Hallgasd! — Csak csend (monodráma) 3. rész

Petrusák János, v, 05/07/2017 - 00:30

ELŐADÓ:

            Kispolgári származásúként csakis a kishivatalnokokat, mint apám, kereskedőket, mint nagybátyám, és az üzletben görnyedő segédeket láttam. Meg persze a falut, de még gyermekként. Most meg az újságban itt a szó: proletár! Proletárdiktatúráról már hallottam, láttam is, de ott és akkor az utcákon hadonászó emberek voltak, azután gépkocsikon zászló lengetők, majd meneteltek a piros jelvényes katonák, és ennyi… Proletár? Hol volt akkor? Most, hogy mentem gyárba, üzembe, vettem észre a külvárost.

 

            „Az éhség kórusa mondja most a verset szemetekbe;

            az éhség kórusa, mely nem énekelt soha még

            csak dolgozott

            és igával körbejárt,

            mint jár a kerge barom;

            munkájának még sosem maradt föle,

            csak dolgozott,

            és maga ráadás volt,

            kócos ágynál

            és kopasz asztal fölött!

 

            dolgozott,

            most penészes ökle hull le;

            szelet sodor,

            mint az induló vihar feketén

            és úgy ejti szombatja mellé a vasárnapot,

            mint üres tál mellé ejthetne rózsabimbót.

 

            északon

            északon

            délen

            nyugaton

            nyugaton

            és keleten

            áll a kórus és mondja a verset!

 

            fehéren

            feketén

            sárgán

            és véresen,

            fehérek

            feketék

            sárgák

            és véresek!”                                                   (Acélkórus)

 

ELŐADÓ:

            Nehézkes vers, botladozó, legalábbis nekem így tűnt. Botladozó verseket írtam arról, mit nem ismerek, csak érezni akarom.

            De hát ezt így csinálja minden költő, nem?!

            Megismerkedtem Kassák Lajossal… a művei által. A csehszlovákiai magyar és német sajtóban többször szerepelt az avantgarde mozgalom és kiválóságai, így Kassák is.

            Olvastam és újraolvastam és újból elolvastam Kassákot. Robbant, dobbant, dobogott, mint élő, eleven, lüktető szív minden sora. Emlékszem, felkiáltottam: Ez vers!

            Éreztem, hogy az avantgarde formáiban, tech-nikájában megtaláltam azt az erőt, mely kell nekem. Úgy akartam írni, mint ők.

            Először egy levelet írtam Hilbert Károlynak, haza:

            „Szakítottam a kötött formával — lelkendeztem —, talán mert ezek a mondanivalók már nem férnek bele. És ez a szakítás is bizonytalanságot hozott. Ezt érzem, tudom. És azt hiszem, nem baj. Mert ezzel a szakítással elszakítottam magam az eddigi nem súlyos, de érezhető hatások alól.”

            Nem jelenti ez azt, hogy Ady, Verlaine, Baudelaire elhajításra került általam, csak annyi történt, hogy nem gondoltam már rájuk mesteremként.

            1927-28-ban jött a Sturm und Drang korszak. A Sturm vihar, a Drang pedig vágy, inger, de leginkább szemérmesen szenvedélynek fordítják. Költészetemben, szívemben is vihar volt, hogy jót, jobbat csináljak, mint eddig, és vágy volt erre, meg inger meg szenvedély… egy lány után!

 

            SZERELMES CIKLUS 1927-28-ból

            Reichenberg-Liberec Csehország

            5. vers

 

            „Ilyenkor, így összeveszés után

            oly úgy vagy nekem és még annyira

            újra szép

            és meglátok rajtad mindent újra,

            a testedet, a tested zenéjét,

            és lépteid dalát, ahogy felém

            jössz a kis ucca sarkán…

            és a szájad oly piros és

            a fogaid is újra csillogók,

            s a szemeid is újra bámulom,

            a szemeid, amelyeket láttam

            farsangi reggel felém kacagni

            és késő őszi estén, pilláin

            remegő könnyel

            és láttam a kéjtől félig lehunyva

            kifényesedni…

            és most újra látom, hogy hív szemed

            és felém zenél várón a tested,

            felém, akit nem várnak és nem vártak

            soha, sehol és én sem várok, mert

            egyszer hívtak és én nem mentem és

            azóta megfogott egy átok…”

 

Emlékező, bánatos mosoly.

 

ELŐADÓ:

            Lobogó indulat, lázas versmondatok, egymáson gyúló képek, expresszionista féktelen áradás…

 

            „SOKAN LÁTTÁTOK, HOGY

            mindig rohantam az uccán, nyitott szemmel

            a fényben és zajban

            és mint a gyerek örültem, hogy a járda

            piszkos csíkja felgombolyodik

            a talpam mögé…”                        (Sokan láttátok, hogy)

 

Kis, lemondó legyintés.

 

ELŐADÓ:

            …mindez nekem és az avantgarde követőinek tetszett. Az már kevésbé tetszett, hogy a lány, a csinoska reichenbergi német lányka csak játszva kacérkodott velem.

 

Emlékeket idéző távolba tekintés.

 

            „Háromszor háromszázhatvanöt napon és

            háromszor háromszázhatvanöt éjen

            szerettelek és hordtalak vemhes

            tétova szememben hunytpilláju misék

            után és most sokkal több mint ezer nap

            után egy véres könnyel csak kiszakadtál.

            Pedig sokkal több mint ezer napon át

            érted remegtek az alkonyi fák

            és pihés madarak sipogtak ijedten,

            hogy ellopom és lerakom őket

            a fákról a lábad elé.”                (Az áhítat zsoltáraiból 4.)

 

ELŐADÓ:

            Nagybátyám a főiskoláról hazarendelt, talán mert megtudta — nem lánnyal kacérkodó kalandocskám, mert az természetes — komolynak ígérkező szerelmem a köl-tészettel, amit sehogy sem tűrhetett. Nem firkásznak nevel, mondta méreggel.

            Búcsú Csehországtól és a pezsgéstől… hogy jöjjön a bolt, jöjjenek a poros napok egy számagyú főkönyvelő keze alatt. Csak este, mikor más már aludt, ébredtem életre. Ekkor éltem  igazi életem, ekkor foglalkoztam a költészettel. Olvastam vagy írtam, és rendezgettem álmodozó szemmel műveim.

           

            ŐSZI VERS

            „Menekülj, te szegény, most amikor

            szőlők sárgásra érett fürtjével

            súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel

            hagyd ott a mezőt és az erdőt,

            bársonyos fáid és a bokrok

            melyek alatt a kedvest ölelted

            meghalnak most; a hajló nagy

 

            fű ahová remegve csókra

            terítetted száraz és sárga.

            Hagyd ott a mezőt, az erdőt

            és gyere a házak közé, a

            városi fák hullása nem oly

            veszejtő: csak az égre és a

            tetőkre ne nézz! mert fáradt

            Madonnák ülnek a házak fölött

            és arcukról dől a szomorúság.”

 

ELŐADÓ:

            Jövőn, sorson töprengtem. Egyet tudtam biztosan: a kereskedés a biztos élet, a mindennapi betevőt jelentő élet, de a bizonyosan bekövetkező, rohamléptekkel jövő, agyamban belülről már dörömbölő elszürkülés. Üvölteni szerettem volna, hangomat akartam hallani!

            Néhány barátom, kikkel még szinte gyermek-költőként kötöttem szellemi szövetséget, felkerestek, hogy csináljuk megint azt, amit valamikor a Margitszigeten meg a Duna partján csináltunk. Tartsunk összejöveteleket, és jónak ítélt műveinket ismerje meg a közönség is. Ideje már az olvasók elé lépnünk. Ők mondják ki, ők ítéljenek meg a pénzükkel: kellünk vagy nem kellünk!

            1928. Ez lett folyóirat címe. Reinhold Alfréd a főszerkesztője, szerkesztői meg Neugebauer Frigyes, Tamási (Wágner) György és Radnóti, igen, ekkor már Radnóti Miklós.

            Forradalmi változást jelentettünk be, irodalmi forradalmit, és a Horthy-időkben a hatalom által még eltűrhető forradalmit. Hittük, nagyon merészek vagyunk, megváltani fogjuk a világot, amikor a párizsi emigrációban élő kommunista Földes Ferenc levelét közöltük. Meg Paál Ferenc: Hamu alatt című könyvét ismertettük. Én verseket adtam a lapnak. Közülük a legszívdobbantóbb — legalábbis szerintem — a Sirálysikoly.

 

            SIRÁLYSIKOLY

            Élő anyámnak

 

            „Vészes sirálysikollyal ha fölsikoltok

            nem hallja senki pedig

            testvéreim

            a milliók

            sikoltanak akik meghaltak valahol

            és milliók

            akik helyett élek és szeretem árván

            az adott asszonyt

            s milliók

            akik helyett álmodom az álmot

            és támadok fel Krisztusként

            vérszínpiros rossz hajnalokon

            a bűnre és a vágyra

            alázatra és tisztaságra

            s a születések szeretések és

            temetések

            testvéreim

            miattam szépek!”

 

ELŐADÓ:

            Két számot éltünk meg, kétszer hatszáz példányban. Ennyi és nem több jelent meg.

            A bukás, mert ez az volt, nem tört le minket. Mint minden, pályáját kezdő író, költő és művész, nem magunkba néztünk, hanem az érthetetlen közönséget okoltuk.

            Egy esztendő múltával lett egy kis pénzmagunk, és még nagyobb elhatározásunk: alapítsunk egy új folyóiratot, jobbat, mint az előbbi, minden eddigi magyar folyóiratnál jobbat. Sőt, legyünk világhírűek, korszakot alkotók!

            A Kortárs az avantgardista fiatalok fórumaként jelent meg. Főszerkesztőnk Vajda János volt, de a szűk szerkesztői körbe tartoztak barátaim és én magam is. Megjelentettünk, persze a saját műveinken kívül József Attilát, Berda Józsefet és Zelk Zoltánt is, többek között.

            Ez időben jelent meg a Jóság, a fiatal költőnemzedék antológiája.

            Én pedig elhatároztam, otthagyom a textilbolti irodát és költő leszek. Élni fogok, igazán élni! Felmerült bennem a tanárság gondolata, tanítok majd, és persze alkotok. Leírt és kimondott szavaim által is nevelem az ifjúságot, a népet.

            Nagybátyám elé álltam, és csendesen letettem elé az éppen akkor, éppen jókor megjelent verseskötetem, az elsőt. Ott virított a cím: Pogány köszöntő.

           

            AZ ÁHÍTAT ZSOLTÁRAI

            „Szakadt, dúlt ajkunk között forgó

            feszülő szavaink is csókká

            gömbölyödve bujdosnak itt a

            díszes pillák között egymásba-

            akadt csodáló szemünkben és

            elhalnak hang nélkül; amire

            születnek az cifra ajándék,

            zsoltáros látás és tudós csók

            terebélyén sárga rigóknak

            szárnyas, csattogó ölelése.”

 

Mosollyal teli távolba tekintés. Csak egy röpke pillanat.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap