Hallgasd! — Csak csend (monodráma) 7. rész

Petrusák János, k, 11/15/2016 - 00:10

ELŐADÓ:

            A nyúl egyszer győzhet? Erre számítottam? Talán a vadász humánus, nem kell neki hőstett? Lelkem mélyén azonban tudtam, ennél a vadásznál, a valós vadásznál nem létezik pardon.

 

Hátrafeszíti önmagát, ölében a mappa, nem arra néz, hanem fel a mennyezetre. Aztán vissza, nyugodt arccal a közönségre. Szenvtelenül mondja, mintha nem is őróla lenne szó.

 

            „Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,

            …S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy…”

(Egyszer csak)

ELŐADÓ:

            Nem akartam már gondolkodni se! Mert szörnyűek voltak gondolataim. Szörnyűek, de igazak… 

 

            „Tajtékos égen ring a hold,

            csodálkozom, hogy élek.

            Szorgos halál kutatja ezt a kort

            s akikre rálel, mind olyan fehérek.

 

            Körülnéz s felsikolt az év,

            körülnéz, aztán elalél.

            Micsoda ősz lapul mögöttem ujra

            s micsoda fájdalomtól tompa tél!

 

            Vérzett az erdő és a forgó

            időben vérzett minden óra.

            Nagy és sötétlő számokat

            írkált a szél a hóra…”                                 (Tajtékos ég)

 

ELŐADÓ:

(Lassan, tagolva.) Ez… van.

 

Pár pillanatig vár, aztán folytatja.

 

ELŐADÓ:

            Mikor jön a behívó? Nem tudom. Nem érdekel már semmi sem. Csak vagyok. (Vállrándítás.) Vagy csak voltam? Radnóti Miklós magyar költő. Ki az?

 

Ott maradt, ülve, mozdulatlan, nem menekül.

 

ELŐADÓ:

            Fordítottam. Valamiből élni kellett. Vízkereszt, vagy amit akartok. Akartok? Lehet itt akarni? Munka, munka, görbedés a sorok fölött. William veretes sorai.

            Jött a jelen betűje. Behívó munkaszolgálatra. Tavasz volt akkor, 1944 tavasza. Május 18. Emlékszem. A parancs szavai. Három napi hideg élelem (lehet, hogy három nap még az élet?), kabát, bakancs… Zsebben egy kockás füzet. Ceruzacsonk. Ez minden.

 

            „…A valóság, mint megrepedt cserép,

            nem tart már formát és csak arra vár,

            hogy szétdobhassa rossz szilánkjait…”

(Ó, régi börtönök)

ELŐADÓ:

            Nem akarom, de jönnek elő bennem a sorok. Írnom kell. Azt hiszem, míg írok, élek.

            „Szakítottunk.

            Te véresre csókoltad a számat

            és lihegve kértél, hogy maradjak.

            Nem maradok.

            Menj be szépen, én meg elindulok

            a mérföldkövek között a sárban…”

(Szerelmi ciklus 1927-28-ból. 14. vers)

 

Maga elé mered, mintha önmaga számára sem lenne egyértelmű a léte.

 

ELŐADÓ:

            Ezt én írtam? Most írtam, vagy rég? Írtam, és ez a lényeg!

            Nekem írnom kellett! Írnom kell mindig! Most is!

 

Zsebéből a Bori noteszt húzza elő.

 

ELŐADÓ:

            Ez én vagyok.

 

Kinyitja a noteszt, belenéz, mintha onnan mondaná:

 

            „Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

            tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este.

            …Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

            ostroma meg-megújul, de a légysereg elnyugodott már.

            Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

            és egy nappal az élet is…”

(Hetedik ecloga)

Felnéz, majd ismét a füzetbe pillant.

 

ELŐADÓ:

            Lager Heidenau, 1944 július. (Felnéz.) Július… és én még élek!

(Halkan folytatja:) Elvették a könyveket, a leveleket, fényképet, el mindent, ami otthoni. Én dugdostam a kis füzetet. Ezt a koszos, kis füzetet, életemet. Ott üvölt bennem a miért (kiáltva mondja), de csinálom, csinálom, mert ez a dolgom. Ki született, annak élnie kell. És én (megfáradva elcsendesedik), teszem, mi dolgom.

            Egyszer ide megyünk, majd oda küldenek mindnyájunkat, aztán vissza, ásunk kicsit itt, fát vágunk ott, rohanás a hegyen túlra, aztán fel, majd le… Felesleges az egész, csak jól kifáradunk. A keretlegények is fáradtak, ütni sincs erejük, csak köpnek felénk. Hullatábor, és mi mind hullák vagyunk.

 

Felnéz, szemében kis könny.

 

            LEVÉL A HITVESHEZ…

 

Megakad, nem kezd el olvasni.

 

ELŐADÓ:

            Nem, ezt nem. Ez őt illeti meg, csak őt! Ha már nem leszek, mindenkit. De addig… 

 

            „Düh. Hogy az ember

            újra s azóta is árva az emberforma pogányok

            hadseregében. — S látni szeretném újra a bűnös

            várak elestét s mind tanu szólni a kései kornak.”

(Nyolcadik ecloga)

Szomorúan néz fel.

 

ELŐADÓ:

            Minek mondtam ezt? Magamtól is hiába kérdezem.

 

            „Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,

            a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;

            torlódik ember, állat, szekér és gondolat,

            az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.”

(Razglednicák 1.)

ELŐADÓ:

            1944. augusztus 30. A hegyek közt.

 

            „Kilenc kilométerre innen égnek

            a kazlak és a házak…”                         (Razglednicák 2.)

 

ELŐADÓ:

            Október 6.

 

            „Az ökrök száján véres nyál csorog,

            az emberek mind véreset vizelnek,

            a század bűzös, vad csomókban áll.

            Fölöttünk fú a förtelmes halál.

(Razglednicák 3.)

ELŐADÓ:

            Október 24. Mohács. Érted?! Mohács!

 

            „Mellézuhantam, átfordult a teste

            s feszes volt már, mint húr ha pattan.

            Tarkólövés. — Így végzed hát te is, —

            súgtam magamnak, — csak feküdj nyugodtan.

            Halált virágzik most a türelem. —

            Der springt noch auf, — hangzott fölöttem.

            Sárral kevert vér száradt fülemen.”

(Razglednicák 4.)

 

Hagszórókból sortűz csattan, majd csend.

CSEND. CSEND. CSEND.

 

Az előadó arca kisimul, megbékélten tekint a közönségre.

Feláll, lassan előrébb sétál.

 

 

 

ELŐADÓ:

 

            Radnóti Miklós:

            NEM TUDHATOM…

 

            „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

            nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

            kis ország, messzeringó gyermekkorom világa.

            Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

            s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

            Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

            egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

            tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

            s tudom, hogy mit jelent egy nyári alkonyon

            a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

            Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

            s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

            annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

            de nékem szöcskét, ökröt tornyot, szelid tanyát;

            az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

            míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

            erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

            a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

            s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,

            az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

            piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

            s a gyárak udvarában komondor hempereg;

            és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

            a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

            s az iskolába menvén, a járda peremén,

            hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

            ím itt a kő, de föntről e kő se látható,

            nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

 

            Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

            s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,

            de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

            és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

            világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

            míg jelt nem ír hazánkra ujból a béke ujja,

            s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

 

            Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”

 

ELŐADÓ (vár egy cseppet):

 

            „…nem tudja, hol lakott itt…”

 

(Kis mosoly, szájszegletben) …És élt egyáltalán itt… Radnóti Miklós, magyar költő.

 

Biccent és kimegy.

 

VÉGE

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap