Három 12/18

Jókai Anna, cs, 07/19/2012 - 00:03

 

 

 

 

Erőszak – szeretet – fásultság

Szeretet. Egy szó, amit a gyűlölködők lemosolyognak, egy szó, amit az álszentek szólamszerűen lejárattak, egy szó, amit a gőgösek kisajátítanak, egy szó, melyet a romantikusok összetévesztenek a szirupos érzelgősséggel, egy szó, amelyet a kényelmesek igyekeznek visszaszorítani a vérségi kapcsolatokba. Egy szó, amit magánketrecünkbe zártunk, s csak ünneptájt eresztjük néhány órára szabadon.

Egy fogalom, amelyről azt hisszük, tudjuk, mit jelent; pedig még csak a felszínét ismerjük egy mélyebb jelentésnek. Senki sem képes – ma még – tökéletesen szeretni. Aki azt állítja közülünk, hogy ő igen – talán az áll a tökéletes szeretettől a legtávolabb. Mert a szeretet lényege nem végtagremegtető elgyöngülés, hanem éppen a középpontba gyűjtött határozottság. A szeretet nem nyáladzik – a szeretet szikár. Nincs fölöslege, de nincs hiánya sem. A szeretet nem ül meg lustán álmodozva a lélek színes papírral kibélelt zugaiban, hanem mindig kívül jár; a szeretet tevékeny. Azt mondja az Írás: az igazi szeretet képességet ad az ellenséget is szeretni. Hol vagyunk mi, mai emberiség, mi, a szellemi iskolázás alsó tagozatos nebulói, hol vagyunk mi ettől? Még elképzelni se tudjuk, hogyan lehetne szeretni rosszakaróinkat; az pedig egyenesen felháborít, hogy netán még azokat is szeressük, akik ártatlan életekre törnek. Ha beleszakadunk is – legyünk őszinték! –, ez bizony nem megy. Úgy gondoljuk, a szeretet pusztán valamiféle érzelemmegnyilvánulás, ami az akaratunktól függetlenül a többiekre kiárad. Pedig a szeretet most, a tudati lélek korában kezd átköltözni a szív tájékából az agyi mezőkre: egyre inkább belátjuk, valamit az erőszak megszállottaival is tenni kell; szembe kell állítani valamit az erőszakkal, ami nem kényszer, mégis ereje van. Mert a szeretetet nemcsak az erőszak, hanem a fásultság is pusztíthatja. A tehetetlenségbe belefásult ember olyan senki földje, amelyet egyetlen óvatlan pillanatban könnyen megszállhat a sohasem unalmas, a nagyon is mozgalmas Gonoszság, melynek vezérparancsa: „szemet szemért, fogat fogért!” Egy magasabb szférában működő szellemi igazság félreértve kerül az elkeseredett személyiség keze ügyébe, aki azt hiszi, az ő dolga az ítélet, a megtorlás pedig jogában áll. A „szemet szemért, fogat fogért”, a törvényszerű kiegyenlítődés isteni hatáskörben tartott elve emberi értelmezésben és alkalmazásban szimpla bosszúelvvé süllyed, s amit aztán létrehoz a világban, a vége nincs láncreakció: mindaz a borzalom, ami itt látható körülöttünk.

Akkor hát bárgyú beletörődéssel hagyjuk magunkat? Hagyjuk a ránk bízottakat martalékul? Hagyjuk – a békesség nevében – eluralkodni a nyilvánvaló rosszat? Hunyjuk be a szemünket, ne vegyük észre? Meg se is különböztessük az ártalmast a jótékonytól? A jobb orca mellé – az emberfejlődés jelen fokán – valóságosan oda kell-e nyújtanunk a bal orcát is? Amikor ilyen mértékben, már-már az emberiség megmaradását veszélyeztetően zúdult rá a Földre a kegyetlenség, nem válik-e – ebben a fázisban – bűnné, ami az abszolútumot illetően fényes erény?

Hiszem, van különbség, lényegi a különbség: hogy a támadót lefogom-e, vagy pedig rögtön hasba szúrom. Hiszem, hogy minden – a „mieinkből” az „őáltaluk” falhoz csapott csecsemő helyett föl kéne nevelni egy, az ellenség köréből származó csecsemőt. Hiszem, kő helyett nemesebb visszadobni kenyérrel; de azt is hiszem, a legjobb azt a bizonyos követ elkapni, még röptében, netán elugrani előle, s aki az „éles-dobálásban” oly nagy kedvét leli, azt a kőhalomtól hosszú időre elzavarni… De megesett baj után az elégtételnek nevezett bosszú hiábavaló. Minden bosszúakció sötét nemzőaktus; egy újabb torzszülött besegítése a létbe. De minden elmulasztott mentőakció menlevél az erőszaknak, a további akadálytalan térhódításra. Nem engedni a rosszat: az még történhet szeretetben. Sőt a rossznak is kegyelmi alkalom, mert a gonosz szándék még kimúlhat, a gonosz tett azonban meg van téve, be van a személyes sorsba és a nemzetek történelmébe írva.

Mégis: létezik olyan tömény erőszakforma, ami ellen már aztán minden hiába, nincs mód a védekezésre, az erőszak látszólag győztesen tarol, nagyüzemi hóhérok tüsténkednek a vesztőhellyé kiképzett ligetekben. Ebben a helyzetben megáll az ész, a tanácsok elsorvadnak, a kétségbeesés lesz az úr. A beszéd demagógia, s a keresztút az egyetlen út, ami innen kifelé vezet… Itt lép be a jézusi példa: ha meg kell lenni, hát meg kell lenni. A halálraszántak, kiszolgáltatottak megszentelődnek a ráhagyatkozásban, a halálosztók azonban az anyag mélyéig elnehezülnek a vérben.

S véljük: mindez tőlünk távoli! Nem ismerjük fel a kicsi agresszióban a későbbi óriás erőszak csíráit. Magánindulatainkban a szüntelen vétséget a szeretet ellen, a gyűlölködést az apró cselekvéseinkben. Igazságnak nevezzük az érdekeinket, csalhatatlan igehirdetésnek a gőzölgő imperatívuszokat. Mindenki lázasan söpör: a szemét mégis térdig ér, kölcsönösen egymás portájára toljuk. Senki nem kíváncsi a másik igazára, de mindenki elvárja, hogy a másik aztán az ő igazát kövesse. Megetetni az elsózott levest: bizony erőszak! De a más által főzött levest csak azért is elborsozni, erőszak az is.

A szeretet csöndes és józan: nem ordít, nem liheg. Az erőszak lelkesedésre kényszerít vagy éppen kötelezhet a lehangolódásra. A szeretet elsimít; az erőszak a túlzásokban élvezkedve lubickol. Földuzzasztja a méreteket. Egyedi vagy csoportbutaságból az általános ostobaság képzetét sugalmazza; vagy éppen világ-összeesküvéssel riogat néhány ügyeskedő okán. Mindennapi szóhasználatunk is ehhez a mesterséges felsőfokhoz szoktatott: minden szuper, minden fantasztikus, minden csúcs, minden csoda, varázslat – s ami nem az, hát egyenesen iszonyatos, elviselhetetlen, tűrhetetlen, ócska…

A szeretet homályban is látszik – az erőszak reflektorfényben érzi jól magát. A szeretet nem toboroz híveket, inkább szétosztódva szaporodik. Az erőszak pedig tábort igényel: gondosan begyűjti és megszámozza közkatonáit. A szeretet nem fizet zsoldot: sőt kéri az önkéntes adónkat. Az erőszak viszont üzletnek sem utolsó. A szeretet nem ígérget jutalmat; az erőszak azonban mindig beígér a bandának.

Szomorú, milyen erős az emberi természetben az agresszióra való késztetés: mennyivel hamarabb rohanunk, ha valamit meg kell semmisíteni, mint amikor építkezésre kérnek. A szeretet ösztönzése gyakran fullad lustaságba, a gyűlölet kürtjele azonban kellemesen felizgat. Ha elhangzik a kurjantás: nosza, vágjuk ki ezt vagy azt a nem tetsző, imitt-amott hernyólepte gyümölcsfát, sokan tüstént fejszére kapnak. S amikor a törzs már a földön hever, akkor derül ki: az egyik azért vágta ki, mert a kilátását zavarta, a másik be akar gyújtani vele, a harmadik parkolót tervez a helyébe, a negyedik ellenkezőleg: ugyanoda újat akar ültetni, az ötödiknek a díszcserje tetszik, s az ég tudja hanyadik meg egyszerűen pénzért tette, mert favágó a foglalkozása… Talán helyesebb lenne az akció célját és okát még a fa árnyékában megvitatni, mint később, a tűző napon, s akkor már sajnos, az egymás ellen fordított fejszékkel…

Figyelmünk irányultsága is téves: azt kutatjuk, jaj, de milyen sóváran: „Ki szeret engem?” – s nem azt kérdezzük: „Kit tudnék szeretni?” A szürke napokban – s nem csak karácsony ünnepén –, folyamatosan. Aki nem tud és nem is próbál szeretni, az a szeretetet fogadni se képes. A fásultságon az érkező szeretetek visszaverődnek anélkül, hogy egyáltalán észrevettük volna. A panasz mások szeretetlensége miatt általánossá válik, a megvallás pedig a magunk szeretetnélküliségéről egyre ritkább. S mivel nem ismerjük a szeretetnek majd csak a jövőben beérő teljes jelentését, alapellenségével, az erőszakkal gyakran össze is tévesztjük. A láncszemekből bilincset kovácsolunk, a családi-szerelmi fészket kalitkává alázzuk, a másik szabadságát bebörtönözzük, a lelkét ízlésünk szerint átvasaljuk, kilúgozzuk a nekünk nem tetsző színeket, s ezzel elkövetjük a szentségtörést: a magunk képére formálnánk azt, akit az Isten egykor saját képéhez hasonlatossá válni küldött a világba.

A szeretetnek nincs rokon és idegen; nincs „mi közöm hozzá?”. A szeretet mindent beölelő mintája – a leszületéssel – a fizikai létben is megmutatja magát. Legalább akarjuk hát követni!

És bocsássa meg nekem a megtestesült Irgalom, a Karácsonyi Gyermek, hogy a szegény erőszakosokat bizony még ma sem, ezen az estén sem tudom szeretni… De nem vagyok hajlandó a gyűlölködésre sem – még a gyűlölködők iránt sem érzek gyűlöletet.

„Egyszer, egyetlenegyszer, és soha többé…”

(A Hamvas Béla-jelenségről)

Hamvas Béla, ha – a századforduló közelében – nem magyarnak születik, már egész Európa szellemi tudatában hangoztatottan is benne élne. Egy, a konvencionálist illetően rendhagyó s éppen ezáltal valódi rendet teremtő író, filozófus, „életművelő” halt meg 1968-ban, s hagyott olyan hatalmas írásbeli örökséget, amelyet szélesebb körben csak a nyolcvanas évek közepétől mertek felismerni, műveit sorozatban kiadni. Mára persze már divat is lett méltatni, idézni, olvasni őt, és lelkesedni érte vagy akár értetlenkedni fölötte. Folytatója azonban alig akad, s az ő szavait cselekvésre váltó, a saját létezését „megvalósító” személyiség is egyre kevesebb. Vele mentek a rokon nagyok: Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Kodolányi. Aki szerencsére itt maradt: felesége és munkatársa, Kemény Katalin, és néhány hű tanítvány vagy „továbbgondoló”. Tündökletes személyiségét 1948 után a hatalom még könyvtárosnak sem tűri meg; földműves, raktáros, segédmunkás – ilyen körülmények között, üvegbura-csöndben és – szégyenünkre – az írói szolidaritás teljes hiányában is, írja meg, fejezi be életművét. Egyetlen, életében publikált könyve 1943-ban A láthatatlan történet, első korszakának összefoglalásaként. A Scientia Sacra 1943–44-ben készül el, s csak 1988-ban jelenik meg Magyarországon. Fizikai munka közben születik a Karnevál, a modern ember spirituális fejlődésregénye, a „tízezer bőrű tűzgyermek”, a lélek regénye, amelyben a hős végigjárja az abszolutizált individualitás és az elhamarkodott kollektivitás nyugati és keleti csapdarendszereit. Elkészül a Patmosz, a háromkötetnyi esszégyűjtemény, amely szintén csak jelenünkben láthatott napvilágot. S még ma is kéziratban várakozik egy bámulatos jegyzetanyag!

Micsoda kegyelmi biztonság kellett mindehhez – hermetikus testi-lelki kizártságban, mégis a szellemi szféra magközelébe hatolni! Egyedülvaló teljesítmény: a legszürkébb hétköznapiságban, a legelemibb tudomásulvétel nélkül – és ami még fontosabb –, ez után még csak nem is sóvárogva teremteni meg a halhatatlan életművet, mintegy nem aggódva annak a további sorsáért sem. Hamvas sokat tudott arról, amit az emberiség elvesztett, amiben benne él, és amerre át kéne törnie magát. De a közlés mögötti indíttatás legalább olyan fontos. Hamvas többször, több helyütt is megnyilatkozott a mű és létrehozója közötti viszonyról, a mű életéről és a létrehozó helyzetéről. Minden, amit e tárgyban mond, „irodalompukkasztó”, az európai művészetfelfogás eleinte ugyancsak berzenkedik ellene. Az önmagát a tehetsége okán kivételesnek képzelő művész, a sikerorientált alkotó (még ha szellemi sikerre vágyik is!), a buzgó, a hatást praktikumban patikamérlegen mérő „tanácsosztó” s a nyelvi leleményekben, játékos gondolatbukfencekben csupán élvezkedő, bevallottan „tanácstalan” szövegíró egyaránt szorongással hallgatja a hamvasi confessiót: hátha igaza van?! Úristen, hátha így igaz? A félelem szüli a szeretetteljes vita helyett az esetleges sommás elutasítást is: no nem. Ezt aztán nekünk ne tessék…

Mert Hamvas elsősorban azt mondja: bár a legmagasabb rendű tevékenység a mű alkotása – de a megélt önélet nélkül semmi. Írni különben sem öröm. Semmi sem terheli az embert annyira, és semminek sincs olyan karmatikus súlya, mint a műnek. „A tett az embert magával rántja. Hová? A következményekbe.” Hiába égetjük el, amit már nem akarunk vállalni, az megvan. Gyakran történik, hogy az alkotó olyan igények alapján dolgozik, amelyeket önnönmagában nincs képessége megvalósítani. Ez az az eset, amikor az építőmester nem tud olyan magas állványra állni, mint amilyen magas házat épített. Ez menekülés az életműbe. S az életműbe menekülni tilos! Tilos papiroson nemes utópiát építeni – miközben nem tudjuk a saját lelkünkben megteremteni azt. Az embernek (az írónak) az emberiség üdve érdekében önmaga fölé kell emelkednie, és önmagán túl kell alkotnia. „Az életben a legnagyobb erő az életre való éhség; ennél csak egy nagyobb van: ennek az éhségnek a megfékezése… Az ember hétköznapjaiban elmerülten sajátos életgörcsben él… s ezért nem veszi észre, hogy léttévedések és léthazugságok közepette él. Olyan mű, amely életéhséget elégít ki vagy igazol, nem tekinthető művészetnek.” „Metapoesis – amikor az ember nem kifejezi önmagát, hanem megteremti azt, ami nála több…” A pusztán esztétikai egzisztencia számára a tükör és kiélés, hiúság és ájultság, ösztön, mohóság, szofizmus, önkény. Az orphikus alkat, az orphika azonban a művet olyan valaminek tartja, amiben önmagát magasabb fokon valósíthatja meg. Ez katarzis és katabázis nélkül nem megy. Le kell szállnunk az alvilágba a saját lelkünkért, ahogy Orpheus leszállt Eurydikéért, lelkének nehéz és sötét, anyagban elmerült feléért. Így lesz az írás is misztérium – s az író egy beavatási út részese. Mert a sokat emlegetett „realitás” valójában nem egyéb, mint az örök „Nagy inkvizítor” számára a kellő atmoszféra fenntartása, egy bizonyos emberfajta virágoztatására. Ennek a „realitásnak” a valósághoz semmi köze nincs. Persze Don Quijote vagy Miskin herceg nagyon jól tudja, hogy az ő valósága nem igazi valóság, ez csak a „szélmalom”. De az igazi valósághoz mégis mérhetetlenül közelebb áll, mint például Richelieu nagy inkvizítori valósága…

Fontos-e a mű, a megírás már-már szent aktusa után? Hamvas azt mondja: nem. És másutt, más összefüggésben azt sugallja: valamilyen módon mégis igen. „Csak múlandó műveket érdemes kiadni, a halhatatlan maradhat kéziratban.” Akár el is égethetjük. „A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki sem tudja. És Isten emlékszik rá a szívében, mikor már a papírok elégtek…” – így szól erről a közlés. Személyünkre vonatkoztatva elfogadom. De néhány másik hamvasi gondolattal oldom. Mert azt is ő mondja, hogy az igazi kényszer sosem a hiány betöltése, hanem a fölösleg elajándékozása. És ő az, aki Manura hivatkozik: „Aki önmagának főz, tiltott dolgot követ el.” Ami a mienk, s amit ebből létrehoztunk, azt meg kell osztani. „Meg van szabva, hogy tudásból, tehetségből, boldogságból, örömből kinek mennyit szabad megtartani.” Ezért hiszem, hogy a legmagasabb szakralitás művéből is egy rész a többi emberé – értük van. Individualizmus annak a lehetőségnek az állandó nyitva tartása, hogy az egyén a többit faképnél hagyhatja. A konfesszionális tudat az, amelyik egyéni üdvét feladja, és a közösségbe ismét beáll – ezek is Hamvas szavai. „A mű nem jelentheti az utolsó szót – a tulajdonképpeni mű az emberi üdv… A regény története Európában az ember üdvtörténete.” Az üdvtörténet pedig – végső soron – valamennyiünké. Az olvasó érettségén áll, mennyit vesz abból magára, s milyen fokú indíttatást kapott. „A regény az – mondja Hamvas –, hogy egyszer, egyetlenegyszer és soha többé” De a befogadás folyamata – így vélekedem –: sokszor, százezerszer és örökkön-örökké.

A mű művelője – ha valódi művet művel – a poeta sacer. Nem egyszerűen kifejez, átél, sűrít vagy kultúrát teremt, akár lángész szinten, hanem megbízatást tölt be: „…feladata passzívan, hogy áldozat legyen, magára vegye a nép elsüllyedésétől felidézett démonokat és belepusztuljon; az aktív feladat: …az emberi sorsnak az isteni léttel való kapcsolatát mindig újra és újra, önmagából, végzetesen cserbenhagyva, megteremteni.” Mert Prometheus tette nem az, hogy fölment a tűzért, hanem hogy lehozta. A költészet az életet átviszi a létbe, de a létet lehozza az életbe. És mérhetetlenül könnyebb az örökbe átmenni, mint onnan visszajönni. A legtöbben, akik átmentek, nem is tudtak visszajönni. Odavesztek, ketté törtek; félsorsuk lett: csak a láthatatlanban valósultak meg.

Hamvas – talán egyedülvalóan – megvalósította a teljes, szimmetrikus létet – példaként előreszaladt. Követni most – majdnem reménytelen. De meg sem kísérelni követését: bizonyosan könnyelműség. Tudta ő jól, mi az, amibe belefogott: hogy „fel nem ismerve” kell meghalnia. „Amit én írtam, olyan embertelen, hogy az iránt semmiféle utókor nem fog megenyhülni.” „Írni időszerűtlen szenvedély… Elfelejtenek mindenkit, aki írt… Annyira magam vagyok, hogy nemcsak egyedül én tudom megcsinálni, hanem egyedül én is vagyok az, aki tudom, mi az, amit csináltam.”

Talán nem. Talán már nem.

„A művészi alkotás a halálkészültség magasabb foka.”

„Ne üljetek füstparipára…”

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap