, hogy tanuljon és vizsgázzon helyettem…

            Magamba is néztem, a világot is néztem, egyre több mindent észrevettem. Nyaranta nevelőanyám testvéréhez mentünk a Felvidékre, hol bácsikám volt az uradalmi gazdatiszt. Békés, rekkenő nyarak voltak azok, melyeket felhő is csak nagy ritkán próbált meg beárnyékolni.

 

            „Szerencselepények füstölnek az úton

            a ködben, jó tehenektől…

            Kinn kutya nappali mérgét játssza

            a lánccal, benn a gyerek figyel még, ó

            szemekkel s a macska! és szerető zajban

            álmodnak együtt már, köcsög tejekről

            boldogan, nyáluk csorgatva a vackon!

            (Tápé, öreg este)

ELŐADÓ:

            Közben én tizedik éves lettem, a világ meg 1919-et írt.

 

            „Zápor marsolt át a gyönge erdőn,

            tükrösre tépte a fák levelét,

            négyet villantott még és égi,

            enyhe csúcsokon gurult tovább a dörgés.”

            (Táj, változással)

ELŐADÓ:

            Nagy változások voltak, melyet már mindenki érzett. Rengeteg véráldozat: minek? Rengeteg rokkant, özvegy és éhkoppon tengődő árva lett. Férjek, apák, bátyák és szeretett nagybácsik nem jöttek haza. Jött viszont a nyomor. Mi valahogy, ha kurtább nadrágszíjjal is, de elvoltunk. Nagy a család, segítgettük egymást. Szegény Glatter Árminék, aki és akinek a fia is festőművész volt, méghozzá kiváló, jó nevű, hogy még közgyűjtemények is vásároltak ezelőtt tőlük képeket, most éhen is veszhettek volna talán.

            Apám hangosan szidta az urakat, a főnemes urakat, katonatiszt urakat, de a nagytőkés, jó néhány zsidó urat ugyanúgy. Ők még nagyobb kastélyt, még újabb palotát építettek, mikor másoknak, ezreknek, millióknak a napi betevőre se jutott…

 

            „Járkálsz és lábad nyoma perzsel.

            S ha újra elindulsz: lába nyoma áld!

            Fölégnek a friss fák és hamu csak maradékuk,

            s ha újra elindulsz: virulva nőnek a fák!

            Járkálsz és győzöl, náladnál nincs erősebb;

            mélység és magasság mezején legelésző

            nagy fénycsöcsű állat,

            pattogószavu tűz te!

            …néked áldozok én!”                                 (Tűzhimnusz)

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap