Három 14/18

Jókai Anna, szo, 07/21/2012 - 00:02

 

 
 

 

Kórtörténet: kortörténet

– Ha majd magácska is harminc éve lesz a szakmában, magácska is megedződik – mondta a főorvos, doktor Csencsy Aurél. – Éppen annyira, hogy részvét nélkül, jól végezze a dolgát. A civilek vagy rettegnek az „elmésektől”, vagy röhögnek rajtuk. A magácska fajtája azonban a végén egyszerűen belefullad a saját könnytócsájába. Higgyen nekem, a viszonylag öreg rókának: a túlzott empátia itt direkte káros. Ezt nem tanítják az ápolónőképzőben? Vagy azt hiszik, a rendszerváltás eltörölte a józan észt is, és imával, babusgatással meg lehet a neurózist, pláne elmebajt gyógyítani? Kinek használ, ha magácska együtt zokog a betegekkel? Ki hallott ilyet, drágica? Kedves Margóka…

– Margaréta! – A lány zsebre dugta a foszlott papír zsebkendőt. A foszlányok megtapadtak a szeme alatt. – Ne tessék haragudni. De a gyakorlatot csecsemőosztályon töltöttem. Annyira más világ!

– Meg kell szokni. Átmenetileg itt van szükség magára. Ki lássa el ezt a nehéz munkakört, ha meghátrál még a friss erő is? Látja, a jóindulat megvan bennem. Hol szokás, hogy az osztályos főorvos személyesen? Megvan mindenütt a merev hierarchia. S egyébként így helyes… Csak már nem bírtam nézni a kibőgött képét. Egyszer s mindenkorra vegye tudomásul: amit itt lát, az éppen olyan, mint például a traumatológián a közlekedési baleset… nem kell leönteni romantikus szósszal. A gyógyuláshoz adott a megfelelő gyógyszer, s a többi: szerencse dolga. Mint minden ebben az életben. Aki az ápolttal csak úgy, előírás nélkül „lelkizni” akar, csak még jobban megzavarja, ő viszont belebolondul, előbb-utóbb. Volt már rá példa. A különböző tudattörések: fizikai tények. Bízzunk a tudományos módszerekben. Ne kontárkodjon bele a pszichológus munkájába! Nincs elég vesződsége anélkül is? Egy szó mint száz: az ágyak szélén ücsörögni meg ne lássam… Pláne a kivételezés, morálisan is tilos. És a jövőben a kisírt szemére sem vagyok kíváncsi. Nincs magácskának tisztességes udvarlója? – Csencsy atyai mozdulattal nyúlt a lány álla alá, s leszedegette az arcáról a papírzsebkendő-maradványokat. A beszélgetést már nagyon unta. Az a lényeg, hogy ez a Margó-Margaréta be ne dobja a törülközőt, mert akkor a puccos Stefánia főnővér saját kezűleg törölgetheti a szaros seggeket, és dühében elkezd újra áskálódni, hogy a Csencsy főorvos úrnak, amióta nem tartja a párt, nulla már a tekintélye, lám, egy vacak munkaerőt sem képes szerezni. „Csencsy-ököl vasököl – odavág, ahova köll” – hányszor mondogatta, tréfásan, idézték is az intézetben. Nem volt olyan újdonság a technikában, amit ki ne járt volna a kórháznak. De hát annak az időnek lőttek! Kezd a felszereltség lepusztulni, a személyzet elmegy a magánklinikákra, a páciens pedig egyre több. Szinte népbetegség, ahogy rohad az elme. „Ha nem tudnánk, hogy ilyen fertőzés nincs, még azt hihetnénk, elkapják odakünn egymástól. Mintha ragályos lenne” – gondolta doktor Csencsy Aurél. – Szóval… senki nadrágos a láthatáron? Aki az egyensúlyát egy kis egészséges szexszel helyrebillentené?

– Én még nem gondoltam tartós partnerkapcsolatra – mondta Margaréta –, egyelőre nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyesmiről ábrándozzak. Tetszett talán hallani, hogy Ceglédről jöttem, s a központi nővérszálláson lakom, mellesleg megint emeltek, fogalmam sincs, hogyan fizetek majd a hónap végén, rendszeresen… – Belelendült. Az érdeklődést, ha egy kicsit durvának és tapintatlannak találta is, komolyan vette. – A mi köreinkben az elhamarkodott szexuális élet nem szokás, tetszik tudni, főorvos úr, mint apámkorúhoz, bizalommal beszélhetek, mi szigorú erkölcsi elveket vallunk, és ráadásul itt az AIDS is…

„No, aki téged megdug! – gondolta Csencsy. – Apámkorú ide vagy oda, jutalmat érdemel… ezek a seszínű lányok… egyre többen vannak. Egyenes haj, vértelen arc, keskeny száj, lapos mell, botláb, a citromdezodor kesernyés illata… ugyan kinek támadna gusztusa?”

– Csak vicceltem, Margaréta! – Margaréta, a legunalmasabb virág! Még csokorban csak-csak mutat valamit. De így, szálanként! Ez meg, mintha már eleve lepréselték volna. – Fogadjon el egy jó tanácsot: a kedvenc hármas szobájával pedig különösen csínján bánjon. Mindkét betegünk aktív paranoiás. Most éppen a fázis csúcsán vannak. Mindkettőnél erős a Charcot-tünetképzés. Lényegében két tiszta, tipikus eset. A művésznőnknél már szervült, a másik, úgy emlékszem, valami pedagógus, megfelelő gyógykezelés mellett még kilábalhat. De a terméketlen fecsegés csak tápot ad a rögeszméknek. Sokat kell még magácskának tanulnia…

Margaréta végül is örült, hogy nem Stefánia kapta el megint „egy fordulóra”. Stefánia főnővérnek nincsenek emberi szavai, a szeme is, mintha üvegből lenne, csillog, és mindig oldalra tekint, lehetetlen elkapni a pillantását. Őt pedig, még az általánosban, a templomi külön hittanon, úgy oktatta a tisztelendő atya, hogy a szem a lélek tükre. S ebben van igazság – csak meg kell a betegek szemét nézni. Lehet, hogy ugyanaz a bajuk, mégis: egészen más van Szedreczky Regina, az egyeske szemében, mint az Irma néniében, a kettes ágyon. A professzor úr szemét viszont – a nagy izgalomban – elfelejtette megfigyelni. Mindenesetre nem tűnt fel – s ez már önmagában is jellemző lehet.

Margaréta nem tudta megmagyarázni, mi vonzza olyan gyakran – s nyilván fölöslegesen – a hármas szobába. Még szerencse, hogy a harmadik ágy üres; így csak a kétszólamú panaszt hallgathatja. Szót kell fogadni ennek a Csencsynek, mert aztán egykettőre a zárt osztályra helyezik, ahol még a testi épsége se lesz biztonságban.

„Igen – gondolta Margaréta –, talán kár volt ezt a helyet választanom… De hát a lelki élet területe… mégiscsak közelebb áll… ha már nem lettem apáca… ahogy kiskoromban annyiszor elképzeltem… De hát akkor még üldözték, ma már nincs benne akkora pláne, ahogy édesanya mondogatja, ma már a világi életben kéne megmutatni…”

Megmutatni. De mit is, pontosan?

Mindenesetre az apácafityula jobban állna, mint ez a zöld zuhanyozósapka-féle valami, ami alól az egyenes haj kétoldalt folyton kicsúszik és idegesítően lebeg. De hát nem szabad fontos dolgokból hiúsági kérdést csinálni. Az ápolónői hivatás – bárki bármit is mond – szép. Ha az orvosi egyelőre nem sikerült. Az teszi külön széppé, hogy éhbérért vállalja az ember. Persze érettségi után, az ápolónőképző gyorstanfolyamon biztatták a paraszolvenciával: az legalább háromszorosa a fixnek. No igen. Szülészeten, sebészeten. De elmeháborodottért nem nyúl a zsebébe a család. Legfeljebb, ha azt kell kibulizni, hogy még egy darabig tartsák bent a szeretett hozzátartozót… De ez a „kenőpénz” nem az ápolószemélyzeté. S meglehet, nem is igaz, csak pletyka, amit a nővérszobában terjesztenek, puszta irigységből – mert azért az orvos uraknak, hölgyeknek van mit a tejbe aprítaniuk.

„Az irigység kiirtandó, csúnya tulajdonság – Margaréta mint a leckét, ismételte –, és bűnös kívánság ezektől a szerencsétlenektől bármit is elvárni.”

A zsúfolt termekben úgyis lopnak. Egymást fosztják ki, megakadályozni alig lehet. A marakodás mindennapos. Pedig a „nehezek” a vasajtón túl vannak. Itt csupa „határeset”. A neurotikusakat bezzeg az elegáns földszintre rakták, ott dolgozni: vágyálom. Ott maguk a páciensek bőkezűek.

Margaréta megfogadta, Csencsy betegeivel óvatosabb lesz – ha hívják is, nem rohan azonnal, és az éjszakai dumapartiknak is vége… Bár eddig se tukmálta magát senkire. Csak a kéréseknek engedett. Pusztán rendesen elvégzi a dolgát. A kataton öregasszonyt műszakonként négyszer tisztába teszi. Hiába szidja Rita nővér, hogy minek, hiszen úgysem érzi, és a bekötött infúziókat se kell negyedóránként megpöcögtetni, és a büfébe se kell lemászkálni cigarettáért, és fésülgetni a gubancos hajukat… mert aztán elkezdik mindezt kórusban követelni. Margaréta túlbuzgósága végül a váltótárson csattan.

– A szocializmusnak, hál’ isten, kampec – mondogatja Stefánia főnővér –, de azért olyan, hogy szolidaritás, még létezik. Ez itt nálunk egy kis család: tartsunk össze, lányok. Kollegialitás, mindenekfelett!

A kollegialitás Stefánia szótárában azt jelenti, hogy zokszó nélkül el kell végezni, amit parancsol: „túlterheltségét” méltányolni kell, és minden egyéni nyüzsgést leállítani. Mert az apró pluszokból egykettőre hivatkozási alap lesz, valóságos számonkérés: maga miért nem, amikor ez meg az, bezzeg…

– Hízeleg a hiúságodnak, lányka? – kérdezte Stefánia nővér, még a múlt héten, mintha a vacsorakocsi kerekeihez beszélne. – Itt akarod a karitatív hajlamaidat kiélni? Miféle vadromantika? Ezek itt mind dilisek, semmi jelentősége annak, amit összehablatyolnak. Ma nyájasan képen nyalnak, holnap leköpnek. Majd éppen te tudsz segíteni, ahol komoly professzorok se vergődnek zöld ágra…

Margaréta nem beszélt vissza, mint ahogy Csencsynek se mondta: igenis, kérem, mind dilisek, de tetszik tudni, valahogy nem egyformán.Még azonos kórisme esetén sem. S ez az, ami érdekes. Hogy az egyiket bolondságában is szeretni lehet, a másikat pedig még sajnálni is nehéz… Ez az izgalmas. Mitől van ez? Ki az, akit gyógyítunk?

De hát a diplomások csak lemosolyognák. Vagy „hatásköri túllépésnek” minősítenék. A pszichológusok különösen utálják, ha a dolgukba „külső ember” belepofázik. Pláne egy takonypóc, ahogy édesanya mondja, akinek még a fenekén a tojáshéj… „Tovább kellett volna tanulnod, Margitkám, hogy jogcímed is legyen, de ha egyszer nem vettek fel, dacára a színkitűnőnek…”

„Színkitűnő… nem ezen múlik – gondolta Margaréta –, talán mégsem vagyok elég okos. És az okosság nem olyan, amit meg lehet tanulni. Kíváncsiság és részvét. Meg valami furcsa félelem. Az enyém talán csak ennyi. Mindenesetre a teljes közöny is veszélyes. Lásd a kataton Szőke néni. Hátha ide vezet. Aki meg sokat ugrál, hátha éppen abból lesz Nagy Barnáné Káta Irma… vagy isten ments, ilyen Szedreczky Regina…”

A hármas szoba lakói. Margarétára valósággal rátapadtak. A visszavonulás nem lesz könnyű. A fokozatosság elvét be kell tartani – ez szakmailag se kifogásolható.

Margaréta a héten már negyedszer volt éjszakás; az az indoklás: neki se kutyája, se macskája. Szó szerinti értelmezésben, mivel hogy Rita nővérnek van macskája: egy Mirci nevezetű, ötkilós, rőtbarna és kedélybeteg dög, ha nincs otthon a gazdi este tízre, a homok helyett „dafke” a szőnyegre pisál… „Macska létére kutyalelkű egyéniség – mondja Rita büszkén –, és bármilyen gyermeknél ragaszkodóbb”.

Rita nővér huszonkilenc éves, két élettárs és hét vetélés után. Vérvörös, centis plasztikkörmeit havonta cseréli, csoda, hogy a betegeket nem töri ki még jobban a frász, amikor ezekkel a karmokkal „leápolja” őket. De mindezzel együtt: Rita bomba nő, ezt el kell ismerni.

Margaréta kiosztotta a gyógyszereket, bekísérte a vénás injekciósokat az inspekcióra, ellenőrizte az ágytálakat, kicserélte itt-ott a lepedőt. A hármas szobát utoljára hagyta. Elhatározta, hogy tíz perc múltán kiszakítja magát. „Pedig nehéz, mert nem egyszerűen csak sajnálom őket – vallotta be őszintén –, hanem voltaképpen remekül elszórakoztatnak. Különösen a művésznő. Fantasztikus a szövege. A tanárnő kiszámíthatóbb, és valahogy jobban lehet szánni. Ha egyszer mégis felvesznek az orvosira, rengeteg gyakorlati tapasztalatom lesz, éppen az ilyeneknek hála…”

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap