Három 7/18

Jókai Anna, p, 07/13/2012 - 00:01

 

 

 

 

 

Pinczés felemelkedett. Lapozott a naptárában.

– Jövő héten… Konkrétummal várom, remélhetőleg. Addig is, bocsásson meg, még egyszer a nevét, címét, hogy följegyezzem…

Az öregúr ültében kihúzta magát. Szinte szótagolva diktálta:

– Doktor Tuttner… két tével… doktor Tuttner Olivér… Pázsit sétány harminchat a … Második kerület. Szép környék, ámbár csak bérlakás. Mielőtt bárki azt hinné…

Pinczés leírta. Tuttner. Két tével. Tuttner Mátyás. Két tével.

Hallgatott. De nem bírta sokáig.

– Kérem, volt önnek egy Mátyás nevű fia?

– Van,uram. Ahogy említettem, a boldogulás útja Kanadába vezette.

– …aki a kispesti reálban érettségizett, hetvenben?

– Ennek utána kell számolnom… valahogy úgy. Mindenesetre kitüntetéssel. – Tuttner Olivér is felállt, kékeslila folt gyulladt ki a szeme alatt. – Netán ismerni tetszett?

Pinczés iszonyúan szégyenkezett. Most kéne Tuttnert – minden magyarázat nélkül – elegánsan kidobni.

Mégis kibökte, féken tartott indulattal:

– Én vagyok az a Pinczés Gábor, akit három diáktársammal együtt ön följelentett az akkori oktatási osztályon. Meg a minisztériumban. Nem olvasta el a nevemet az ajtón?!

Tuttner a nyakához nyúlt. Ahelyett, hogy meglazította volna, logikátlanul még szorosabbra húzta nyakkendőjén a csomót.

– Kérem, én nem a nevet figyeltem, a hatósághoz jöttem! Nem tudom így hirtelenjében hova tenni… huszonöt éve… ki jegyzi meg a neveket? Nem világos, hova akar kilyukadni…

Pinczés visszaült, már az íróasztala mögé. Tuttner állva maradt. Elővette négyrét hajtogatott, monogramos díszzsebkendőjét, tekert vele kettőt az orrán, majd gondosan visszatette az oldalzsebbe.

– Még csak nem is emlékszik! – mondta Pinczés keserűen. – Legalább emlékezne…! Igaz, ki tudja, hány hasonló esete lehetett… Vagy még rosszabb. Maga akkor a Párttörténeti Intézetben volt. Valami politikai továbbképzési „főfunkci”, ahogy a tulajdon fia, a jobb sorsra érdemes Matyi nevezte… A szegény Matyi, aki nem akart besúgó lenni, véletlenül, vita közben kottyantotta ki, hogy vannak még valódi hazafiak, és Krisztus királyságát kéne építeni az áldemokrácia helyett… Ugyan, kik azok és hol hirdetik a téveszméket? Hát a Leviczky Misa, meg a Surfrák, meg a Kerék Mónika, és persze a Pinczés… és igenis, ez egy értelmes társaság, havonta kétszer összejönnek, a Mónikánál, és mindig fölolvasnak valamit, de nem ám Marxot vagy pláne Lenint, édes jó apukám… Mónikát kizárták, mi, többiek megúsztuk egy igazgatói rovóval és kettes magatartással, harmadik gimiben! Az igazgató próbált védeni minket, óvatosan, gyerekes, naiv gittegylet, mondta, s lényegében az is volt, de hiába… Meghurcolták a társaságot, még a rendőrség is kiszállt. A politikai szervezkedés elemeit ismerték föl benne, külföldi érdekek importálását, mert néhány angol nyelvű cikket Mónikánál megtaláltak… Maga csinálta, bosszúból, mert Matyit nem tudta letapasztani, a maga brancsába! S még csak nem is emlékszik! A félelmetes Tuttner elvtársnak kihagy a memóriája… – Pinczés már kiabált. – Miközben a szerencsétlen, ideggyenge Mónika beszedte az anyja összes Eunoctinját, úgy mentették meg, hogy egy életre ráment a mája, még egy Kalmopyrint se vehet be többé!

– Valami rémlik – mondta Tuttner, és körbenézett, mintha a nem létező kalapját keresné. – Huszonöt év távlatából… én éppen csak figyelmeztettem a tanügyet, akkor olyan idők jártak, a kettős nevelés ártalmas, az állampolgárnak a saját érdekében kell a mindenkori államhatalomhoz igazodnia. Én csak a nagyobb bajt akartam megelőzni. Sajnálom, hogy ilyetén fordulatot vett a beszélgetés. Maga annyira intelligensnek látszott. Kíváncsi vagyok, ha tudomást szerezne egy „vörös” ifibrigádról, akik ráadásul még nagyhangúak is, itt a kerületben, mit csinálna?! Megdicsérné őket, atyala-patyala, csak így tovább, mert ez a szabadság?!

– Nem ujjonganék. De nem is zavartatnám szét őket karhatalommal! Képzelje, Tuttner elvtárs, képzelje!

– Nem kell ezt az elvtársat olyan gúnnyal-kéjjel hangsúlyozni! Én ötvenhatot is megszenvedtem. Én benne voltam a minisztériumi forradalmi bizottságban. Csaknem sittre vágtak… – Tuttner hadonászott. A szája szélén kibuggyant a nyál. – Aztán persze helyeseltem a konszolidációt. Valahogy csak talpon kellett maradnia ennek a kis országnak! Ezt be kell látni!

– Ne hivatkozzon ötvenhatra. – Pinczés lehalkította a hangját, s az öklét a térde közé szorította. – Maguk voltak a legrohadtabbak. A hullámlovasok. A labancból átvedlett kurucok, majd kurucból újra labancok… S most persze fáj a magány… Meg kell a szívnek szakadni!

– Eddig tart az emelkedettség! – Tuttner közelítette az ajtót. – Egy fikarcnyi nagyvonalúság, annyit nem várhatunk! Egy keserves, vargabetűkkel teli élet után! Próbált volna meg maga, a proletárdiktatúrában Olivér névvel élni… „Olivér, italod a prolivér”, ezt írták negyvennyolcban az iskolai faliújságra, a saját tanítványaim, a Diákszövetség! Én megküzdöttem azért, hogy elvegyülhessek!

– Maga nem elvegyült, hanem csordavezér lett! Micsoda különbség! S mi minden kellett ehhez, uramisten, mi minden! Ami már nem derül ki soha.

– Talán bocsánatot kérjek? Kitől? Az újsütetű karrieristáktól, akik most ott tömörülnek maguknál, az ilyen-olyan pártjaikban? Éppen ezt akartam elkerülni. Hogy vénségemre is beültessenek újra a hintába… Maradhattam volna az elvtársak maroknyi csapatában, hívtak, mi tagadás, minden héten bedobják az újságjukat, pedig elő sem fizettem… De van annyi intelligenciám, hogy tudjam, most már anakronizmus. Nem forog visszafelé a történelem kereke. Maga úgy bánt itt velem, mint valami bűnözővel. Krisztus királysága! Ne vegyék a szájukra a nevét, ha még a legcsekélyebb jóindulat sem él a lelkükben egy másik, rászoruló embertárs iránt… én mondom, az ateista! Még ha utánam dobná se kéne ezek után maguktól semmi… Ide jövök, én, a marha idealista fejemmel – Tuttner felháborodott szónoklatát tehetségesen építette fel. Az ajtónál még megállt, hogy a hatást felmérje.

Pinczés Gábor egy pillanatra elbizonytalanodott.

– Maga az – mondta végül, szakadozottan –, aki következmény nélkül, még most is, bármit beszélhet… és ilyen hangon. Próbálta volna valaki magával szemben, annak idején! S még hogy idealista! Röhögnöm kell… És ne keverje bele… ne keverje bele a…

– Tudja mit?! – Tuttner már kívülről szólt vissza, az üres előtérből, miközben leakasztotta a fogasról az ernyőjét. – Tehetnek egy szívességet… Hála istennek, nyugdíjas vagyok. Obligón kívül, hála istennek. Megleszek a négy fallal, arra a kis időre, ami még hátravan, hála istennek!

Pinczés egy darabig még ücsörgött az íróasztala mögött. Mintha vereséget szenvedett volna. Mintha önmagához méltatlanul járt volna el. Nem elégedettséget, hanem éppen kínzó elégedetlenséget érzett. Tuttner élete legfontosabb és legkényesebb pontján támadta meg: az Istenhez való viszonyában.

Hazafelé – s a kocsiban is, már Ágival és Kiságival, töredékek úsztak az agyában.

„…hiszen nem tudják, mit cselekszenek…”

„…szeressétek ellenségeiteket…”

„…ha valaki kővel…”

– Koncentrálj a vezetésre! – intette a felesége. – Gabi, gyere vissza közénk… már megint nem hagytad a hivatalban a hivatalt!

Az apósa – a főztjéről híres – már a kapuban ácsorgott.

– A pontosság a királyok udvariassága! – mondta. – Összeesik a töltött paradicsom. Levente már itt szobrozik öt óra óta!

Gábor huszonhárom éves öccse, Levente finommechanikai műszerész, az egész famíliában a legtöbb pénzt ő keresi. Nyeglesége talán ebből származik.

– Bátyus, nálam ketyeg ám az óra… Az én szakmámban a délután az aratási idő…

Levente, a kései gyerek, tizenegy éves volt, amikor anya meghalt. Távoli rokonok vidéken nevelték. Talán – bizonyos szempontból – ő sínylette meg a legjobban a korai árvaságot. Ugyanakkor kétségkívül ő a legtalpraesettebb.

A családi összejövetelek – minden melegségük mellett – újra és újra kihangsúlyozták a „csonkaságot”. Ági anyja sem élt már. Tarcali Tivadar – Tivi papa – egy személyben pótol mindenkit. Ha kell: apa-anya, ha kell: nagyszülő, ha kell: barát, sőt cimbora.

Tivi papa hatvanhat éves. A tortát Ági hozta, a gyertyákat, egy kissé ügyetlen kézzel, ferdén, Kisági nyomkodta a tetejébe.

– Minek ez a felhajtás, gyerekek… – mondta Tivi papa, de azért könnyezett. – Teríthettem volna a kertben is, de esőre áll!

Eső! Gábor előtt megint felrémlett Tuttner selyempihés keze, ahogy az ernyőjét a fogasról leakasztja és kisétál. Győztesen. Igen. Ez a helyzet. Győztesen.

Vacsora után Ági és Kisági (kilenc esztendeje minden öntudatával) kivonult mosogatni. Tivi papa tiltakozott, vegyék ki a részüket a férfiak is, de aztán belátta, elég, ha majd a törölgetésnél segítenek.

Levente nekilátott a tévéantennának, ne legyen olyan életlen a kép, s az állandó búgást valahogy kiküszöbölje.

Gábor – már a sarokasztalnál üldögélve, hosszú csönd után Tivi papa térdére csapott.

– Hát hepi börszdé, Tivi! Mesélj már valamit…

Tarcali Tivadar odébb húzta a térdét.

– Nem szoktál te ilyen harsány lenni, Gabikám! A vacsora alatt meg lógattad füled-farkad… Mi a baj? Megint Ágnes asszony? Ez az én hőbörödött leányzóm?

Gábor nem tudott ellenállni a szeretetteljes, valóban érdeklődő unszolásnak. El kell mesélni a délutánt, még mielőtt Tivi Ágnest vádolja, hogy na tessék, újra… El kell oszlatni ezt a viszkető kisebbségi érzést, ami alig megmagyarázható, ezt a kellemetlen, kísértő gondolatot, hogy alulmaradt, amikor pedig az igazság nyilvánvaló…

Az esetet kiszínezve, töviről-hegyire részletezte. Tivi papa mozgékony, kíváncsi arca mindig inspirálta a beszédben, Ági unatkozó tekintete viszont általában lehorgasztotta.

– Tivi, nem értem magamat. Ő vétkezett és én érzek bűntudatot? Mit kellett volna csinálnom? Mindennek ellenére segíteni, vagy szó nélkül, indoklás nélkül küldeni el?

– Mit, mit? – Levente közbeszólt, halkított a tévé recsegő hangján. – Jól pofán rugdosni… Aztán mehet az anyjába, nincsenek tanúk… Ha én egyszer megtalálnám a rendőrömet… de nem helybeli volt, Pestről hozták őket, kisegítőnek, mert kisvárosban mindenki mindenkit ismer…

– Jaj – sóhajtott Tarcali Tivadar –, nem unod még a házi horrortörténetedet?

– …csak mert heccből nemzetiszínű szalagot kötöttem úttörőnyakkendő helyett… és visszabeszéltem… nem akartam oszolni… Egy tizenhárom éves gyereket! Bevonszolt a Csecsemővédő Intézet kapuja alá… rádöntött a kukára. Nekem a gumibotjával! Gondja volt rá, hogy a vattás dzsekimet is fölhajtsa… hogy jobban fájjon! Értitek? Hogy jobban fájjon! Egy hétig úgy jártam, mint akinek három tök lóg a lába között. Szégyelltem, még a haveroknak sem mertem teljes egészében elmesélni, úgy szégyelltem… és az a bűz az orromban! Arccal a nyitott kukában! Ezért tanultam meg, utána, karatézni. Ha csak egyszer meglátnám, tudom isten, mert belém égett a fizimiskája, az a verés dádá ahhoz, amit én utalnék ki neki… A porig aláznám… a porig… – hisztérikusan elcsuklott a hangja, a leejtett csavarhúzót újra a kezébe vette. – De ti csak nyomjátok a rizsát…

– Ez egyre borzasztóbb lesz. Ez a história – sóhajtott Gábor. – Hallani is szörnyű. Még hallani is. De még mindig állítom: nem ez a módja, Öcsi.

– Ne öcsizz! – kaffantott kurtán a fiú –, van tisztességes nevem. És szakmám. Háromszor annyit keresek, mint te.

– Ne veszekedjetek – Tivi papa csöndesített. – Térjünk vissza az eredeti tárgyra… Mit mondtál, hogy hívják az ipsét? Trotter?

– Tuttner… s bármily nevetséges, de Olivér!

– Akkor nem a testvére… – bólogatott Tarcali Tivadar. – Az életkor kábé stimmelne. S nem is a retyerutyája. Mert az enyémnek Trotter volt a neve. A keresztnévre nem emlékszem. Valami tucatnév, jével. János, József…?! Amikor ötvenhétben beszipkáztak Kistarcsára, ez a bizonyos Trotter volt az őrszemélyzet közül a legvadabb. Rám külön pikkelt, nem akartam félni tőle. Mert azt szerette: ha az előtte álló félelmében összepisálja magát. Nem részletezem, gyerekek… nem részletezem. – Lehajtotta a fejét, a szemét becsukta, mintha újrapergetné a képet. Megrázkódott és már kedélyesen folytatta: – Hát mit ad isten, van már másfél esztendeje is, a Lehel piacon…

– Engedelmet, Tivi papa – Levente összerámolta a szerszámait az elegáns, dakszli kutya alakú orvosi táskába. – Ha már úgyis piszkos lettem, lemosnám a Suzukimat… Az udvaron, a slaggal. Ha nincs ellenedre… Csak felbosszant ez a téma.

Kettesben maradtak.

– Hol is hagytam abba? – kérdezte Tarcali Tivadar, elbizonytalanodva.

– A Lehel piac…

– Szóval a Lehel téri piacon éppen alkudtam a zsákos burgonyára, amikor valaki megszólított. Nem a nevemen. De kétszer is mondta, egyenesen felém: Jó napot kívánok, jó napot kívánok… Csak később esett le a tantusz, hogy hát ez a Trotter, tolókocsiban… Húsz-harminc kilóval soványabban. A tolókocsi egyik karfáján fostos, olcsó szilva lógott nejloncekkerben, a másik karfán hálóba csomagolt csirkenyak. És mindkettő csöpögött. – Tivi papa egy kicsit elhallgatott. Rövid szünet után folytatta: – Ennek semmi jelentősége nincs. Ennek a csöpögésnek. És mégis. Ahogy azt a pirosas, terjedő levet néztem a betonon, kezdtem a nyomorultat egyre jobban megsajnálni…

– De hát hogy volt bátorsága?! Hogy mert odaszemtelenkedni?

– Én is ezt gondoltam először… Amikor megkérdezte: nemde, együtt voltunk Kistarcsán? Azokban a nehéz időkben…

– És te mit feleltél erre, Tivi papa?

– Kapkodtam a lélegzetet. Aztán azt: igen. Én azonban rab voltam, maga meg őr. Nem tagadta. Hogy azok bizony emberpróbáló idők voltak, senkinek sem volt könnyű. De ő azért örül, ha találkozik a „fiaival”. Hogy épek, egészségesek. Ő bizony már nyolc éve nyomorék, teli a teste felfekvéssel. Senkije sincs. Ha ezt a Nyugatról kiszuperált kerekes kocsit nem kapta volna a Szeretetszolgálattól, akár éhen is halhatna… szóval ő örül. Mert emlékezzek csak vissza, ő még a kemény parancsot is kijátszotta. Amikor is almát adott a személyzeti étkezde előtt. Éppen nekem! Mert a memóriája friss még. A nevem ugyan nem ugrik be, de hogy milyen mohón ettem meg az almát, arra tisztán emlékszik…

– Tivi papa! És ez igaz?

– Ó, igen. Valamelyikük kölke bejött az apjához, és egy nagy, piros almát zabált, én meg a faleveleket söprögettem… és akkor a gyerek eldobta az almát, a férges fele már rajta maradt a csutkán, egyenesen odadobta a söprűm alá, nem indulatból, hanem praktikusan, ha egyszer úgyis söprögetek… Nekem meg földbe gyökeredzett a lábam, összeszaladt a nyál a számban, istenem, jonatán… S akkor ez a Trotter, ez a vadállat – aki a gyereket kalauzolta – rám szólt: Mit bámul? Megeheti… Máig sem értem, miért. Talán a gyerek előtt akart domborítani. Ez volt az első és utolsó „jócselekedete”. S ami döbbenetes: most egyedül erre emlékezik… Vagy meghülyült, vagy átrendeződött az agyában a múlt. Drága Gáborom, mit tehettem volna? Soroltam volna el, ott a tolókocsi mellett, a tócsában, az összes kegyetlenkedéseit? Egy amúgy is béna, magatehetetlen roncsnak? Mi értelme?

– Talán még gyorssegélyt is adtál neki… – Gábor hangjában keveredett a gúny és a csodálat.

– Hát… ha kért volna… nem is tudom. Nagyon megszántam. Hogy a Nemezis így utolérte, hogy még a bűnbánathoz szükséges világosságot is elvette tőle. Hogy így kell végül meghalnia. Tudatlanságban. Hát velem így esett, ez a híres, nagy eset… még rímel is. De ez a te Tuttner-ügyed más ügy. Talán kisebb a vétsége, de azért egy parányit sem fizetett meg. Rózsadombi bérlakás! Ugyan miért is gürcölt volna egy ilyen peremkerületi házacskáért, aminek az OTP-részleteit még most is nyögöm? Minek kellett volna neki tenyérnyi kertecske, ha évente tellett változatos luxusnyaralásra? Micsoda álságos dolgok ezek!

– Akkor miért ez a nyugtalanság? Mintha áthágtam volna a legfelső parancsot? Miért?

– Miért, miért? Mert buzgalmadban összemosod a lényeges különbségeket. Az az ember nem kenyeret, nem vizet kért, nem is az üldözői elől menedéket… Mert azt – hitem szerint – még a gyilkostól sem tagadhatjuk meg. Ez az ember pusztán valami semmi kis hatalomhoz akart jutni. Unatkozik. Hiányzik neki a mindennapi hozsanna. S nincs hol éreztetnie a saját fontosságát. Pedig a magány számára hasznosabb: talán ráébred, mit, mikor és hogyan…

– Ez a típus? Soha.

– Te nem álltál bosszút rajta. Nem nyúlsz utána, hogy megrontsd a hátralévő életét. Csak éppen nem vagy hajlandó egy tálból cseresznyézni vele. S ezzel voltaképpen meg is bocsátottál, bárha neki egy halk elnézést kérni eszébe se jutott… Mert az nem bosszú, ha azt, aki egykor hatalma teljében gonoszul cselekedett, nem engedjük újra helyzetbe… Nem hozzuk a többiekre ártalmasat játékba! Ez önvédelem. A világban veszélyeztetett védőkerítése. Ez is lelkiismereti kötelesség! Mert nem azért kell visszaszorítani némely múlt rendszerbeli tótumfaktumot, mert kommunista volt, hanem azért, mert veszélyes, rossz ember volt: becstelenséget művelt, folyamatosan. A jellemet és a cselekedeteket kell vizsgálni, s nem azt, hogy az illető hitt-e egy ilyen vagy olyan téveszmében… A dolog így mindjárt más színezetű, többé nem gyanús politikai indíték, hanem magas erkölcsi idea áll a megítélés mögött… Az általánosítás, ha egyéni sorsról van szó, mindig igazságtalan. Figyelsz te rám egyáltalán?

– Tudod, Tivi papa – Gábor mosolygott –, néha azt hiszem, jobban jártál volna, ha negyvennégyben megmaradsz kispapnak… A gyakorlatban nehezebb. Semmi sem vegytiszta. Amit javasolsz, valószínűleg megvalósíthatatlan. Manapság minden út a politikába torkollik. Tetszik, nem tetszik.

– Nem receptnek szántam. Csak fogódzónak – mondta Tarcali Tivadar csendesen. – Az ilyen magunkfajta „szűkített lelkiismeretűnek”. Egyébként: a megvalósítható előbb-utóbb elmúlik. A megvalósíthatatlan az, ami örök.

Leszállt az este. Nem mozdultak, hogy fényt gyújtsanak. Hallgattak. A résnyire nyitott ablakon át beszivárgott az estike vaníliaillata.

– Nem értem – vallotta be Gábor végül. – Hiába. Nem értem egészen.

– Nem is kell mindent érteni. Ha törekszel rá, elég. – Tivi papa felállt, az ablakhoz lépett. – No, az eső elmaradt. Pedig kívánja a paprikapalántám… Legyen már könnyebb a lelked! Különben is, te csak azt bocsáthatod meg, amit ellened követtek el. Nem osztogathatsz bocsánatot mások helyett. Az osztálytársad helyett, példázatul. Aki majdnem ráment a soktébetűs haverunk kisded manővereire. Nyugodj meg. Nem említeném, de idekívánkozik: amikor az én széllelbélelt Ágnes lányom abban a tébolyult „függetlenségi” évében, ne szépítsük, fűvel-fával összefeküdt, magam is kételkedtem, meg tudsz-e neki utána bocsátani… miután visszakullogott hozzád és a gyerekhez, töredelmesen.

– Ez már a múlté – mondta Gábor határozottan. Köszörült a torkán. – Abszolúte lejárt lemez.

– Szerencsére – Tivi papa bólogatott és leült ismét. – Nos hát akkor nagyot nőttél a szememben. Ez egyedül a te felelősséged volt. És csak rád tartozott a döntésed. Ezek a vitathatatlan helyzetek. Egyébként csak a dilemma…

– Elég rémes. A bűnösnek sincs dilemmája. Csak az áldozatnak…

– Néha nyavalygunk – Tivi papa fölkapcsolta a villanyt. – Negyvenes körte, drága az áram, a nyugdíjamból nem telik… Néha nyavalygunk, soroljuk a sérelmeinket, patikamérlegen mérjük, ki mennyit szenvedett, s verjük a mellünket, mi mindent kibírtunk, s ellenségeinkkel mégis mily emelkedetten bánunk…! Pedig az igazi megbocsátásról, azt hiszem, fogalmunk sincs. Friss példa: a megerőszakolt bosnyák apácák, ha önként megszülik a szerb katonák gyerekeit… az nem csak szó a pusztaságban. Történni fog valami. A megbocsátás – ilyen fokon – egyúttal felajánlás. Az áldozat áldozata a hóhérokért… Gábor, tudsz követni?

– …Folyik a magasröptű eszmecsere – Ági és Kisági vidáman nyitotta az ajtót –, amíg a rabszolgák robotolnak?

– Már befejeztük – Tivi papa elnevette magát. – Bocsánat, hölgyeim… Máris veszem a kötényt. De nem maradtál le, Ágnesem, semmiről. Arról disputáltunk, a megbocsátás milyen nehéz…

– Megbocsátás? – kérdezte Ágnes. Villant a szeme. – Minek kapcsán?

– Benne van a levegőben. Téma… – mondta Gábor gyorsan.

– Hát igen. Nem szabad a haragot tartani – szólalt meg Kisági bánatosan. – Én már három napja hiába kérek bocsánatot, mert azt a vacak Adidast elvesztettem… Ne legyen olyan konok, kérhetnéd anyut, Tivi papa…

– Nekünk nincs a bőrünk alatt is pénz, mint a Leventének, édes kislányom – mondta Ági s enyhülten meglapogatta a gyerek csontos vállacskáját. – Mindenesetre én, ha kidühöngöm magam, egyszer s mindenkorra megbocsátok… Ne félj – folytatta, s Gábor felé fordult –, én nem fogom naponta felhánytorgatni… évek múltán is… nem fogok dicsekedni a nagylelkűségemmel… nem revolverezek vele piti kis ügyekben… ahogy egyesek a megbocsátást értelmezik. Akkor inkább köszönöm…

Gábor már nyitotta a száját, de Tarcali Tivadar megelőzte.

– Csitt, csitt – mondta, s lányát-vejét egybeölelte. – Elég mára!… Én mindenesetre annak is megbocsátok, aki nem tud megbocsátani.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap