A harang

Bene Zoltán, p, 05/25/2018 - 00:02

Amikor a gerendákat aládúcolták, megelőzendő, hogy egy reggelre az egész tetőszerkezet megállíthatatlanul a fejükre omoljék, az öreg Perey Agamemnón még napjában négyszer, talán ötször is a padláson görnyedő fiai, Perszeusz, Jázon és Leonidász gyászkeretes körmére nézett, nehogy csak úgy átabotában végezzék a dolgukat, de serényen és odaadóan dolgozzanak. Amikor három esztendő elteltével a fiúk a megroggyant kéményt rakták újra, már csak egyszer, legfeljebb ha kétszer kapaszkodott fel a ház falának támasztott létrán, hogy ellenőrizze a munkálatokat. Amikor pedig, újabb évek múltán a hirtelen jött nyári förgeteg tépázta nádat javították sudár termetű ivadékai, már csak az udvarról, karosszékben üldögélve követte figyelemmel szorgoskodásukat, s még akkor sem mászott fel hozzájuk, amikor a nádvégeket keresztben lekötötték, majd koporsódeszkát húzták a gerincre,  holott valamikor ő maga is jeles nádazó volt, s ezt a műveletet különösen ügyesen végezte. Erre az időre teste már olyanná vált, mint egy aszott szilvaszem, arca egy zsugorított fejhez vált hasonlatossá, amiről valami külhoni újságban olvasott évekkel korábban, léptei totyogássá szelídültek, markának hajdan félelmetes szorítása gyenge puhatolózássá silányult, a maga idejében messze földön híres, távcső-élességű szemei vaksin pislogtak, fülei töpörtyű-szerű cafatokként fityegtek kopasz fejének két oldalán, egykor nemes metszésű orra karvaly csőrévé deformálódott, szájában a fogak helyére sötét üreg telepedett, régen domború mellkasa horpadt kanna alakját öltötte, lélegzete sípolt és időről időre ellenállhatatlan köhögési roham vett erőt rajta, s minden ilyen roham után gyengébb s gyengébb lett. Éjszakánként már nem mert elaludni, mert attól félt, nem ébred fel többé, ha álomra hajtja a fejét, ezért aztán egész álló éjjel a padláson neszező nyesteket vagy (ki tudja?, talán) peléket hallgatta, s megpróbálta a zajhoz hozzáképzelni a zörej forrását: a kicsiny, prémes állatokat.

Egyik reggelen, kialvatlanságtól vöröslő szemekkel hívatta magához a fiait a szomszédban álló házaikból, s a lányait, Helénát és Antigonét a városka felvégéről, ahová férjhez mentek. Perey Agamemnón, aki kisnemesnek született, arisztokraták mellett nevelkedett, jobbágyként élt és éppen emberként meghalni készülődött, ekkorra már nem volt nagyobb, mint egy négy-öt éves gyermek, a ráncai is nyomtalanul eltűntek, s sárgás, elnyűtt pergamenhez hasonlatos bőrén át jól láthatóvá lett a vastag, girbe-gurba, kék erek szövevénye, olyasféleképpen, amiként az ápolt, légiesen könnyed nők testhajlataiban lüktetnek keresztül a finom, vékony, fehér hártyán.

– Gyermekeim – szólt Perey Agamemnón, mikor öt magzatát maga körül látta, és hangja tisztán, jól érthetően csengett.

– Soha ne feledjétek, hogy ti Pereynek születtetek, ha nem is olyan körülmények között, amilyen egy ilyen nevet viselő teremtményt megillet. Hogy mit jelent ez a név, tudjátok jól. Évezredes név ez, szépséges és dicső! Amit velem, s általam veletek tettek, részben az is e névnek köszönhető, de ez csak még inkább fényesíti családunkat. Én most meghalok. Azt kívánom, hogy a kápolna harangjával együtt temessetek el, azzal a haranggal, amelyiket az ágyúból öntötték! Kérlek benneteket, tűzön-vízen által teljesítsétek utolsó kívánságom, ha már kétségbeesésbe taszítottatok azáltal, hogy önfejűen szakítottak őseink szépséges szokásával, s gyermekeiteket közönséges nevekre kereszteltétek!

Ennyi tellett Perey Agamemnóntól, egyetlen hanggal sem több – illetőleg egy hang még elhagyta az ajkait: az a könnyed sóhajtás, amelynek hátán a lélek siklott ki belőle, s amely után Perey Agamemnón helyén már egy halott ember feküdt.

Az öt délceg gyermek sírt először, fennhangon jajongott, hogy elveszítették agg atyjukat, aztán kisvártatva tanakodni kezdtek, miként teljesíthetnék az elhunyt óhaját, hogyan szerezhetnék meg a harangot a kápolnából. Azt a harangot, amelyet a szabadságharc után öntöttek Gábor Áron egyik ágyújából, azt a harangot, amelyet fegyver korában Perey Agamemnón sütött el utoljára, a világosi fegyverletétel után három nappal. Akkor nem csak a pukkanása volt nagy a rézágyúnak, de az volt a kár is, amelyet Lábas Gáspár korcsmájában okozott. Ám a csapszékben borozó, danolászó osztrák ulánusokon egyetlen apró karcolást sem ejtett, pusztán annyira haladt velük, hogy elűzte belőlük a mámort, amitől azok úgy megdühödtek, hogy haladéktalanul alaposan helybenhagyták Perey Agamemnónt, majd magukkal hurcolták Ausztriába (nem is tért vissza, csak tíz esztendő múltán, nincstelenül, fogatlanul, vértelen arccal); a rézágyút meg a plébánosnak adták, hogy szép szavú harangot öntessen belőle, s a munkálatok felügyeletére hátrahagytak két mulya karintiai legényt, akik egész nap disznóoldalast faltak és hektószám vedelték rá az édes bort. Ettől viszont a harang elkészült rendesen, s azóta is, több mint öt évtizede ott lakik a kápolna zömök tornyában.

– Az a harang hozta családunkra a bajt, még abban az időben, mikor gyilkos szerszám képében létezett – jegyezte meg Perey Perszeusz.

– Ha az nincs, most nem így élünk – toldotta meg Perey Jázon bátyja szavait.

– Mégis jól tette édesapánk, amit tett – vetette közbe Perey Leonidász, a legfiatalabb fiú.

– Jól-e? Inkább esztelenül! – vitatkozott Perey Heléna.

– Akárhogy is – vélte Perey Antigoné –, el kell temetnünk anyánk mellé, ahogyan illik!

De végül több órás szócséplést követően, akármennyire is rászánták magukat arra, hogy véghezvigyék, amit apjuk meghagyott nekik, csak nem jutottak ötről a hatra a hogyan tekintetében, s így folytatódott ez három napon keresztül. Három nap elteltével mégis dönteniük kellett, hiszen a tetem szaglani kezdett az ágyban, s mivel még mindig nem eszeltek ki semminémű épkézláb megoldást, hát egész egyszerűen úgy tettek, mintha elfelejtették volna, mire kérte őket haldoklásában az édesapjuk.

A negyedik nap délelőttjén nagy gyászoló tömeg kísérte a temetőbe Perey Agamemnón koporsóját, a misére igyekvők megtöltötték a templomot, s a kápolna harangja úgy sírt, mint soha azelőtt. A mise végeztével az öreg Perey-házhoz vonult a feketébe öltözött menet, ahol reggel óta sürgölődött Bivaly Károly, a legnevesebb helyi böllér, meg a felesége és néhány szomszédasszony, hogy a torra a tengernyi ételt elkészítse.

Bivaly Károly reggel érkezett a házhoz, s a három Perey-fivér segítségével ledöntötte lábáról Sóhajt, a három mázsás anyadisznót, néhai Perey Agamemnón büszkeségét, s mikor már a földön volt, egyetlen jól irányzott döféssel le akarta a szúrni. Bivaly Károlyt ügyes böllérnek ismerte az egész város, mészárosnak sem volt utolsó, tizenhat éve taglózta a tinókat Nagyszeg városka vágóhídján, olykor egyetlen nap harmincat is homlokon csapott, s ugyanannyi ideje döfte szíven a disznókat, előfordult, hogy napjában negyven-ötvenet is, és soha nem hibázott – akkor azonban, Sóhaj esetében csak elvétette. Legalábbis más magyarázata nem lehet annak, hogy a három mázsás anyadisznó a halálosnak szánt szúrás után nyomban felpattant, lerázta magáról a négy férfit, kidöntötte az ól falát, s a melléből előmeredező késsel mit sem törődve rohant a kapu felé, oly sebesen, mint egy üldözött agár. Majdnem ki is jutott az utcára, orrát már talán ki is dugta a portáról, amikor holtan rogyott össze. Bivaly Károly ezt látva tátott szájjal csodálkozott, s csodálkozásában még káromkodni is elfelejtett, csak vakarta és csóválta a fejét egyszerre, végül kiköpött egy olyat, hogy azzal ürgét lehetett volna önteni, és három segítőjével visszavonszolta a dögöt az udvar hátsó traktusába. Akkorra megérkeztek az asszonyok is, segítettek Bivaly Károlynak szalmát halmozni a hatalmas állat köré, amit az, pipájából vett parázzsal menten meg is gyújtott, majd edényeket, fazekakat, üstöket, teknőket készítettek elő, sikáltak tisztára. Mire a tűz leégett, minden készen állt. Előkerültek a kaparókések, szorgos kezek hántották le a disznó gyér bundáját bőrének felső rétegével együtt, s mikor egyik oldalával elkészültek, Bivaly Károly ügyesen megfordította a tehetetlen testet, s miután a másik oldala is készen állt, hanyatt gördítette a vicsorgó pofájú állatot, két oldalról két-két hasábfával meg is támogatta, azzal nekilátott, hogy éles késével és nehéz bárdjával feldarabolja. Felhasította a hasát, hogy kifordíthassa belőle a belső részeket, levágta a fejét, sorban kikanyarította a sonkákat, lefejtette a szalonnákat, munkája nyomán Sóhaj fokról fokra elveszítette régi formáját.

Mire a gyászolók megérkeztek a miséről, Sóhaj hurkaként, kolbászként, oldalasként, orjalevesként, toroskáposztaként, sült húsként, pörköltként, abált fejként fogadta őket. A gyászolók pedig nem késlekedtek sokat, elhelyezkedtek a szomszédságból összehordott asztaloknál a szomszédságból összehordott székeken, pálinkát és bort vedeltek, s közben módszeresen pusztították Sóhaj disznó jobb sorsra érdemes földi maradványait.

A tor a kellős közepén tartott, Czibere Béla és Torkos Géza, a város leghírhedettebb borisszái már összehányták a ház sarkait, s azon igyekeztek, hogy harmadjára vagy negyedjére is berúgjanak aznap; Kapa Máté duhaj nótázásba fogott az egyik ablak párkányához támaszkodva; Malasz Miklós plébános atya békésen hortyogott az egyik sarokban, szája szélei és egész ábrázata fénylett a zsírtól, nemkülönben reverendájának mellső vidékei; Bivaly Károly túl volt három tányér orjalevesen, nyolc göngyöleg töltött káposztán, vagy két kilogramm véres- és májas hurkán, némi kolbászon, s egy kisebb hordó boron; Sima Máté és Börcsök Rozi már kisenderedtek az ajtón, majd fél óra elteltével pirult arccal vissza is tértek, s lassacskán az újabb fordulót kezdték forgatni fejükben; ifjabb Lábas Gáspár éppen eltávozott, hogy vendégei nehogy hiányolják az italmérésben; amikor újra felsírt a kápolna harangja.

A Perey-ivadékok mind egyszerre kapták fel a fejüket a hang hallatán, egyszerre álltak fel az asztaltól, egyszerre osontak ki a házból. Egyszerre érkeztek a kápolnához is, egyszerre indultak föl a zömök toronyba. Jázon kiabálva érdeklődött, vajon ki húzza a kötelet, de feleletet nem kapott. Mikor beléptek a helyiségbe, ahol a harang függött, Perszeusz sírva fakadt, Leonidász lángvörös orcával sarkon fordult, s elrohant, Jázon úgy hápogott, úgy tátogott, mint a partra vetett hal, Heléna elájult, Antigoné pedig ezt motyogta maga elé:

– Tudtam, hogy baj lesz, ha nem temetjük el tisztességgel.

A harang kötelét Perey Agamemnón húzta. Olyan fájdalmasan bongó hangokat csalt ki a rézből, mint soha előtte senki. Teste áttetsző volt, mint egy derengés, termete egy tizenkét-tizenhárom éves gyermeké, szemei megnőttek, kitisztultak, s ártatlanul meredtek a belépőkre. Lábánál, a kövön egy elmosódó körvonalú malac hevert.

S a harang zsongott és bongott és zsibongott.

És csengett és bongott, és zsongott és zsibongott elnémíthatatlanul napokon át.

Mikor Vilmos Elek, a városi fotográfus a következő reggelen fölmászott a zömök toronyba, s lefényképezte a harangot húzó Perey Agamemnónt, lábánál a misztikusan elősejlő, parányi Sóhajjal, az előcsalogatott képen a harangozó szellemlény és túlvilági disznaja helyén csak fehér folt jelent meg, semmi egyéb. Amikor Malasz Miklós plébános atya ördögűzéssel próbálkozott, csak annyi eredményt tudott felmutatni, hogy megpörkölődött a reverendájának a szegélye, de a kísértet továbbra is zsongatta-bongatta a harangot. Ezután Jámbor Géza, a megboldogul veje, jeles tanító és helytörténész felkereste Gatter Jákob rabbit, aki viszont mereven elzárkózott az elől, hogy megkísérelje elűzni a makacs kísértetet, egyrészt, mert nem kívánt beleavatkozni kenyeres jópajtása, régi harcostársa halál utáni ügyeibe, másrészt, mert óvakodott erősíteni a szóbeszédet, amely fia, Salamon Kabbala-őrülete miatt amúgy is körbelengte családját és hivatalát. Még Terem János, az iskolaigazgató és megye-szerte számon tartott kémikus is kísérletet tett, hogy elriassza a kápolna tornyából a jelenséget – sikertelenül. Utána Bába Borcsa, Kisszeg, a városka árnyékában megbúvó aprócska falu javasasszonya olvasott rá a háborgó lélekre, ám az csak kinevette a vajákos bűbájoskodását.

Végül Perey Antigoné arra kérte Malasz Miklós plébános atyát, hogy keresse fel vele együtt Ugró Istvánt, a napok óta harangzúgásba merített Nagyszeg polgármesterét. A polgármesteri rezidencián aztán Perey Antigoné azzal az alázatos kéréssel fordult Malasz Miklóshoz, engedje meg, hogy testvéreivel leszereljék a kápolna zömök tornyából a harangot, s elássák azt az apjuk sírjában, ugyanakkor megígérte, hogy a polgármester, a tanácsnokok és a város polgársága segítségével új harangot öntetnek a Pereyek a régi helyére. Ebben megegyeztek, s még aznap este a három Perey-fiú, szívüket jó előre pálinkával erősítve, leszerelte és leengedte a harangot a toronyból. Ezután erős, nagy kerekű kordén a temetőbe tolták, ahol beásták azt a földbe. A rézharang mindaddig kongott, csengett, bongott, zsongott és zsibongott, míg az utolsó lapát földet is rá nem hányták Perey Agamemnón fiai. Akkor elhallgatott, s Perey Heléna és Perey Antigoné letérdeltek a hanthoz, hajnalig hangosan imádkoztak. Reggel meglátogatta őket Vilmos Elek, s a sír szélére helyezett egy fotográfiát, amely a kápolna harangját ábrázolta, ahogy békésen csüng a mennyezetről alá, mellette Perey Agamemnón álldogál, lábánál pedig Sóhaj hever, az anyadisznó.

Egy hónap múlva új harang költözött a kápolna zömök tornyába. De ennek a hangja igazán senkinek sem tetszett a városban.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap