Hallgasd! — Csak csend (monodráma) 2. rész

Petrusák János, cs, 11/10/2016 - 00:15

ELŐADÓ:

            A forradalmárok megoldást ígértek, ha nem is mindjártra, de az elkövetkezőkre, a győzelem utánra.

            Apám a Vörös Hadseregbe jelentkezett, nevelőanyám meg házbizalmi lett.         Én közben, már tizenkilenc őszén gimnáziumba mehettem.

            Aztán bejöttek a románok… majd bejött peckesen a Fehér lovas.

            Apámat az új rend békében hagyta: minden vöröskatonát mégsem lehetett kivégezni! Ráadásul édesapám ekkor már nagy beteg volt, tudtuk mi is, és látszott a szemén, érzi ő is.    1921-ben eltávozott közülünk. Maradtunk hárman, húgom, mostohaanyám és én.

            Ekkor tudtam meg, csak ekkor tudhattam meg azt a már régóta megérzett, a születésemmel járó családi tragédiát. Tizenkettedik éves voltam. Nem sírtam, könnyem nem volt, hanem belsőmet töltötte ki a JAJ! Édesapámra gondolok…

 

            ELÉGIA, VAGY SZENTKÉP, SZÖGETLEN

            „János ő is; az országúton csavargott

            munkanélkül, néha vándorolt és néha

            pihenve számolta öklén puhuló bütykeit

            s nedveset ásított a tenyerébe.

 

            Aztán újra csak ment tovább, ajándék

            kenyérrel a szíve fölött és hogy ne legyen

            egyedül, istent lehúzta az égből,

            lábainál fogva maga mellé s hódolt néki,

            ha kibicsaklott, kemény, rövidke imákkal.

 

            És elkapta egy éjjel a gróf porzó

            mótorja az úton s leteperte; most

            félszemű és félkaru, béna; nem hadirokkant.

            Dolgozni nem tud, sem csavarogni már

            pörös, vacak iratokkal járkál éhesen

            hivatalról hivatalra, mert nem fizet

            a gróf karért, szemért és patikáért.

 

            Oly messzire gondol: akkor éjjel, mikor

            a városba vitték, a gróf szeretője

            ült mellette és fehér sikítósan,

            szagos kendővel tartotta véres homlokát.

 

            Rá gondol ő most s a balladás

            kuvaszra, ki egyszer egy simogatásért

            három nap nem mozdult a sarka mögül.”

 

ELŐADÓ:

            Érzések, érzelmek… Sírni akartam, de könnyem már elfogyott. Mind, talán már a jövőt is elzokogtam akkorára.

 

            „Most ránkköszönt a színek

            szomorúsága látod, s a

            domb fölött is megállnak a

            felhők…”                                                            (Homály)

 

ELŐADÓ:

            Engem a temetés után nem sokkal anyai nagybácsikám, Grosz Dezső jómódú textil-nagykereskedő fogadott magához, és írásban vállalva gondoskodott további taníttatásomról. Grosz úr nagyon meggazdagodott a háború alatt, elvégre textil, még ha igen silány is, kellett a mindent felzabáló hadseregnek. Most meg, kihasználva jó kap-csolatait, üzletelt az egész volt Monarchiával.

            Rám nemigen volt bácsikámnak az üzlet mellett sok ideje, ezért Hilbert Károly polgári iskolai tanár személyében nevelőt fogadott. Károly úr kikérdezett délutánonként, becsülettel, de ezután nem csak az iskoláról beszélgettünk. Sokat mentünk múzeumba, galériákba, és beszélt közben a jó tanár úr lángoló szóval a magyarságról, példamutató helytállásáról ennek a sok népből, töredékből eggyé-gyúródott nemzetnek. Villanás csupán, vagy még annyi sem a világtörténelem nagy színpadán a régi magyarok néhány tette, de sosem múló példa az mindenkinek, hogy egyáltalán létezünk, vagyunk! Megmaradtunk! Ez az igazi dicsőség.

            Ifjú szívem minden dobbanásával érzem: ÉN MAGYAR VAGYOK!

 

            „…Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

            s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

            annak mit rejt e térkép? gyárat és vad laktanyát,

            de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;

            az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

            míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg…

            (Nem tudhatom…)

Távolba tekint, büszke az arca.

 

ELŐADÓ:

            Fájó szívvel, igazán könnyesen búcsúztam, mikor búcsúzni kellett a jó Károly úrtól. És ő is, nem szégyellte, könnyeket ejtett értem. Nagybátyám elintézte, kereskedelmi érettségim után további képzésre Csehországba, Reichen-bergbe menjek.

             Mi lesz velem idegenben? Se az országot nem ismerem — mely a Birodalom része volt még néhány éve, de mi történhetett ott azóta —, se a nyelvet, se az ottani életet. Se barátom, se rokonom, se gondolatom nincs ott. Idegenben sivár lét. Azt hittem, száműztek!

            De nem! Éppen hogy nem. Ott találtam magamra, határoztam el azt, ami álmaimban már bujkált két leánykép között szívemben, lelkemben. Én költő leszek, NEKEM KÖLTŐNEK KELL LENNI!

 

Hosszabb csönd.

 

            „Megkaptad Kedves a levelem?

            Látod én magamat temetem:

            Fehér lapokat írok tele,

            Amikor zokognom kellene

            Azon, hogy te nem vagy itt velem,

            Tépd össze Kedves a levelem.”                           (Levél)

 

Kitekint a nézőkre, úgy kérdi:

 

ELŐADÓ:

            Rossz vers? Nekem sem tetszett, ki is hagytam a köteteimből. De… mégsem, valahogy mégsem tudom én ezt szégyellni, ez is én vagyok.

 

            A DUNA PARTJÁN

            „Este van, novemberi este…

            S a feketén villogó Duna vize,

            Mint egy fáradt vándor teste,

            Lomhán nyújtózott ki amarra, messze.

 

            A mélységes Csöndet megszakítja

            Egy-egy munkás káromkodása,

            Azután újra csönd-csönd…

            S a sötét víz halk mormolása…

 

            A hídpilléren két színes lámpa ég,

            A híd alatt komor sötét…

            S a vízen a kétszínű hosszú árnyék,

            Mintha, mintha az élet partján állnék…

 

            A kétszínű Életnek partján…

            Kétszínű Életek útján…

            S alattam a víz morajlása

            Olyan, mint az Élet folyása…”

 

ELŐADÓ:

            Ezt még 1925-ben írtam, november 17-én. Emlékezetes ez a vers. Akkor nagyon büszke voltam rá, csodás, nagy alkotásnak gondoltam, aztán… kihagytam ezt is a köteteimből. Úgy ki, mint a többit, a többit, melyeket meg sem őriztem, se papíron, se eszemben, melyeket ki akartam mindenünnen hagyni. Azokat a versszerűségeket, melyeket farigcsáltam. Néhányat azért mégis megőriztem, néhányat eltéptem, másokat csak elhagytam, egyszerűen. Bár már voltak, akik akkor is költőnek, kezdő költőnek, vagy csak valami költőfélének tartottak, így néhány ifjúsági lapban kezdeti verseim megjelenhettek. 

            Újságot is olvastam, csehszlovákiai magyar lapokat, meg német újságot, mely nyelven jól értettem. A kedvencem, mint a kialakuló baráti köröm kedvence, a szociáldemokrata lap volt. Olyan dolgokat írt az meg, melyeket más nem!

            Nekem is volt egy-két gondolatom. Magamnak írtam, mert csak magamnak mertem írni ezt is:

 

            „…De figyeljétek a tüskés

            világot folyton s legyetek

            gazdagok torkán rossz nyelés…”                          (Kedd)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap