Három 13/18

Jókai Anna, p, 07/20/2012 - 00:01

 

 
 

 

(Hamvas Béla az ezredvégen)

…Sokat tudott arról, ahonnan jöttünk, mi az, amiben benne élünk, s hogyan kellene újra áttörnünk magunkat. A hagyományról; az évezredről; az emberi útról. Tudása és közlése nem banálisan „korszerű” – inspirátora a kor szelleme maga. Talán istenkísértés töredékben beszélni róla. De elhallgatni vagy éppen letagadni: bizonyosan a sátáni terv diadala. A „továbbgondolásról” lemondani a tőle kapott talentum eltékozlása fiaztatás helyett. Hiszen az „előredöccenéshez” komolyan kéne venni végre, amit Hamvas mond. A világ jelenlegi állapota azonban azt mutatja: a vezetésre jutottak nem hogy nem képesek erre, de nincs is ismeretük róla, mi az a bár egyelőre a maga teljességében megvalósíthatatlan, de szüntelen megvalósításra váró szükségesség, aminek az alapján (vagy legalább a mentén) remény van a gyógyulásra. Az emberiség – oly sokfajta nyavalyái közepette – megelégszik a folyamatos tüneti kezeléssel, az okozatok röntgenképével, a kegyes hazugsággal. A rendszerek – még a többé-kevésbé szabad és demokratikus rendszerek is – állandóan megismételnek valamit – a modernizált abszolút rosszat vagy az ahhoz képest viszonylag jót. A hibás menetirányból nehéz kizökkenni – különösen, ha nem is vagyunk valójában kíváncsiak, hova is tartunk végső soron, és ráadásul lovat is kéne cserélni, s új akadályokat ugratni a megszokott régi helyett. Fárasztó. De legalább tudjunk róla, mi az, amit napról napra, évről évre elmulasztunk, elhalasztunk, amíg tán csak erőre kap az az akarati impulzus, amelyik a korrekciót megkezdi. Nem a demagógiát, az úton-útfélen hirdetgetést, „szájtépést” hiányolom; hanem a szigorú aprómunkát, a mindennapok lassú átszentelését, a szellemi távlatba helyezett célt, amely a hervadékony ma cselekvéseit is megszabja. Hiányzik az alázat, bevallani: gyengék és zavarosak vagyunk, az emberfejlődés jelen fokán. Bizalom sincs bennünk, hogy elhiggyük, ám nem lesz ez mindig így – s rajtunk is múlik, meddig tart szörnyű (de törvényszerű) kamaszkorunk.

Csak az a fontos a valódi haladás számára, ami az örökből nyilatkozik meg, az adott kor magasabb igénye szerint és a lehetőségek korlátai között. A könnyen tárulkozó többnyire csapda; ami igazán fontos, az mindig rejtett. Ha úgy tetszik: a tíz körmünkkel kell kikaparnunk a domborodó homok alól.

Mit ért Hamvas hagyományon, ami mindenek alapja? Az emberiség korok, népek, vallások, filozófiák fölötti metafizikai örökségét, amit aranykornak nevez. René Guénonnal mondja: „…a hagyomány az ember és a transzcendens világ között levő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az ember isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése.” A lét mára lehetőséggé zsugorodott – és szüntelen ítélet alatt állunk. A mai világ belső magvát kell alapjában megújítanunk, mert enélkül mindaz, amivel az ember gyógyítani kívánna, maga is megromlik a középpont romlottságától. A humanizmus is, csak a leplezetten embertelent teremtette meg a leplezetlen embertelenből; szimbóluma a villamosszék. Az emberiség nagy része megmérgeződött a „nyilvánosság” és a „magánélet” szétválasztásával. Másként cselekszik mint „hivatalnok”, és másként mint „magánember”. Az eszmével az a baj, hogy ha egy eszme valahol megtelepszik, mindig az eszme negatívumában él a társadalom. Úr lesz a ceremónia, a „mutatás”, a forma túlsúlya. Ahol a természetes viselkedésben hiba van, ott jön a modor. Az államok vezetésében a szellemi uralmat a szellemtelen hatalmi tevékenység váltotta fel. A hatalom merő anyagi tett, s önmagában sem értelme, sem igazsága nincs. A hatalmat az uralom szellemének kell szentesítenie: s az uralmat, az igazi királyságot a szellemi születés adja meg. „Ha a közösségben a vezető a szellemi ember és a szellemi emberé az uralom, ez pontosan megfelel annak, hogy az egyes ember életében és sorsában az irányító hatalom és tulajdonság a világos értelem. Ha a közösségben a vezető tevékeny ember, ez megfelel annak, hogy az egyes ember életében az irányító hatalom és tulajdonság a tevékeny szenvedély. Ha a közösségben az uralom a gazdasági rendé, ez megfelel annak, hogy az egyes ember életében az irányító hatalom a haszon, a szerzés, az anyag túlbecsülése. Ha a közösségben az uralom a szolgaságé, megfelel annak, hogy az egyes emberben az irányító hatalom a tudattalan…” A jelenkori közösséget osztályokra szokták tagolni. Ezeknek az osztályoknak szellemi értékrendje nincs. A hierarchia azonban nem önkényes emberi értéksor, hanem a lét szakrális értékeinek rendje. Az újkori osztálytagozódás sok tekintetben nem egyéb, mint olyan hierarchia, amelyben az eredeti értékfokozatokra már nem emlékszik senki. Aki egy kicsiny hatalomhoz jut, tüstént használni akarja. „Mi lenne, ha Isten használná hatalmát? Csak a démonok hatalmasak. Isten: van.” Az élet értelmetlenné vált – s így a tevékenység is értelmetlen; s ez az értelmetlen tevékenység: a munka – az eredeti intenzív művelés helyett.

A világ mindig válságban volt és van – egy alapvető válságban! A törvények nem fedik a világtörvényt, hanem a kielégülés és a haszonvágy hozza őket – s ezzel közösséget fenntartani nem lehet. Így lesz az ember a természetnek többé nem apja, csak rablója. Ha az anyagi ember a világot zsákmánynak tekinti, és a világból kiemeli azt, amire szüksége van, ez a: haszon. Ha az archaikus ember tevékenységével a világosság isteneinek segít, ezt úgy hívják, hogy: kultusz; ebből fakad az igazi kultúra. A nemzeti öntudat az a képesség, amellyel a nép önmagát a többi nemzetek rangsorában el tudja helyezni. A Genius loci él és hat. De a nemzetiségi államokra épített világ politikai nonszensz, mert vásott csínyekre, végül pedig a hatalom birtoklására vezet. A nemzeti szellemet nem tagadni kell, hanem saját értékén értékelni.

Hol és hogyan vagyunk ma, az újabb kairosz, időcsomópont közeledtén?

A Vízöntő korába lépünk, amikor a Nap már nem a Halak, hanem a Vízöntő csillagképben kel fel, egy új, kétezer esztendős világhónap hajnalán; az apokalipszis egy neme „köszönt” ránk. A megrázó események felgyorsulnak. „A tudattalan, mint a megáradt óceán, az emberi tudatot elborítja. Ez a mai ember sorsában az özönvíz… Ezúttal civilizált primitívségről van szó, vagyis gépesített barbárságról.” Az egyén tudatos tevékenységét a tömeg tudattalan tevékenysége váltotta fel. „Ez az új népvándorlás, a barbárság vertikális betörése.” Hiszen: „…az ökör, ha a szekeret húzza, és szánt, szent állat. Ha felkerül, sárkánnyá változik.” „A tömeg tudattalanságára semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy e pillanatban a világ urának hiszi magát, holott a halál torkában van.”

A tömeg nem azonos a néppel. A sok ember együtt még nem nép; a nép csak az a valódi közösség, amelyben az ember tevékenysége meg tud hatványozódni. A merő sokaság, a tömeg az ember egyéni létének a lefokozását jelenti, a nép az ember egyéni létének felfokozása. Hamvas összegez: a nép egyetlen feladata, hogy megszentelt életet éljen. Ez – gondolom hozzá – nem jelent holmi tompa tétlenséget, álszent kegyességet, hanem azt, hogy a nép végre tudja, körülbelül honnan jött, és körülbelül merre tart – s mi a dolga menet közben. Nem a szolgaság egy nép számára a legnagyobb spirituális veszedelem, az erőszak által megalázott népek is élhetnek magas sorsot. De ha egy nép eldobja magától a tudatos gondolkodást, s ezáltal tömeggé süllyed – szimpla csőcselékké züllik.

Hamvas víziójában megjelenik a jövő madár-rovara, a „csirihau”. Az újabb visszamaradt ember. A csirihau az a lény, aki rend nélkül, vezetés nélkül, civakodásban, marakodásban, kapzsin és vérszomjasan, szeretetet már hírből sem ismerve él, ráadásul a saját „realitásával” teljesen megelégedve. A sárkánygyík még nagyszerűen elborzasztó. A csirihau már csak kisszerűen undorító. S lám, az énjébe belekeményedett kígyószerű ember, a monoton, nyüzsgő kollektivitásba beleveszett hangyaszerű ember után – a világban körbetekintve – már nevesíteni is tudjuk a csirihau-lényeket, vezéreikkel az élen. A sugalmazók a különböző Politikai Halálistenek: a hatalom érdekében vérontásra, háborúkra, viszályokra, gyilkosságokra ösztönöznek. Az Atya szavát elnyomják. „A világ elvesztette otthon jellegét… és az ember fiának nincs többé helye, ahol a fejét lehajtsa.” „Az európai történet két korszaka: az első korszakban a direkt morál uralkodott, és az ember abban a bosszúban élt, amit a világ elszenvedése benne felkeltett… Ókor és középkor. A második korszakban a rossz lelkiismeret uralkodott, mert az ember behódolt és alkalmazkodott és világi lett, és felfedezte a művészetet és a tudományt… Újkor. Kezdődik a harmadik korszak. Már nincsen más, csak világ. Permanens inzultus és tortúra.” A korlátlan erőszak idejét éljük. „Erőszak úgy keletkezik, hogy az ember saját kollektív felelősségét félreérti. Azt hiszi, hogy mivel mindenkit rá bíztak, s mindenkiért felelős, az emberiségért titáni vállalkozásokba kell fognia, akár akarja, akár nem, meg kell mentenie, az elíziumba kell hurcolnia, ha megkötözve is, ha korbáccsal is, ha holtan is…” Az erőszak pedig – még „nemes” cél érdekében is – tilos! Büntetését mindig magában hordja. Ma már – tegyük hozzá – széltében-hosszában látnunk kell a képzelt jónak a szándékától is megfosztott, durva, álarc nélküli erőszakot; az erőszak élvezetét, a rossz ideának rossz eszköz által véghezvitt, percenként fluktuáló diadalmát, gyakran a két rossz között. Az áldozatok tartják ma annak a kétlábú hídnak az egyik, az anyagi létbe ágyazott pillérét – amelyik a káosz és a nihil fölött a magasabb léttel köti össze az emberiséget. A sokat emlegetett közösség pedig egyelőre fikció; erre az ember még nem érett meg. „Az igazi közösséghez az út a személyek teljes szabadságán keresztül vezet.” „A nagy emberi kollektívum, minden ember találkozása és egysége az isteni létben, apokaliptikus esemény, egyike a világtörténet legutolsó és legnagyobb eseményeinek…” Ma – úgy vélem – megteremtésére kicsiben is heroikus, „elővételezett” kísérletek folynak, s ez jó, még ha kudarcélményhez is vezet. Ami káros: a mesterséges összeragasztás, büdös kulimásszal, a rögeszmék torzszülötte, az „álközösség”, ami nem más, mint csoportagresszió, a hazudott rokonság és a felszított idegenség kalózlobogója alatt.

Itt tartunk, a második évezred végén, Krisztus óta. Nem nagy büszkeség. És nincs mit tenni, ebben is kell maradnunk (mert úgy tetszik, „meg van engedve?”).

Mi a menekülés útja? Talán visszafelé, a feltételezett aranykorba, mint a saját csínytevése következményitől megrémült kisgyermek az anyai ölbe? Nem fordulhatunk vissza, Hamvas tudja jól, hanem át kell törnünk, önerőből azon, ami előttünk van még, hogy – teszem hozzá – magasabb fokon érjük el, amit elhagytunk; amiből – éppen tudatos személyi létezésünk érdekében – kipottyantottak bennünket. Csupán földi, anyagi lény helyett kozmikus rangként értelmezni az emberi mivoltunkat: a jövő feladata. Különböztessük meg a primitív embert a primer embertől – míg az előbbi csak egy régi szellemi állapot elfajult, visszamaradt csökevénye, az utóbbi romlatlan szellemelődünk, s a hagyományban gyökerező archaikus ember, az örök ember ide nyúlik vissza. Az örök ember a világ erőinek ura. A politikus történeti ember; egész magatartását a korban adott tényezők határozzák meg: semmi egyéb, mint az erők eszköze és játéka, és szolgája és martaléka. A hiteles ember nem a történeti, hanem az örök ember – s a művész is az, amennyiben magatartását történeti lényegében ugyan a korban adott tényezők határozzák meg, de teremtő lényében a történeti tényezőktől független. „A művész mindig ragaszkodni fog az Egészhez, nem a kivételezetthez, hanem a kivételeshez, nem a privilégiumokhoz, hanem az igazság előkelőségéhez.” Ezért a művész (s nem a művészkedő!) jelentős szerepet kapott a már említett „áttörésben”, s ezt a szerepet – gondolom hozzá – nem adhatja vissza, nem viccelheti el, nem hígíthatja fel hanyag rögtönzéssel, s szerénységből még csak epizodistának sem képzelheti magát – viszont az egyedüli főszereplő pózában sem tetszeleghet. Mert bizonyos tekintetben – milyen nehéz ezt bevallani! – nincs kivétel. „Mindannyian oda vagyunk egy kissé pörkölődve.” A rendellenességek nem zsírpecsétek a ruhán, amelyeket itatóspapírral és forró vasalóval ki lehet venni… „Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Minél inkább kintlevőnek tünteti fel magát, annál mélyebben van benne… Pokoli dolog ez, kérem, nem vagyunk mi Danték, akik csak úgy sétálgatunk és felülről nézzük az egészet, mert mialatt mi mások szégyenét látjuk, mások is látják ám a mi szégyenünket…” Az egyes ember azért nem tud kövültségéből oldódni, mert a másik őrültségét jól látja, de ezt a látást önmagára alkalmazni képtelen, és a kritika alól saját maga kicsúszik. Önismeret hiányában a cselekvés is tévútra fut; márpedig Hamvas sohasem hirdetett belenyugvó tétlenséget, halogatást. Szánalmas és bárgyú reménykedés, mondja, hogy a világ megjavul, a válság szépen elmúlik, és a történet (a személytelen izmus) csak úgy magától, tőlünk függetlenül az emberiséget a boldogsággal meg fogja ajándékozni. Könnyezni való baromság. „A világ javulása az én javító tevékenységemtől függ. A világ megváltozását csak a magam megváltozása teszi lehetővé.” Ilyen egyszerűen szól erről. Semmi teketória! S mindez éberség nélkül nem sikerülhet. Az éberség az egyik kulcsszó. Semmi köze nincs a kommunista rezsim által szintén – egyébként gyalázatosan – éberségnek nevezett kötelező gyanakváshoz, szimatoláshoz. Nem azonos a fizikai ébrenléttel sem. Metafizikai, természetfölötti érzékenységet jelent, amely lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen. Látja és tudja, hogy az időbeli történet démoni hatalmainak tömege mellett szüntelenül megnyilatkozik az idő fölötti Szent Szellem is, s nekünk ebből kellene felépíteni életünk művét. „Ami rád van szabva… azt az utolsó porszemig végig kell csinálnod. A létezést – ahogy a magad számára kiépítetted – éberen vállalnod kell. Ha maszkot (lárvát) veszel fel, az időben megrekedsz, megdermedsz, és önmagadat a sorstragédia csapdájába szorítod. Akkor az idő felfal. Meg akarsz állni, és az időt meg akarod állítani, holott az idő éppen az, hogy menni kell, éspedig nem külső kényszer alapján, hanem a magad üdv-elszántsága folytán, és csak a piramis csúcsán állhatsz meg. Ha előbb megállsz: lárva leszel. A lárvát le kell vetni. A Szent Szellemnek ereje nem az, hogy a lárvában megdermedjen (tragikomikusan meghaljon), hanem az, hogy üdvözüljön. Ezért a történet valódi értelme (formája) az, hogy üdvtörténet.”

A másik kulcsszó a szeretet – ami ha nincs, minden hiába. Minden erény üressé válik, minden igyekezet álságos marad. „Vagyok. Udvarias. Türelmes. Könnyű türelmesnek lenni, ha az ember nem szeret… Az előzékenység a szeretetet nem pótolja. Szeretet nélkül meg kell őrülni.” A kiszikkadt józanság, a „ki-ha-nem-én a középpont” téveszméje a valódi őrület, mivel az embert a káprázatok fogságában tartja. A szeretethez – hogy az őrületből kiszakítson – azonban roppant erő kell. Addig is – többnyire – szeretetnek nevezzük, ha valakire pusztán szükségünk van, ha a másik ragaszkodásán meghatódunk, ha valaki segítségével a hiúságunkat kiéljük, ha engedelmeskedünk a vérségi parancsnak, ha csak a szenvedélyünk démona diktál, ha adunk és a hálát bezsebeljük… és tévedésünknek még hány variációja ismeretes (vagy éppen ismeretlen), amire végre majd felismerjük az Énünket a Te-ben, és azt: hogy végső soron „minden Egy”. Végső soron! S addig is: tanulás, okulás. Erőgyűjtés a forrásból. „Aki ad, jobban rá van szorulva az elfogadásra, mint az, aki elfogad, az adakozóra.” „…nem az győz, aki kemény marad, hanem aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja magát. Az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele.” Persze, csak azt érdemes „feladni”, ami már egyszer megvalósult. Az abbahagyás, a szétmállás, a tócsaember nem érték az Univerzumnak – csak az érett személy. Az éberség vezette, szeretettől duzzadó „befejezett” lény; akivé válnunk kell, és amitől még messze vagyunk. Az úton a kicsi lépés is lépés – ha valóban megtörténik. Az emberiség azonban, miközben azt hiszi, büszkén, hogy halad, helyben jár: ismétel. Ismétli a népi, faji, nemi, nemzeti, nyelvi, gondolati állomásokat, legfeljebb így-úgy variálja. Pedig; „Az ember nem azért ébredt fel, hogy egyetemes létnek merő ismétlése legyen, hanem hogy az ősi Égi Embert valamilyen alakjában realizálja. Az ébredés után az ember előtt két út nyílik – mondja Hamvas –: a tévelygés és a vándorlás.” A tévelygő félálomban kapkod, zűrzavarban támolyog – a vándor tudja, éppen hol van, és hova kell majd jutnia. Tovább árnyalva, merészen, hozzáteszem: talán a tévelygők közt a csavargó az, akinek több a reménye. A csavargó azért csavarog, mert nyugtalan; ami a szeme elé tárul, sohasem elégíti ki, folyton-folyvást keres. S közben semmihez nem ragaszkodik. Nem gyűjt, nem birtokol, nem halmoz. S ezért néha rátalál… A vándorból pedig zarándok válik, ha már tudatosan magára veszi a világ szenvedését; élete engesztelés és áldozat.

A tárulkozó körkép – az ezredév küszöbe fölött poszterként kifeszítve – részben maszatos, részben repedezett. Olcsó festékkel, hitvány vászonra pingált, arányaiban hibás kompozíció, torz figurákkal. Semmi levegő. Vakon mulatozók, süketen elégedettek, némán éhezők – kínzók és megkínzottak összegabalyodva. A vigyorgó vagy riadt népvezérek rezzenéstelen vagy éppen remegő, de mindenképpen felemelt kartartásban vezénylik az irányt, a cél ismerete nélkül. Egy a fontos: a látszatra előre. (S aki az orránál tovább lát, az rendszerint használhatatlan, mert az meg éppen, ami közvetlenül az orra előtt van, azt nem veszi észre. Nem mindenki akar rosszat: de alig valaki tudja, hogy mit akarjon, mi is az a jó. ) És persze ott hever a sarokban néhány bolond. Az „udvar” többé sehol sem tűri őket; ami sok az sok: a „kimondás” már a bolondnak sem szabad. A bohóc az más. Teret neki: jobbra, balra. Remekül eltereli a figyelmet. Részletekben néhány üdébb színfolt: a fekete néhol gránitszürke, a piros halvány rózsaszín, s a méregzöld tengerkékbe játszik. De sehol egy parányi tiszta fehér. A zsúfolt összkép az, ami vigasztalan.

Mintha realizálhatatlan lenne, amit realizálni kéne. Mintha az válna valóra csak, aminek semmisülnie kéne. Mintha egyszerre lenne a világ elszenvedő és elkövető; mint a potenciális öngyilkos, aki édesen eljátszik a fegyverrel, mielőtt meghúzná a ravaszt.

Alighanem igaz – és kár, hogy igaz –: „Az, aki az emberiség nagyságát akarja, szembe találja magát az emberiséggel.” Aki viszont butaságában vagy éppen a gonosz megbízásából tévútra csal: a tömeget bízvást maga mögött tudhatja. A „tüzes lelket” az „izzó lelkesedés” váltotta fel.

„Ne üljetek füstparipára…” – szól az intelem. Csakhogy már azon ülünk. Van hozzá ostorunk is, csípős madzagokkal. Köd előttem, köd utánam – de köd alattam is?! Nem végképp komolytalan dolog ez?

Átszállnia létezőre – lett légyen az akár egy sovány igavonó – nincs-e itt az utolsó idő?

A hamleti kérdés – lenni vagy nem lenni? – a töprengő személy öndilemmájából – úgy tetszik – mára az egész emberiség eldöntendő kérdésévé súlyosodott; nincs mellébeszélés.

Igenvagy nem.

Ha nem, hát hurrá… szinte semmit sem kell tennünk. Az igen; az a nehéz.

Who is Who?

Alapkérdés. Senki nem felelhet rá; mégis bátran felel mindenki. Magánviszonyokban. Szakmán belül, szakmák között. Országonként, világméretekben: ki – kicsoda?

Amikor még arra sincsen pontos válaszunk, hogy mi – micsoda? Hiányzik számunkra a dolgok története; csak az eredmény, a pillanatnyi eredmény látszik. Ezt rögzítjük, gyorsan (meg ne változzon) és határozottan (nehogy önmagunk is kételkedni kezdjünk). Az asztal asztal; akár le is írhatjuk egyediségében dúsan részletezve, de az, hogy mi volt valaha és egykor mi lesz az éppen szóban forgó oly egyszerű tárgyból: nem érzékelhető. Valamint az sem, a használatában rejlő, a létét árnyaló környezeti élet miféle. Megelégszünk a kényelmes általánosítással: fából, márványból, üvegből, műanyagból, rézből (satöbbi) készült – és majd-majd (a távoli jövőben) „tönkremegy”. És még előbb? És legeslegutoljára? Van ilyen: behatárolható kezdet és vég egyáltalán?

…Ugyan kit érdekel ez? De vajon biztos, hogy ami minket jelenleg nem érdekel, az nem is érdekes?

Ki kicsoda? A nagy hazugsággyűjtemény; a közmegegyezés felszíni terméke. Mindazonáltal imitt-amott igazságelemekkel. Mert a felszín sem merő hazugság, csak éppen nem mutatja a teljes valót; még a percnyi jelenben sem, nemhogy a folyamatot illetően. Az okozatok parádéja, az okok ismerete nélkül.

Ki kicsoda – módjával higgyük el. Egy kicsit szégyenkezve – ha a minősítés rólunk beszél; ha a tények ránk vallanak is. Csak hasonlítunk. Nem vagyunk azonosak a bemutatásainkkal.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap