Három 11/18

Jókai Anna, sze, 07/18/2012 - 00:01

 

 

 

 

 

Kimosakodva, mint szaros Pista Jézus neve napján – suttogta Kinga. Az arcának émelyítő ibolyaillata volt, ami, szintén Kinga szerint, majdnem olyan undorító, mint a „Vörös Moszkva”. Hozott is valamit: egy töredezett angyalfejet.

– Családi örökség… valódi carrarai márvány… – mondta Kingának. – Ezt önnek mint műértőnek nem kell külön magyaráznom. Virág helyett, ami elhervad.

„Maximum homokkő – gondolta Kinga, miközben a csonka szobrocskát örvendező mosollyal az íróasztalra helyezte. – Fogadok, valamelyik síremlékről törte le… a szegedi köztemetőben…”

Az ebéd jól sikerült. Márton bácsi nagy nehezen hagyta magát rábeszélni, tegye le a zakóját, a bordó trevirapulóver fölött lazítsa meg a nyakkendő csomóját. A csirkéből kétszer is vett, az almás pitét két pofára tömte. „Talán éhezik is – gondolta Dömötör szégyenkezve –, milyen kevés is az, amit az öreg körülményeiből valójában ismerek…”

Mártha Márton a borocskát is megitta, végre merészelt egész fenékkel megülni a széken. Csillogott a szeme, verejtékezett, s felszabadultan szónokolt. Ecsetelte a megtiszteltetést, amiről csak legtitkosabb álmaiban álmodott: az ő kedvéért áldozza fel egy bűbájos asszonyka a szabad szombatját, s asztalához invitálja őt, egy Dömötör Dénes… őt, akit a tulajdon testvére is kitaszított a nyomorba, galádul kijátszotta még hatvannégyben, és azóta is folyamatosan per alatt állva mint alperes, mindent megkísérel… de hát Dömötör Dénesnek ez nem új, számtalan levelében megírta, mit művel az az alamuszi fráter, szándékosan hozza a hamis tanúkat, üptre hazudik… Pedig kell lennie egy másik végrendeletnek, anyuska kilencvenhárom éves volt, amikor meghalt, de nem szenilis, az lehetetlen, hogy az alpesi típusú faházat a telekkel Bélára hagyta volna, s neki a sokkal kisebb értékű, lepusztult, ámbár empire bútorzatot juttatta… Mert hiába állítja Béla, hogy ő nem törődött a magatehetetlen édesanyjával, ebből annyi az igaz, hogy húsz éve nem voltak beszélő viszonyban, minekutána a saját édesanyja lepaktált Márton bácsi második elvált nejével, nem átallott a válóperben a menye mellett tanúskodni… Mindazonáltal ő időnként csekken küldött neki egy ezek után méltányos összeget, amit a gőgös anya rendre vissza is irányított, a sértést ezzel is csak tetézve… Szóval a pereskedés felemészt mindent, persze, a Káin szeretne a hurokból szabadulni, mindenféle alkut ajánlgat, de ő, Mártha Márton, s ezt az exfeleségei is megtanulták, nem az az ember, aki az igazságból egy jottányit is enged…

– Többek között maga inspirált, szeretve tisztelt fiam, ha szabad ilyen bizalmasan… hogy megalkudni soha, soha!

Bólintani kellett volna, kifejezéstelenül, rezzenéstelenül; mosolyogni Kinga módon. Vagy elég lett volna egyet köhhenteni, részvétteli ciccegést hallatni: a „bizony, bizony, de mennyire, hajjaj…” – töltelékszavak kíséretében.

„De hát jól van ez így? – gondolta Dömötör. – Kényelmesen átsiklani, hadd menjen továbbra is fejjel a falnak? Nem érdemel ez a hűséges öregember néhány eligazító tanácsot? Nem volna helyes végre egyszer tisztességesen odafigyelni? Hiszen senkije sincs az égvilágon, akire számíthatna… keserűségében lovalja bele magát egy évtizedes, meddő civakodásba…”

– Tessék csak még egyszer – mondta, s kényszerítette az agyát-szívét. – Bár nem vagyok jogász, Márton bátyám, de hogy van ez pontosan?

Márton bácsi meghökkent.

– Minden részletet megírtam… lelkiismeretesen, világosan, évek óta, követhetően…

– Az élő beszéd plasztikusabb. Most mi a helyzet, a jelenlegi fázisban, konkrétan? Nincs lehetőség, valahogy mégis békésen befejezni? Okos enged, szamár szenved…

Az öregúr – mint akit letaglóztak – elnémult. Törölgette a szalvétával a beharapott szája helyét. A törzse mozdulatlanná merevedett, csak a szeme szaladt körbe a szobában, mintha keresné a képkeretek mögött a jól álcázott géppuskafészket. A keze rángani kezdett.

– Váltsunk témát – mondta végül, eljegesedett hangon. – Erre a néhány percre… Nem szeretném a tizenöt negyvenest lekésni.

– Miért nem a hétórással…? – udvariaskodott Kinga.

– Nem élek a türelmükkel vissza… és nincs is az estihez csatlakozásom. Én csak egy szerény, külvárosivá vedlett értelmiségi vagyok… némi józan paraszti ésszel, ha nem tetszenek haragudni. Hála Istennek, a praktikákon átlátok. Ha mégoly ravaszak is.

– Mivan? – kérdezte Dömötör, rázta a fejét, mintha hirtelen darázs ült volna a fülébe. – Miről beszél most, Márton bátyám?

De Mártha Márton a továbbiakban süketet játszott. Néhány mondatban érintette még a vasúti kupék tarthatatlan higiéniai állapotát, a jegykezelők modortalanságát, valamint az útitársak mosdatlanságából származó izzadság bűzét – s közben szedelőzködött. Köszöni a szíves vendéglátást, majd ír, ahogy az út testi és lelki megpróbáltatásait kiheverte.

Kinga felajánlotta, kocsival kiviszi a pályaudvarra, de Mártha Márton elhárította: ha rajta múlna, minden autót letiltana, környezetvédelmi és biztonsági okokból egyaránt.

Kezet csókolt; Dömötör ölelését eltűrte, de nem viszonozta. Pánikszerűen tűnt el a kapualjban.

– Hát ezt meg mi lelte? Mi ütött belé?! – Dömötör döbbenten ácsorgott az előszobában. – Miféle lelki megpróbáltatás?! Te érted ezt, Kinga?

Kinga vállat vont.

– Talán az agyér-elmeszesedéssel járó hangulatlabilitás. No és az ő korában senki sem szereti, ha ellentmondanak. Megsértődött a kisaranyos.

– De hát én csak segíteni akartam! Teljesen önzetlenül…

– Ismerős szituáció. Engem hasonlóért letoltál. „Jó tett helyébe jót várj”, no hiszen! Te még mindig itt tartasz, a cserkészbölcsességnél? Különben is: az ilyen dumamarcit hagyni kell, hadd dumáljon, az egyik füleden be, a másikon ki… Vagy a maratoni levelezésben nem ezt csináltad? Nyilván ajnároztad az öreget, nyakló nélkül „méltányoltad”, igazat adtál neki! Csak hogy egy kis öröme legyen! De akkor legalább légy végig következetes.

– Elkéstem – morogta Dömötör. – Korábban kellett volna kezdeni. Átkozott lustaság. Átkozott.

Néhány sort kéne írni. Elnézést, nem akart beleavatkozni, pláne megbántani, pusztán jó tanácsként… és aztán lassan, óvatosan a további levelezést megritkítani.

Három nap sem telt belé, és megérkezett a kövér expressz ajánlott levél, hetvennégy forint portóval.

A celluxszal aggályosan körberagasztott borítékból bírósági idézések, határozatok és beadványok fénymásolata hullott a padlóra, valamint Dömötör Dénes esszékötetének kitépett első oldala, a dedikációval: „Mártha Mártonnak baráti nagyrabecsüléssel D. Dénes.”

A levél maga aránylag rövid volt. Márton bácsi megírta, hogy neki teljes valójában csak a vonaton esett le a tantusz; Dömötör Dénes hosszú évek után azon bizonyos ebéd ürügye alatt leleplezte valódi célját a kettejük kapcsolatát illetően, ami nem volt más, mint merő szemfényvesztés. Ma már világos, hogy testvéröccse, név szerint Mártha Ede Károly áll a dolog mögött, mint felbujtó, immár tizenöt éve folyamatosan, aki is ravasz fondorlattal elérte, hogy éppen egy köztiszteletben (?!) álló személyen keresztül fejtse ki akadályozó tevékenységét, a saját javára történő befolyásolást, bár a mellékelt dokumentumok a napnál fényesebben igazolják aljas rágalmainak valótlanságát. Ha árulkodó mondatai Dömötör Dénes úrnak nem lettek volna elegendőek, ő, Mártha Márton, pszichológiában is jártas egyén, megfigyelte, hogy a nagyságos asszonnyal összevillant a szemük, amikor is a témát szinte kiprovokálták, bár a nagyságos asszonyban talán még él a legendás női jóérzés egy halvány sugara, és visszaküldi a felbecsülhetetlen értékű szobrot, amit tőle, hiszékeny öregembertől kicsaltak… A továbbiakban minden esetleg érkező levelet bontatlanul a feladóra hárít, aki, ha az elfogultan befolyásoló tevékenységével nem hagy fel, haladéktalanul, jogi úton történő felelősségre vonásával bizton számolhat…

Megszólítás: „Dömötör Dénes úr!”

Aláírás: „Egy mélységesen csalódott magyar állampolgár, Dr. Mártha Márton”.

– No – mondta Kinga gúnyosan-dühösen. – Már be is perelnek, köszönetül… Ez egy komplett pszichopata…

Dömötör fizikai rosszullétet érzett. A gyomorsav a torkát marta, megcikkant egy idegszál a koponyájában. Forgatta a levelet, a formailag szabályos betűvezetéssel.

– Nem volt mindig ilyen… Az elején még nem… csak nem vettem észre menet közben… hogy mikor… Előbb kellett volna komolyabban…

Kinga kivette a levelet Dénes kezéből, fecnikre tépte. – Ha most is nyugton maradsz, és nem akarsz tényleg belemerülni, elmeditálgathattatok volna még vagy tizenöt évet… Kellemesen tovább táplálnád a rögeszméit, „boldogítanád”.

– Szóval még engem okolsz?!

– Tetszelegsz a jó ember szerepében, miközben semmi, de semmi sem változik. A koldusnak adnak úgy, ahogy a szót te szertehinted… Ahogy osztogatsz. Neked jó elsősorban. Mert ahhoz nem vagy elég kemény és őszinte, hogy bevalld: a tehetetlenség érzése az egyetlen igazság, ha beleütközöl egy idegen sorsba. Viseli mindenki a magáét. Nincs segítség. – Kinga arca eltorzult, mintha szenvedne. S lehet, hogy valóban szenvedett. Három vetélés, periodikus allergiás bőrviszketés, ismeretlen apa, vígözvegy anya, egy narkós gyermekorvos szadista szerelme – mindez ott van Kinga batyujában. Még akkor is, ha ő ezt a batyut bohócosan viseli, panyókára vetve, a háta mögé örökösen visszataszigálva.

Dömötör Dénes sóhajtott. Fáj ennek az asszonynak, ha a mókásra kipingált, szorosan tapadó boszorkaálarcát olykor-olykor kénytelen félrevonni.

– Persze, persze – bólogatott és Kinga ferdére szaladt száját körbesimogatta –, értem én. A felületes jó bosszút áll. A természetes közöny legalább megmarad semlegesnek.

– Én nem „fogalmazok”, mint te. Nem rögzítem rögtön filozófiává. Nekem elég valahogy a magamét kibírni. A szerencse fia, akinek még többletre is jut.

„Csakhogy ez a többlet, úgy látszik mechanikusan szétparcellázva, már szart sem ér…” – gondolta hozzá Dömötör, mintegy zárásul. De nem mondta ki. Hoztam is, nem is, adtam is, nem is… mint a furfangos lány a mesében. Mégsem büszkeség; inkább valami szégyenféle.

A dialógus – a mindennapi hajszának hála – amúgy is félbeszakadt. Dömötört időre várták a Kentaur Kiadónál, Dömötörnét egy bizományi árverésen.

Este sem folytatták a vitát. Kinga sajnálta, hogy talán túl erősen taposott bele egy javíthatatlan Don Quijote lelkébe – Dénest pedig emésztette a fölismerés: jaj, ha Kingának nagyrészt igaza van.

A morzsáktól csak nő az éhség.

A megpiszkált sebek csak begyulladnak.

És a kútba nyújtott kötelet meg is kell ám tartani.Ez a nehéz: az egyszeri mozdulat elegáns, gyors lendületét folyamatos cselekvésre váltani.

És előbb óhatatlanul szelektálni! Micsoda kegyetlenség, micsoda undokság: ennek igen, annak nem. Emez érdemli, amaz nem. Vagy csupán szerénység?

Gőg elirigyelni Istentől azt a képességet, ami egyedül Istené: mindenkit beölelni, ugyanazon öleléssel.

– Most már ne rágd magad – mondta Kinga, a közös ágyban, s Dénes orra tövét, mint a kisbabáknak, nyugtatóan megcirógatta. – Spongyát rá… Az emberek hülyék. És olyanok, amilyenek. Nincs mit tenni. Legfeljebb ha nyakig beleállnál a másik életébe, a saját személyiségedet ától cettig feladva… hogy én is költőien fejezzem ki, a te stílusodban. De ezt aztán nem kívánhatja senki anyaszülte… kész abnormitás, remélem, belátod?

– Igen, igen. A harmadik lehetőség – motyogta Dömötör, és elrejtette az arcát az asszony józan-egyenesre vágott, tömött hajzatában. – Mégis létezik, bárha lehetetlen.

 

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap