Hallgasd! — Csak csend (monodráma) 5. rész

Szerkesztő A, v, 11/12/2017 - 00:08

ELŐADÓ:

            Volt, aki megértett. Megértettek, dicsértek, mint kiváló gondolkodót. Fontosnak tartották, amit csinálok, itt, e kis hazában. De volt, aki csak akkor jött rá, hogy egyáltalán a világon vagyok, mikor Baumgarten-jutalmat kaptam. Mások meg… zsidóztak. Nyál fröcsögött, nem arcomba, azt még letörülöm, hanem verseim köpködték. Most még csak köpdösték, de már egyesek az égetést, az emlékezetből való örök kitörlést is beígérték.

            Ilyen világ volt. Magyarország még úgy ahogy csendes. Örültek az emberek, hogy volt valami fellendülés, termeltek a gyárak, volt pénz, melyet elkölthettek a boltokban. Nyíltak új üzletek, jött a párizsi divat, a tánc, a sanzonok, az élet, és senki sem akart törődni semmivel. Csakis a ma számított. Nem nézték az újságot: a gyárak hadigyárak voltak, a kormányunk millió pengőket adott harckocsikra, ágyúkra, bakancsokra, lőszerre… mindenre, ami az öléshez kell. Nem akartak erről tudni. Nekem remegett a gyomrom.

 

            „…jó bolt a háború!

            jobb sose volt!

            kövér profit csorog!

            csordogál! ó ezért!”                                        (Acélkórus)

 

Kis csend, elgondolkodó.

 

ELŐADÓ:

            Spanyolországban kezdődött. Ott spanyol ölte a spanyolt, mert az egyik kommunista, vagy állítólagos kommunista volt, a másik meg hazafi, Franco tábornok katonája. A törvényesen megválasztott köztársasági kor-mányt ez a Franco akarta megdönteni. Mussolini és Hitler meg segítették. Német és olasz repülők bombázták a védtelen városokat. Én szolidaritási tüntetésre mentem Párizsba. Jó volt érezni, tudni, hallani, hogy más is üvölt úgy, mint én, minden nyelven zeng a NEM!

            A politikusok, az országurak nem akarták meghallani. Nekik, az őket hatalomra segítő pénzes bankároknak és gyárosoknak üzlet volt a háború. Nekünk, bármilyen nyelven is beszéljünk, szenvedés. Mi, a kisember fogjuk majd egymást gyilkolni, hogy a gazdagok még gazdagabbak lehessenek.

 

            „Járkálj csak, halálraítélt!

            bokrokba szél és macska bútt,

            a sötét fák sora eldől

            előtted: a rémülettől

            fehér és púpos lett az út.

 

            Zsugorodj őszi levél hát!

            zsugorodj, rettentő világ!…”    (Járkálj csak, halálraítélt!)

 

ELŐADÓ:

            A világ beüvöltött hozzám. A japánok terjeszkedése, Etiópia lerohanása, majd egyre közelebb jött a fekete borzadály: Anschluss, és slussz-passz, nincs Ausztria! Majd nincs Csehszlovákia. Meddig a sor?

            Meredek út… hová vezet, már látnom kellett!

 

            „…Ó árny az árnyban, csöndben némaság…”

            (Ez volna hát…)

ELŐADÓ:

            ’39. Nyár Párizsban, utolsó párizsi nyaram.

 

            PLACE DE NOTRE-DAME

            „Dobd el a rémes ujságot, vidám

            fehér felhőt lenget a Notre-Dame;

            ne gondolj másra, ülj le, nézelődj,

            figyelj! mert holnap úgyis nélküled

            bomlik a tér fölött a szürkület.”

 

ELŐADÓ:

            Nem volt kérdés, hogy jöjjek-e haza. Nekem ez a haza. Magyar vagyok. Egyébként (legyintés) Párizsban is volt, aki zsidózott, vagy hujjogva hunozott, ázsiai barbárnak nevezett, Dracula fiának, aki azoknak a szegény romá-noknak a vérét szürcsöli, meg a szlávok fejét egyben leharapja — erre hivatkozva csinálták majd' 20 éve Trianont. Hülyék mindenhol vannak, a hülyeség és az emberi rosszakarat egy határon sem áll meg!

 

            „…Tegnapi ujság fekszik a földön,

            alvó címeit most ujraköltöm

            s tiszta szobámon átalúszik a

            förtelmes Politika…”                         (Három hunyorítás)

 

ELŐADÓ:

            Nekem itthon kellett lennem, itthon kellett dolgoznom. Dolgozni még tudok. Még… még hagynak.

            Fontos dolgom volt.

            Ki állítja meg az őrületet, ki kiált nemet az őrületnek?

            Feleletet adtam, én, a csöpp ember: üvölteni kell együtt a sok kicsinynek. Nem, ez így nem lehet! De mi, mindig kicsik, azt hisszük, egyedül vagyunk...

            Mindig, és minden korban. Ezért nem szólunk, nem üvöltünk, és így még inkább magunkra maradunk…

 

            „Barátaim, ha rövid a papír

            az ember akkor apró verset ír;

            higgyétek el, a rövid is elég,

            meghalok, és úgyis minden töredék…” (Hajnaltól éjfélig)

 

Óriási sóhaj.

 

ELŐADÓ:

            Egyre nehezebb lett. Kapaszkodtam az íróasztalba, verseimbe, a munkámba, önmagam világába. Mivel életem értelme az írás, leginkább ebbe.

            Rossz verseket is alkottam, elfogadhatóakat is. Én voltam legjobban meglepve, mikor elolvasva a papírra kerülteket, összeállt a kép: igen ez jó, jó lehet.

 

            „Aj, feszeskemellü

            fecskenyelvű régi lány,

            te régi költemény,

            most életem delén

            kérlek, ne légy goromba,

            fuss karomba és kivánj!…”                                  (Emlék)

 

Fáradt a hang. Megtört.

 

ELŐADÓ:

            Valahol megéreztem a jövendőt: az embert meg lehet fosztani örömeitől, ruháitól, földre lehet dönteni, gyomrába tiporni, szembe is köphető, szabadsága korlátozható, lehet törvény által másod- vagy harmad rendű, állatrendű is akár, de mégis Valaki, ha alkotó! Munka nélkül, ruha nélkül, kitaszítva, halálra dolgoztatva, ütve-verve, alázva is lehet a győztes, ha van esze, alkotó ereje, ha van szelleme. Ezt, ezt az egyet nem veheti el egy hatalom sem, soha!

 

Megnyalja szája szélét, hangja fáradttá válik — de nem, újból felveti már-már lehajló fejét.

 

ELŐADÓ:

            Ez jó, ez erőt adott. Nagy erőt. Éjszakába nyúlón dolgoztam, hajtottam magam, mert éreztem, már nincs sok időm. Nekem írnom kellett.

            Méltósággal írtam, nem a jelen, nem… a jövő iránti tisztelettel. Volt, mikor csak úgy papírra vetettem, mikor bennem minden üvöltőn felsírt. De nem, ezt mégsem cselekedhettem, én Radnóti Miklós vagyok! Verseim megjelentek, köteteim is vannak, teremtő lény vagyok!

 

Mosoly.

 

ELŐADÓ:

            ÉN ne legyek zűrzavaros, ha a kinti világ az is, ne legyenek zűrzavaros gondolataim, műgonddal tegyem dolgom, ahogyan eddig is, gyűjtve a metaforákat, tanulmányozva az elődöket. Alkottam lassún, előbb fejben, majd írásban verseimet. Másként írni nem tudtam, lehetett volna, de nem akartam. Nem írtam sok verset, mert távol állt tőlem az a gyakorlat, hogy a ma élményét azonmód papírra vessem, szó szerint dobjam oda, mint hús-cafrangot, oda a kutyáknak, nesztek, egyétek, ez kell nektek… Kétséges is volt az, hogy az én verseim kellenek-e valakinek?

A fog picit megcsikordul.

 

ELŐADÓ:

            Űzött volna pedig engem is valami. Szinte hallottam kinn a farkas üvöltését, be akar jönni, engem akar… Már egy újság, rajta a fekete szörnyű jel, néven nevezett. Ide jutottunk! Ide jutottam! Mégis fejben írtam a verseket, először ott. Hordoztam magamban, mintha a fej örök lenne, majd ültem le egy este — mikor egy másik vers tolakodott oda, ahhoz a másik vershez, mely nem, még mindig nem volt készen —, de hadiállapot volt, kevés a papír, én meg szegény, spórolni kellett. Leírtam hát, miről gondoltam, jó lesz így is, bár kevésszer volt jó. Nekem. Fanninak tetszett, Fanni lelkesedett. Veszekedtünk, mindig a versek miatt, mert nem akarta, hogy azokat a csodákat (így mondta) elrontsam. De mikor tudtam, hogy még nem jó, javítgatni kell, simítgatni, mint gyermeket, kurtítgatni, esetleg hozzátoldani. Lesz is más, mint az eredeti vers. Jó ez nekem így, így akartam dolgozni.

 

            FÉRFIVERS

            „Férfifene ez a magos egyedüliség;

            asszony se, kutya se értheti ezt.

            Jár benned, mint nehéz, őszi gyümölcsben

            járkál a nap melege,

            szinte hallani benned áradását,

            tolakodó víz neszez így a száraz partokon

            és hófodru szél járása is hasonló.”

 

ELŐADÓ:

            A csigaház vékony volt, nagyon vékony, és kívülről jött a világ kalapácsütésekkel.

 

Hangszórókból Hitler szónoklata hallatszik.

 

 

            „Mindig gyilkolnak valahol,

            lehunyt pilláju völgy

            ölén, fürkésző ormokon,

            akárhol, s vigaszul

            hiába mondod, messzi az!…”                               (Aludj)

           

ELŐADÓ:

            Háborús hírek — a mieink előretörnek!

            Mi? Kik vagyunk?

 

Elgondolkozó magábanézés.

 

ELŐADÓ:

            Nem érdekelt a világ! Ez a világ nem érdekelhetett!

            De… a világot érdekeltem én. Én (fáradt mosoly), a kicsiny, a senki, a félig zsidó, vagy egészen az. FELFEDEZTEK! (Kiáltja.)  Kell a hírnév, kell a dicsfény, kell, hogy a művész neve az újságokban, a rádióban meg az utcán, az emberek száján legyen, olvassák a verseim, jól-rosszul idézzék is, kell! Írtak rólam, hát megsüvegelt a házmester. Előre köszönt a kofa a feleségemnek. Nevetve mesélte a drága Fanni, életében először nagyságos asszonynak szólították. Pénzem is lett, persze, a hírnév pénzt jelent. Hízott májam, ahogy mondja a nép.

 

Kis nevetés, a nevetés megakad.

 

ELŐADÓ:

            De Fanni félt, rettegett. Kell a hírnév, de nem most! A fény — veszély! Hungarista, fajvédő lapok írták: Radnóti? Ki ez a Radnóti? Zsidó!

            Tagadták azt, ami vagyok, tagadták, hogy magyar vagyok. Zsidó vallású, tízezer éves múltú, de ezer éve itt, ezer éve magyar. Tagadták műveim… tagadni fognak nemsokára engem is.  (Lehajol a fej, mélyen le, de csak másodpercre, majd bátran felnéz. A hallgatóság tekintetét keresi.)  Ahogy jöttek a gyalázkodók, úgy lettek, akik nem ismertek meg. Nem jó az, ha az embert egy zsidóval látják, méghozzá egy ilyen „díszpinty” zsidóval. Nevet-séges, persze, de én nem tudtam nevetni. Nem a magyar ilyen, i-lyen min-den em-ber. Ki fenn, azt süvegelve irigyeljük, kacér arccal hozzá dörgölődünk, ha másból nem, a fényből ragyogjon le reánk. De akit köpdösnek, nem jó a mellé odaállni, hátha minket is eltalálnak.

 

            CHARTRES-BÓL PÁRIZS FELÉ

 

            „A vonaton a lámpa haldokolt,

            a lengő ablakokra néha rátapadt a hold,

            szemközt katona ült, szivén egy szőke lány

            világított. A lány mosolygott, könnyű álma volt.”

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap