Hallgasd! — Csak csend (monodráma) 4. rész

Petrusák János, szo, 11/11/2017 - 00:20

ELŐADÓ:

            Az öregúr nem makacskodott. Mehettem, hogy magyar-francia szakos tanárnak és még jobb költőnek képezzem magam. Akkor 1930-at írtunk, és már 10 éve hatályba lépett a numerus clausus. Túl sok a zsidó az értelmiségi pályákon, mondták, meg kell őket ritkítani. Ekkor még csak így, az egyetemi felvételben ritkítottak bennünk. Nem kerülhettem be a híres pesti egyetemre, mehettem Szegedre. Az is Magyarország, de ott még más szellem uralkodott…

 

            „…mi vagyunk most a fű

            a fa, a part, az öröm is

            és szépszavú áldása

            a tájnak”                                    (Tavaszi szeretők verse)

 

ELŐADÓ:

            Szeged, szőke Tisza, két partot összekötő vashíd, Eiffel tervezte. Mintha ez a híd Szegedet a nyugattal kötné össze! Az egyetem a város fölé magasodik. A trianoni békediktátum költöztette át a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemet Szegedre. A Párizs melletti szomorú kastélyban tárgyalók, ha színmagyar falvakat nem tudtak visszaszerezni, legalább az egyetemet megszerezték. A katolikus püspökség kívánalmai szerint éppen ezidőben úgynevezett „világnézeti” tanszékeket is szerveztek, ahol katolikus paptanárok kaptak helyett.

 

Arcán kicsiny mosollyal sorolja:

 

ELŐADÓ:

            Várkonyi Hildebrand, a lélektan professzora, Zolnai Béla, a francia filológia tudósa, és a nagyszellemű Sík Sándor…

 

Egy nagy bólintás, emlékező.

 

ELŐADÓ:

            Sík professzor piarista tanár volt, aki Zrínyi Miklósról, Pázmány Péterről, Gárdonyi Gézáról írt tanulmányt, de jelentek meg írásai Adyról is. Mindenkiben a haladó gondolkodást, a népért tenni kívánót kereste és értékelte. Legkiválóbb tanítványait, Baróti Dezsőt, Ortutay Gyulát és személyemet is tanítás után vagy vasárnap délutánonként teázáson, egy kis irodalmi eszmecserén fogadott a rendház komor, szürke falai között.

            Tudta rólam Sík Sándor, hogy zsidó vagyok, de azt is megérezte, amit tenni akarok. Úgy mondta, a szemünkben van a jövendő!

            Nem tanár-diák kapcsolat volt ez, nem is mester és tanítványa, hanem atya, szellemi édesapa és gyermekei közötti kapcsolat, amely ott kialakult. Szabadon vitatkozhattunk a nagy tudóssal, ellenvéleményünk kifejthettük, és megtörtént többször is, hogy Sík professzor elhallgatott, elgondolkodott, azután felcsillanó szemmel kijelentette, hogy nekünk, ifjonc tanítványainak van igaza.

            Sokkal később, Sík professzor ötvenedik születésnapjára írtam ezt a Köszöntőt.

 

            „…Egy költőt ünnepeltek itt,

            ki mindenkit megért és sohasem itél…

 

            …Ötven év?

            nem azt köszöntöm én a költő ünnepén,

            költőnek nincs kora.

            Ma gyermek még és új játékra kész,

            egy pillantás, és újra régi mester,

            aki a gyermek századot tanítja,

            tapasztalt bölcshöz illő türelemmel.”              (Köszöntő)

 

ELŐADÓ:

            A szegedi professzorok a Bibliát adták kezünkbe, meg kis mosollyal a marxi irodalmat:  tudni kell nekik is, mi ellen harcolnak. Ezen kívül a modern franciák, az avantgardisták, a szürrealisták is kézbe kerülhettek. Óriási élményt jelentettek ezek a könyvek, még a szegényes albérletet is feledtették.

            Barátokat, költőtársakat is szereztem. Volt ott egy Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma nevű önkéntes szervezet, amely megismerve engem és költészetem, a tagjai sorába fogadott, sőt hívott. Könyveket is kiadtak, a kötetek népszerűek voltak, és közülük nem egyet könyvművészeti díjjal is kitüntettek.

            Nagy örömömre ebben a sorozatban jelent meg 1933-ban a Lábadozó szél, 35-ben pedig az Újhold címet viselő verseskötetem. Ők adták ki doktori disszertációmat is Kaffka Margit művészi fejlődéséről.

            A Kollégium néprajzzal is foglalkozott, köteteket jelentetett meg többet között Ortutay gyűjtése nyomán, és előadásokat tartottak, kiállításokat szerveztek, vitaesten bogozták az irodalom, a képzőművészet és a néprajz időszerű kérdéseit.

            Verseimmel én is többször részt vettem az irodalmi estéken, felolvasásokon.

 

Kicsiny szünet, mintegy gondolkodó.

 

ELŐADÓ:

            Nem dugtuk, mint valami irodalmi strucc a művészetekbe a fejünket, láttuk, mi folyik a világban, körülöttünk. A gazdasági válság hatásai, úgy tűnt, maguk alá gyűrik hazánkat. Emelkedő adók, hisztiző kormány, eladósodás, bezáruló gyárak, elbocsátások, segélyek, nyomor, szenvedés, koldulók, éhség… meg mellette a valamitől mindig gazdagodók egyre elképesztőbb luxusa.

            Mi csak annyit tudtunk segíteni, hogy eljártunk a Munkásotthonokba. Ott fedeztük fel, hogy a legnagyobb nyomorúságnál is lehet valakinek nyomorultabb a sorsa. Megindult a vádak áradása az urak és végső soron Horthy ellen. Mást akartunk, de nem lehetett.

 

            „Surranva kell most élned itt, sötét

            vadmacskaként…”                             (Kortárs útlevelére)

 

            A rendőrség szétütött közöttünk. Néhányakat elvittek, a Munkásotthont, hol több önképző kör is működött, bezárták. Per is készült, beharangozták az újságok. Kerültem én már szembe a hatalommal, még 31-ben az Újmódi pásztorok éneke című kötetem miatt. Nem tetszett az uraknak néhány sorom. Elkobozták a köteteket. Úgy túrták fel albérletem a szegényes, vékonyka kötetért, olyan hévvel és dühvel, mintha egy veszélyes bűnözőt kerestek volna.

 

Hitetlenkedő fejcsóválás.

 

ELŐADÓ:

            Ezek után kimentem Párizsba, és megnéztem a Gyarmatügyi Kiállítást. Az álságos franciák! Méghogy fejlődést visznek Afrikába és Indokínába, inkább rabságot! Amikor hazatértem, rabság ígérete várt énrám is. A bíróságra citáltak, szeméremsértés és vallásgyalázás volt a bűnöm, és mindezt nagy nyilvánosság előtt, versben követtem el. Horger Antal már csak a vádra ki akart csapatni az egyetemről. Sík Sándor viszont mellém állt, még a bíróságnak is írt, hogy a versem nem vallásgyalázó, bár Krisztus ábrázolása újszerű, de az újszerűség a művészet egyik alapja. Nyolc nap fogházbüntetést kaptam, melynek végrehajtását felfüggesztették.

 

            „…Mert mocskol e kor. De

            híred jövő, fiatal korokon

            vonul át égi fényeknél

            fényesebben!”                                    (Kortárs útlevelére)

ELŐADÓ:

            Ha egy kötet néhány sora miatt nyolc nap az ítélet, vajon milyen büntetést szabnak ki kommunista szervez-kedés gyanújáért vagy az államrend megdöntésére tett kísérletért?

            Az Ítélőtábla végül, számomra is meglepő módon futni engedett minket, én meg gyorsan, ahogy a vonat kerekei bírták, Tátraszéplakra menekítettem magam. József Attila Valóság című folyóiratába ekkor kezdtem el írni.

 

Letekint az asztalon lévő mappára.

 

ELŐADÓ:

            1934-ben elkészítettem doktori disszertációmat, középiskolai tanár lettem, jelentek meg írásaim a jobbról és balról egyaránt elismert Nyugatban… de állást nem kaptam.

            Három vigaszom volt: barátaim, az irodalom és a szerelem. Jó, nem ilyen sorrendben, hanem mindig aktuálisan változóan, vagy inkább sorrendiség nélkül, együtt, mind a három. Szükség volt, szükségem nagyon erre a hármas támaszra, mert éreztem, enélkül elvesztem. Az embert, a polgárt meg lehet alázni, szemébe lehet vágni, hogy hiába is küzd és készül egy élet munkájával, lemondásaival hivatására, nem kell és kész. Indok nincs, sosem. Igen, az embert meg lehet mindenétől fosztani, szabadságától és életétől is, de az írót sosem lehet kifosztani! A gondolat, bárhogy üvöltsön is a Hatalom, az emberé.

           

Boldog sugármosoly.

 

ELŐADÓ:

            A szerelem… Fanni. Arca kedves, kissé csibész, a tekintet elgondolkodó, a szíve erős. Mellettem volt már egy ideje, amikor úgy döntöttünk, összekötjük sorsunk. Gyarmati Fanniból Radnóti Miklósné lett. Nem Miklósé, nem tulajdonom, hanem támaszom, lelki társam, másik felem, aki reálisabb, mint én. Ő hozta az újságokat, a híreket, szörnyű híreket. Nem akartam hallani…  Német-ország messze van, ez itt magyar föld!

            Csiga voltam, ki bebújt a házába. Ha ő nem lát semmit, őt sem látják. Én hagyom a világot, a világ is hagyjon engem. 

            Apósom bérelt az Istenhegyen egy kis kertet, egy lepusztult, elvadonosodott kertet, de jó volt ott lenni. Csend volt és nyugodtság. Csak Fannit, a barátokat és az irodalmat engedtem magamhoz. Ortutay Gyula, Baróti Dezső, Tolnai Gábor, Vas István, Zelk Zoltán és Dési Huber István sokszor üldögélt velem a nyugalmas kis kertben.

 

            BIZALMAS ÉNEK ÉS VARÁZS

            (Hajnal)

 

            „Halk hangot ád a fény,

            a párkány éle pendül

            s Fanni már a földre lép,

            száján hosszúszárú, szép

            mosolygás hajladoz.

 

            Úgy jár-kel és fütyöl,

            mint ünneplő boldogok,

            haja és inge lobog

            s kezdi vad nappalát!”

 

ELŐADÓ:

            36. Akkori gondolataim számbavétele, eredménye egy újabb kötet. Járkálj csak, halálraítélt — ez a kötetem jelent meg, akkor. (Az AKKOR-t jelentőségteljesen mondja.)

Az értők dicsérték, a nem értők most sem értették meg.

 

            „…Igaz, jó szerteütni néha, de békében

            élni is szép lenne már s írni példaképpen.

            Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,

            mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.

            Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel

            s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.”

            (Írás közben)

ELŐADÓ:

            A kommunista Gondolat munkatársa lettem. Fanni szerint el kellett volna  gondolkodnom azon, hogy így még inkább céltábla vagyok. De ha egyszer én mindig a figyelem középpontjában akartam állni!

 

Csibészes mosoly.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap