Hallgasd! — Csak csend (monodráma) 6. rész

Petrusák János, h, 11/14/2016 - 00:10

ELŐADÓ:

            Egy álom lehet könnyű, a háború… egyre nehezebb lett. Az elsőre azt mondták, a legnagyobb háború. Akkor ez, ez a mostani milyen? Rá kellett döbbennie mindenkinek, a háború nem díszmenet. Ha mi lövünk, az ellenség visszalő!

 

            A FÁKRA FELFUTOTT…

 

            „A fákra felfutott a szürkület.

            Lengett a lomb között, majd este lett.

            Tested fölé göröngyöt sírt a föld,

            hervadó koszorúkat az ország.

            S mi élünk itt tovább, — de nélküled.”

 

Apró sóhaj.

 

ELŐADÓ:

            Sok ismerősünk volt, kivel összefutottunk rendszeresen az utcán, nem is tudtuk egymásról, ki a másik, de mert arcról ismertük egymást, hát köszöntöttük. Az a férfi, deli, markos legény, jó magyaros arc, elment, és… özvegy édesanyja járt azután a feketébbnél is feketébben, apró léptekkel, magára hagyottan.

 

Kis csend, azután felkiált:

 

ELŐADÓ:

            Hát nem tudta senki sem megkérdezni, miért ez az egész?! Kinek az érdeke?

            A nép fogyott, az asszonyok feketében, siratta önmagát az ország. Egy öreg, magába feledten, félrészegen mondta, hogy az előző harckor is azt mondták, ez lesz az utolsó, kell az erőfeszítés, dicsőség a magyarnak… és mi lett aztán…

 

Váratlan felugrik, néz előre, meredten, majd leül.

Szomorúan mondja:

 

ELŐADÓ:

            1943, január. Voronyezs.

            Megtanultuk. Megtanították! Az oroszoknak, grúzoknak, leigázott ukránoknak és a nyugati angoloknak, franciáknak meg a többieknek ujjongás. Nekünk HALÁL! A rádió mondta legelébb: súlyos harcok, de honvéd-csapataink kemény magyar lelkülettel… Blabla. Harap a tél idehaza is, nemhogy kint a semmiben. Rossz és foszlott nyári szerelésben vannak katonáink. 40 fok, mínuszban, és sivító szél. Az orosz ágyúz, ő ágyúzhat. Mi nem, régi, ferencjóskás ágyúink és a tarackok mind befagytak. Hogy a muszka hogyan csinálja:  az ő ágyúi tüzelnek, az ő lovai mozognak, emberei meg újult rohamra mennek. Egyszerű: az az ő országuk! Csapataink meg nem értik, hogyan védhetik az ős magyar határt ott, a Donnál?

 

Megdörzsöli a szája szélét. Mintha viszketne már neki is a hazugság.

 

ELŐADÓ:

            Aztán megint a rádió. Fülem rajta, torkom száraz, szívem egyre gyorsabb ütemet ver. Úgy érzem, lázas vagyok, mert gondolatban ott vagyok a „fiúkkal”. Nem, nem a tábornok urakkal, meg a százados úr sejehajjal, aki felül a lovára… én a katonákra gondolok. Az özvegy  néni deli fiára, a pékre a sarokról, a csesznye fodrászlegényre, ki ijedten lesett, mikor megkapta a behívót a második Magyar Királyi Honvédhadseregbe. Űzzük el a muszkát a Kárpátoktól, űzzük ki Európából, hajtsuk ki őt a világból. Velünk a német rendíthetetlen gépezet. Híradók százain át törünk, csak egyre törünk előre. Sopánkodik a kommentár, hogy ha az orosz így szalad előlünk, nem tudjuk igazából megverni se… Hát most megállt! Ott, a Don túlpartján, már valamikor nyáron, a múlt évben. Most meg… Hol a német, magyar, finn, román, szlovák, francia, belga, spanyol, olasz meg a többi hős?

 

Lihegőn elhallgat.

 

ELŐADÓ:

            Egy hét a hallgatás. Csend a lapokban, csend a rádióban, és egyre több beszéd az utcákon. Mindenki mond mindent. Van, ki tudni véli, a nagy hallgatás jót jelent. Csapataink előre törnek, földrengető győzelem! Nem óhajtják sokkolni az örömhírrel a közvéleményt: a németek, amíg mi kitartottunk, suttyomban bevették Moszkvát. Sztálin öngyilkos lett… (Sóhaj.) Aztán megjöttek a valós hírek. Jöttek az első sebesültekkel. Voltak már, persze voltak előbb is kórházvonatok, de most százával, ezrével hozták az emberroncsokat haza. Titoktartás, szigorúan! De a katona mégis beszél.

 

Hangszórókból a katona hangja:

 

            Se fegyver, se ruha, se lőszer, se élelem, de jön a muszka, ezerszámra özönlik, hurrá, hurrá, hurrr…! Ez hömpölyög a mezőkön, a holt, sáros, fagyott, havas mezőkön. Úgy látszott, megmozdult ott még a föld is, az orosz anyaföld önmaga védelmében. Nem lehetett ellenállni, mégis ellen kellett állnunk. Fegyvertussal ütöttük, puszta kézzel téptük az oroszt, azok meg csak özönöltek… Visszavonulás! Végre… ha még nem késő. Hófúvás. Ez jó vagy rossz? Az orosz végre megáll, kis lélegzetet enged a sors. (Nehezen kap levegőt, de mondja tovább.) Vakon mentünk a hóban. Három napja nem ettünk, vérezünk, fagyunk, de még mindig megyünk. Őrmesterünk tudja, hogy merre van a hazafele. Aztán… németek. Csak úgy, egyszer csak ott. Mint a mesében. Csattogás. Mi ez? A németek ránk lőttek. Azt hitték, oroszok vagyunk. Ketten meghaltak, hárman meg-sebesültek. Jajongunk mi is, magyarul káromoljuk azt, ki éppen a szánkra kerül. Egy bánsági német anyanyelvén szól. (Fejcsóválás, hitetlenkedő.) Ez ment meg minket. Előbújnak rejtekükből a németek. Látják, kik vagyunk… Nem szólnak semmit, csak elmennek. De néhányan visszaszólnak, mi ne arra menjünk, amerre ők. Nehogy a muszkát a hátukra hozzuk… Végre magyar tisztek és katonák, sokan. Öröm, hogy rajtunk kívül mások is megmenekültek. Felsorakozás, aztán Jány, kinek valami ki nem mondható német neve volt, csak tábornoki ki-nevezésekor magyarított, beszélt nekünk. (Elhallgat, aztán váratlanul felkiált.) Hautzinger! Igen, most már eszembe jutott… Hautzinger alias Jány Gusztáv nevezett mind-annyiónkat gyávának. Az ottmaradtakat, a hősi halottakat, azokat, akik utolsó percükig  kitartottak őrhelyűkön, pedig már félig megfagytak, akik ezer sebbel is tovább küzdöttek, azokat, akik véresen, éhesen százkilométereket bolyongtak a pusztaságban, az úttalan hómezőn, ők, ők a gyávák?! És a tisztek? És Gusztika tábornok, aki magára hagyta seregét, aki horogkeresztes repülőn szökött? Ő vitézi érdemrendet kapott a némettől!

 

Pár másodpercig csend, mintha a katona szavait „emésztené”.

 

ELŐADÓ:

            Fanni rettegett. Én is, de nem szóltam. Szembenéztem vele. Mint minden állat, az ember is megérzi a közelgő feketeséget. Megkaptam a behívót. Munkaszolgálat a Magyar Országgyűlés ’42-ik évi XIV. törvénycikke alapján. Honvédelmi kötelezettség ásóval, azok számára, kinek nem mernek fegyvert adni a kezébe. Egyszer már behívtak munkaszolgálatra, még ’40 vadvirágos nyarán… Dehogyis! Szeptember volt, de a virágok még a mezőn voltak, én meg Észak-Erdélyben, Szamosveresmart alatt. A volt határon román erődítéseket szedtünk széjjel. Nem volt könnyed munka, a román király által odarendelt székely munkaszolgálatosok jó munkát végeztek. Most nekünk segítettek. Víg-mosolygós nyírségi fiúk voltak a keretlegények, néhányan még segítettek is nekünk arrébb tenni egy-egy nagy rönk betont, mikor a századosuk nem nézett arra. És a százados úr szerencsére semerre se nézett, csak a pohara fenekére, ki tudja, mit keresett ott. Az a négy hónap szinte jutalomüdülés is lehetett volna, ha nem jön a hadnagy.  Ő mondotta nagy hangon, hogy majd ő rendet rak. Hát rakott. Sorakozó hajnalban, fagyos novemberben, és mindent ki kellett rakni a sárba, ami csak nálunk volt… Nincs-e fegyver, kiskés, otthoni levél, egyéb tiltott dolog?!

 

Nagy lélegzetvétel.

 

ELŐADÓ:

            Nálam Arany János lapult. A hadnagy nem szerette Aranyt, nem szerette a munkaszolgálatosokat, nem szerette a zsidókat. Szörnyű vétkemért el akart pusztítani. Két hét büntetőtáborra ítélt. Hála a Jóistennek, a keresztényekének, a zsidókénak, vagy a világteremtő minden isteneknek, a büntetőtáborban is utászok voltak. Futkosni kellett, meg dolgozni keményen, de a katonák elsősorban a feladatukra koncentráltak: az erőd akadály, az akadályt minél előbb meg kell szüntetni. Decemberben hazatérhettem. És most itt az újabb behívó. Vajon merre taszít engem? Nagyváradra kerültem. Akkor Magyarország volt — Horthy-Magyarország. Míg odavoltam, a barátaim, politikusok, neves személyek és az én drága feleségem meg nem szűntek újabb és újabb beadványokkal bombázni a hadügyminisztériumot. Írtak abban minden jót rólam, meg néhány zöldet is, ha úgy gondolták, az nekem jót tesz. De akik írták…

 

Felcsillan a szem, büszkeség az arcon, amint sorolni kezdi:

 

ELŐADÓ:

            Bajcsy-Zsilinszky Endre, Horthy volt harcostársa; Bethlen Margit grófnő; Herczeg Ferenc írócsászár; Pátzay Pál szobrász; gróf Révay József; Szekfű Gyula, a nemzet történésze… és persze Zilahy, Keresztúry, Ortutay meg Illyés Gyula. Erre fel ’43-ban megkaptam a felmentést. Rövid kimenő az örök sötétség torkából!

 

            EGYSZER CSAK

 

            „Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,

            beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.

            Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott

            dobogás is elül.

            Némán emelődik a test, csak kiabál.

            S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,

            a halál.

            Mint fegyházban a villany ha kacsint,

            tudják bent a rabok s tudja az őr odakint,

            hogy az áram mind egy testbe fut össze,

            hallgat a körte, a cellán árnyék suhan át,

            s érzik ilyenkor az őrök, a foglyok, a férgek a    perzselt

            emberi hús szagát.”

 

Másodpercnyi csend.

 

ELŐADÓ:

            Nekem szerencsém lett egy sóhajnyi ideig. De közelgett egyre a feketeség.

            Fanni járt agyamban, már csak Fanni éltette életem.

 

            „…álmaimban

            gyakorta száz karom van

            s mint álombéli isten

            szorítlak száz karomban.”                           (Rejtettelek)

 

ELŐADÓ:

            Nem az tűnt a végnek, hogy testileg gyönge lettem, a munkarobotok idegeim is kiszívták. Azon kaptam magam, bámulok tompán magam elé. Agyam nem járt, éreztem, nem akar járni, de a testem… az mintha még mindig élne. Akarna élni!

 

            „Rebbenő szemmel

            ülök a fényben,

            rózsafa ugrik

            át a sövényen,

            ugrik a fény is,

            gyűlik a felleg,

            surran a villám

            s már feleselget…”                                             (Bájoló)

 

 

ELŐADÓ:

            El is felejtettem, mindeközben „leprás” lettem. Számkivetett. Kerültek, mint leprást az emberek. Zsidó! Kommunista! Nemzetidegen! Munkaszolgálatos. Nem mehettem kávéházba, se abba, amelybe jártam, se másikba. Pénzem, ha volt, nem költhettem ott, ahol azt én akartam költeni. Volt fajtiszta bolt, meg volt bolt, hol árut mi is kaphattunk. Lassan teltek ezek a napok… Napok? Hetek-hónapok, úgy egy év volt.

 

            „Kérdeztek volna magzat-koromban…

            Ó, tudtam, tudtam én!

            Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!

            nem ringat és nem ápol, —

            ellenemre van!

 

            És mégis itt vagyok.

            A fejem rég kemény

            s tüdőm erősödött csak,

            hogy annyit bőgtem én…”                       (Előhang

egy „monodrámához”)

ELŐADÓ:

            Aki volt már beteg, nagyon beteg, nagyon lázas, az elképzelheti, mit éreztem. Lebegtem, mintha nem is lenne testem, semmi se köt a földhöz, se a valóhoz, semmi. Csak van, vagyok, magammal törődöm, aztán már magammal se. Ki vagyok én?! Magamat is feledem. Ha eszembe villan, ki vagyok, úgy jön a villanás, hogy ki voltam. Magamról már múlt időben, mint ahogy a halottakról szokás, beszélek. Beszélek? Már nem beszélek. Már magamhoz se szólok. Ez itt a vég. Végjáték. Nem vígjáték, bár… (kis nevetés), azért voltak ebben az időben vígjátéki elemek is. Egyszer éppen utaztam (43-ban még zsidó is szállhatott villamosra), jött egy túlbuzgó fajvédő.

            Tizenéves, egyetemista tacskó volt, katonaruhás nagy gyermek. Ordibált, hogy mit keresek ott, miért nem vagyok a fronton, hogy ontsam a vérem a magyar hazáért! Mondtam neki, szép nyugodtan, hogy voltam én katona, többször is behívtak. Munkaszolgálatos honvéd voltam, de most már nem, mert van miniszteri felmentésem. Megnézte. Nézte és megállította a villamost. Le, aztán gyalogmenetben vertük a marsot végig a Róbert Károly laktanyáig. Díszmenetben mentünk. Én elöl, ő meg mögöttem. Az őrség csak nézett, nem látott még ilyen csodát. Az én arcomon nem volt mosoly. Eszembe villant az a bosnyák legény. Dobszó, felsorakozó katonák, szájtáti tömeg, dörej… és a bosnyák a háború áldozata lett. Magamat láttam egy villanásnyi időre a köveken.

 

            „Oly korban éltem én e földön,

            mikor az ember úgy elaljasult,

            hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

            s míg balhitekben hitt s tajtékzott réveteg,

            befonták életét vad kényszerképzetek…”

(Töredék)

Nyel egyet. Azután folytatja.

 

ELŐADÓ:

            Estélig kellett a laktanyában fel-alá menetelnem. Mikor látta a karpaszományos, hogy fáradok, fekvő-támaszokkal „vidított fel”, majd búcsúzóul kopaszra lenyíratott. Szegény Fannim, mikor nyitottam az ajtót, felsikoltott. Azt hitte, tolvaj vagyok. Aztán vette csak észre, hogy ez az ő férje!

 

Keserűen felnevet.

 

ELŐADÓ:

            Ez volt a vicc, a háború vicce. Barátaim nem nevettek, még akkor sem, mikor a történetet már a humor oldaláról meséltem. Aztán én is elkomorodtam, mert arra gondoltam, hogy a vézna kis karpaszományos lehet, hogy éppen most meséli az „én történetem“. Persze ebben a változatban a megugráltatott, megalázott zsidó vagyok!

 

            „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

            s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp…”

(Nem tudhatom…)

 

Elgondolkodón kézbe veszi mappáját.

 

ELŐADÓ:

            Az állat is megérzi… Ösztön ez, ősi. Nem tudtam, vagyok-e még, nem tudtam voltam-e valaha, de azt már nagyon is éreztem, hogy… nem leszek. Nem lehetek! Határoztak felőlem. A versek, a verseim…? (A mappára néz, szinte vádlón.) Ennyi, ez egy ember, élet, sors, küzdelem, remények, szerelmek, izzadó láng és minden, mert én is olyan vagyok, mint ti! EMBER! Hát… Háttal nem kezdünk mondatot, de nekem már mindegy. Versek? (Lehajítja a mappát és üvölt.) Átkozottak! Ha nem lennétek, talán továbbra is élhetnék! (Elhallgat, mintha az előzőeken töprengene, majd halkan folytatja.) Nem itt, valahol. Ha nem magyar költő lennék, nem az, aki vagyok, akkor menekültem volna, mint ahogyan a porszem menekül a szél kergette percekben. De én…  Maradtam.

(A nézőkre tekint.)  Hős vagyok? Akarnám hinni, de tudom, hogy nem vagyok. Petőfi! Petőfi talán hős volt, lánglelkű, ki mikor már minden veszett, nekirontott ötven kozák lándzsának. És én? Nekem mi maradt?

 

            „Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő

            a multat és e bomlott éveken

            virrasztó gondolat, hitet, csalódást,

            nem bírta más, csupán az értelem…”

(Nem bírta hát…)

 

ELŐADÓ:

            Én mint honvéd nem szolgálhattam a hazát. (Felnevet.) Nekem a nyúl hősiessége jutott. Látni és várni a közelgő kést. Kést, melyet nekem szánnak. Ez is hőstett?

 

            „A nyúl vigyorgott, a vadász futott,

            puskája nem volt, lőni nem tudott…”

(Alkonyat — műfordítás, Eaton Darr strófáiból)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap