A határ

Jókai Anna, p, 06/08/2018 - 00:04

 

 

 

 

 

Kiszikkadt, fáradt volt. Tizenkét éjszakát töltött sátorban, nyolcat ifjúsági szállónak hirdetett hippitanyán. Huszonhat várost pipált ki a listán, s ötezer kilométert húzott át piros filctollal Franciaország harmonikává hajtogatott térképén.

Amikor bélyeget vett, és érdeklődött, hány centime kell Magyarországra, négyszer kérdezték meg tőle (Arles-ban, Avignon-ban, Saintes-Maries-de-la-Mare-ban, és egy -esse-re végződő falucskában), hogy Magyarország Európában van-e.

Három disszidenssel találkozott, ezek közül egy nem hitte, hogy a magyar állam legálisan engedi Nyugatra polgárait, a másik szidalmazta őt, hogy miféle csúnya szavakat használ (állati és fene).

– Fuj – mondta ez őszinte meggyőződéssel, és még köpött is hozzá –, ezt tanulják maguk ott.

Ámbár részeg volt szegény. A harmadik, óriási, rongyos szalmakalapban, rövidnadrágban ácsorgott If vára szürke sziklái alatt. A mediterrán kék ég, a tenger a végtelenség csábító ígéretével érdekes módon egy csöppet sem zavarta, csak sírt a magyar szóra, és kapkodta a feléje röpített apró pénznemeket. A vállán majom ült, kopott cirkuszi majom, tompa szemű, ölelgette a gazdája nyakát.

A sajátjához hasonló sátrat kétszer látott: Tours-ban és Amboiseban. Az egyikben honfitársa lakott, Egeri Dénes tudományos kutató, a másikban Mr. Hey három fajkutyája.

Egyszer evett franciás menüt a Quartier Latinban, a pincér kopogott a piros abroszon szép gyöngyházszínű körmével, kevesellte a borravalót.

Cannes-ban végigsétált a fövenyen, s megvetően elmormolta, többször egymás után, a luxushotelek nevét: Carlton, Miramar, Martmez… Carlton, Miramar, Martmez… Úgy hangzott, mint egy átok, de azok csak nem akartak elsüllyedni. Még akkor is ott álltak, a pálmafák közt, fehéren, amikor zsebében a poggyászjeggyel s cipőjében tengeri kavicsokkal utoljára visszanézett.

Körülbelül ez volt minden, amire hazafelé, a vasúti kupéban, emlékezett.

A képekben bízott csak. A színes, fényes képeslapokon megjelölt tintakeresztben: „Itt álltam.”

Most a hosszú, vékony templomi gyertya imbolygott a szeme előtt, a roueni székesegyház templomi gyertyája, az az egy, amelyet éppen kiválasztott – ez vagyok én –, s az lekonyult derékban a szeges vastartály felé, éppen az az egy, hát ez volt Rouen.

Eddig azt hitte, tud franciául. Budapesten jól eltársalgott a francia turistákkal, ha azok besétáltak a könyvesboltba, megvenni a nádas, halászhálós, naplementés Balatoni táj-at. Igaz, hogy azok más franciák voltak: kimondták az utolsó szótagot is.

Párizsban gyorsak a válaszok. Hosszú mondatok, elnyelt értelemmel, a kezek felelőtlen, öncélú játéka, jobbra-balra, előre-hátra, itt szabad vagy, majd csak odaérsz… nyomogasd csak a metrótérkép gombjait, bámuld a kigyulladó fénypontokat, ingyen.

Egy tatabányai agronómussal akadt össze az Eiffel-torony alatt, szombati napon. Teljes kivilágítás volt, s ezt kölcsönösen előnytelennek tartották. Arrébb húzódtak, a homályba, néztek fölfelé, szemükkel követték a toronyliftet.

– Odáig még fölmehetnénk – mondta a másik, amikor a lift megállt az első szinten.

– Onnan még semmit sem látni – felelte ő bölcsen.

A lift tovább emelkedett, a második szint felé.

– Éppen az sem lehetetlen – mondta a tatabányai agronómus makacsul –, ha nagyon akarnánk…

Még jobban hátrabillentették a nyakukat.

A lift a csúcson járt már.

– Az az egy, ahova mi nem juthatunk – mondta a honfitárs vigasztalóan –, az a csúcs.

A Pantheonban az őr elzárta a kijáratot. Ő két frankot nyomott a markába, az őr végigmérte, morgott valamit, penészszag szállt a sötét sírkamrákból, az utcán viszont negyvenfokos hőség. Egy pillanatra úgy érezte, ha hasra feküdne, s hason csúszva közelítené meg a boulogne-i erdőt, senki sem tartaná természetellenesnek.

Mert neve csak otthon van. Kelemen János. Otthon, igen. Pedig hát otthon sem nagyfőnök. Könyvesbolti eladó, a nyomtatott papír bolondja, minden új könyvet megszagol, szétnyitja a közepén, és beleszagol, ez a legjobb szag, a nyomtatott betűk szaga, a világon. És az emberek jönnek, kérdeznek, vitatkoznak: – Mi az ön véleménye? – Vélemény, istenem…!

Már csak fél óra.

Hazatérni. Ez a legjobb az utazásban. Kiszáradt gyomorral, szalámifoltos nadrágban, tarkóra lógó hajjal, ujjunkban a mozdulat, ahogy majd megfordítjuk a gázbojler kallantyúját…

Hát még aki venni akar! Akinek minden ártábla, a viszonyított olcsósággal, fizikai kín. Ezt csak úgy lehet megelőzni, ha az ember oda sem pillant. Kirakat nem létezik. Csak a kőcsipke, festékvászon és vízfodor.

Így is kénytelen volt fölöslegesen költekezni. Verdunnél megmosta a kezét a nyilvános csapnál, megtörölte a sportszatyor külső rekeszéből előhúzott törülközővel, a nedves törülközőt ráterítette a szomorkodó Seruries-szobor lábára, megnézte a szemközt álló diadalmas kővezéreket, s mire visszafordult, hűlt helye a frottírnak. Seruries nézte az üres lábát, szorongatta a zászlót, ő meg vásárolhatott Reimsben egy csíkos kéztörlőt, a Mars-kapunál. Rouenban vett fél kiló poshadt banánt a vásárcsarnokban, mert ott van most a csarnok és mészárszék, ahol Jeanne d’Arc elégett, éppen azon a téren.

– Az a bőség! – mondta a mellette ülő nő –, az a csodálatos! Minden kapható. Csak meg kell fizetni.

– A kultúrélmény – mondta egy szarvasbőr kabátos, középkorú férfi. – A legegyszerűbb szöglet is történelem. És a nők…!

A nők. A „könnyű” francia nők. Ahol egyetlen pillantással felmérik a zsebek súlyát. Hiszen nem vagy már húszéves. Nincsenek csokoládéizmaid. Akkor fizess.

Párizsban nincs más. Csak a két véglet: az időtől még csonkítatlan szép testek szédülete vagy az üzlet, szimplán.

Ó, a magyar nők. A budapestiek. Kávétól, törpeszegfűtől, színházjegytől meghatódó magányosak. Cili. Aki mindennek örül. Aki, ha ő beszél, hallgat. Aki még tőle soha, semmi komolyat nem kapott. Csak harisnyát, könyveket s egy hordozható hősugárzót, hogy az albérletben meg ne fagyjon.

Áldott kis Cili. Igen, ezt megérdemli.

Veronában, hazafelé, a maradék frankot átváltotta lírára. Addig rettegett, amíg több maradt, mint hitte. Húszezer líra.

A karkötő – szintetikus sárga kővel – harmincezerért állt a kirakatban. Ő nézte, az üvegen át, az olasz észrevette, kisétált, karon ragadta, vonszolta az üzletébe. Ő nyitogatta az erszényét, mutatta, nincs több, a kereskedő szigorúan végignyálazta a rekeszeket, sóhajtott, s mint alamizsnát, odalökte a karperecet, azután kihessegette, széttárt tenyérrel, az ajtón.

Most itt az arany, zsebkendő csücskébe kötve, a szív fölött, a rejtekzsebben.

Semmi mást nem vettem – gondolta. – Semmi bóvlit. Emlék. Szegény Cili. Zálogba is teheti, esetleg.

Hatvanszázalékos vámmal, hülyeség. Annyiért választhat itthon is, az ékszerboltban.

Öt évig gyűjtött erre az útra. S még mindig van adósság, háromezer.

– Ennek bezzeg nincs gondja – mondta mellette a fiatalasszony, s a velük utazó külföldire mutatott. – Pöffeszkedik, jön hozzánk zabálni. – Igazgatta a szemüvegét, a törött keretet ragtapasszal kötözte körül. – Alig látok. Képzelje, reccs, a kezemben maradt… Még Ausztriában, az elején.

– Á – legyintett a szarvasbőr kabátos –, nekem meg kifogyott az altatóm. Három napja nem aludtam, ha hiszik, ha nem…

A külföldi olvasott. Néha, bocsánatkérő nyájassággal, rájuk pillantott a négynyelvű újság mögül. Gyerekfeje volt és friss borotvakrémszaga; a különös mentaillat betöltötte a kocsit.

Az asszony gyűrött, gyümölcsfoltos batiszt zsebkendőt szorongatott, törölgette orra és szája között a pihéken előbuggyanó izzadságbuborékot.

– Pedig nincs is meleg – s a szeme idegesen rebbent a repedt üveg alatt.

– Ilyenkor nem vacakolnak – mondta a szarvasbőr kabátos –, tele a vonat! Különben is, nem ez érdekli őket – s megvetően morzsolt egyet a zakóján.

– Kis pontok vagyunk – vidámodott fel a nő –, én is úgy gondolom, uram. Nagyon kis pontok. Zolikának hoztam rugós pisztolyt, gyerekjáték, ilyesmi…

– Lelkiismereti kérdés – mondta a férfi, félig Kelemen Jánosnak –, akik otthon maradtak, ők is részesüljenek. Én például selymet viszek a nejemnek és bőrdzsekit a srácnak…

Kelemen elszunyókált. A feje ütemesen koppant a fatámlához. A nap átsütött a piszkos üvegen. Lágyan, narancssárgán szendergett.

– Ezek már magyar fák…

Bizsergő boldogsággal ébredt. Csöppentett a termoszból az utolsó papírszalvétára, átnedvesítette a szemét. Előkotorta a körömpiszkálót, megtisztította berepedt körmét.

Végre.

Nézte a szemben ülő gyermekfejű, mentaszagú idegent. A tulajdonos fölényével. Mintha három hétig élt volna megfoghatatlan, homályos vádak között, s most rehabilitálták, hirtelen. Oda kéne hajolni és bemutatkozni.

Itt már értik a nevem – gondolta. – Itt már újra az vagyok, aki. Jobban ismerem a francia irodalmat, mint a franciák. Az olaszt is. Itt már nem lehet engem taszigálni, megmosolyogni, kiközösíteni, rászorítani az alázatra. És taxival megyek haza, mert van még harminc forint a zsebemben.

Nem váltották át sehol a fémforintot. Micsoda szerencse.

A nő egyre jobban izzadt.

– Elnézést… – mondta, s benyúlt zsebkendőjével a két melle közé.

– Itt vannak – szólt mély hangon a szarvasbőr kabátos, s imádkozó mozdulattal összekulcsolta a kezét.

A nő zavarában csücsörített, s mintha dúdolni készülne, úgy maradt a szája.

„Ugyan, mitől félnék? – bosszankodott Kelemen. – Most már féljenek ezek – s az idegenre nézett. – Most már tegye le azt az újságot, kapjon a bal zsebe felé, az útleveléért…”

De az úr, ott szemben, tovább olvasott. Megvárta, amíg a vámos megáll az ajtóban, és hangosan, nagyon udvariasan beköszön:

– Jó estét kívánok.

Akkor tíz centit eresztett az újságon, két ujjal emelte ki okmányait, a vámosnak kellett beljebb lépnie, hogy elérje.

A vámos belepillantott az útlevélbe, azután némán, kérdően, fél vállát egy kissé leeresztve felnézett a csomagtartóra.

Az idegen kisujjával két lapos lakktáskára bökött. A vámos biccentett.

– Danke – mondta színtelenül.

Az idegen eltette az iratait, s újra arca elé emelte a négynyelvű lapot.

A vámos egyenként vette szemügyre a többieket.

– Kitöltötték, kérem, a vámnyilatkozatot…

– Speciel én áthúztam – mondta buzgón a szarvasbőr kabátos –, hiszen ha nem haladja meg…

– Nem haladja meg? Érdekes… És ön, asszonyom?

– Néhány gyermekjáték – mondta a nő –, drága jó uram, ebből a pénzből, mi lenne… – nyújtotta a papírjait. – Ó, pardon… – hirtelen visszavette, s mint aki súlyos mulasztást pótol, odaírta a dátumot.

– Érdekes – mondta a vámos –, hát ön ott a sarokban?

– Semmi – Kelemen János szembefordult vele –, apróságok. Ajándék. Óhajtja, hogy felsoroljam?

– Egyelőre semmit ne tessék csinálni. Tessék csak a vámcédulát megfordítani… valamennyien… elolvasni figyelmesen… két perc.

Megfordították. Úgy tettek, mint akik olvassák. A nőnek még a szája is mozgott.

Az idegen megint lejjebb eresztelte az újságját.

– Ezek után is fenntartják azon állításukat, hogy nincs elvámolnivalójuk? – kérdezte a vámos. – Mert akinél megtaláljuk, egy szál ruhában megy haza…

Sima, tárgyilagos mondatok. A hangsúly jellegtelen, sértés nélküli. Joga van hozzá. Védi az ország érdekeit. Nyugalom. Kelemen Jánosnak görcsbe rándult a gyomra.

Hallgattak. Senki sem felelt. A szarvasbőr kabátos hanyagul cigarettára gyújtott. Az asszony levette szemüvegét, nyomkodta a piszkos ragtapaszt, középen.

– Már amennyire az ember ezeken a hivatalos szövegeken eligazodik – mondta pötyögve, és bébimosollyal a vámosra nézett.

A vámos – kicsi, barnapiros, világítóan kék szemű férfi – megforgatta a vámcédulát.

– Maga doktor? – kérdezte az asszonytól.

– A férjem után – mondta a nő, és icipicit kihúzta magát.

– Hát kérem… – A vámos becsukta a kupéajtót, nekidőlt. Tessék felállni, és lerámolni minden csomagot az üres ülésre.

Joga van hozzá – gondolta Kelemen János–, amiket néha hallani. Hat kiló arany, huszonkét karóra, magnetofonok…

Természetes. Senkinek sincs az arcára írva.

A szarvasbőr kabátos készségesen adogatott. Az idegen behúzódott az ablak mellé, az újságját összehajtotta, s féltően a belső zsebébe dugta.

Csak a két lakktáska maradt a csomagtartóban. A vámos töprengett.

– Tartsunk valami rendszert, doktor Kissné. Kérem, különítse el a holmiját.

A nő bedugta zsebkendőjét a két melle közé, olyan lett, mint akinek három melle van, s ezzel végképp elveszett. Kapkodott, beszélni kezdett a fiáról, forgópisztolyt visz neki, és indiánfelszeretést.

– Hány éves a kedves fia? – kérdezte a vámos, és széthúzta a cipzárat a vászonbőröndön.

– Tizenkettő – mondta Kissné reménykedve –, de még játékos, nagyon.

A vámos könyékig túrt a holmiba. Szemét lehunyta, álmodozón.

– Mi ez a kemény? – kérdezte.

A nő nem válaszolt, felkuncogott, mint aki megérti a poént.

A vámos kiszabadította a kezét. Szélesre tárta a bőröndöt, s óvatosan, hogy kárt ne okozzon, kirakta a tartalmát a földre.

Az idegen kíváncsian figyelte a növekvő kupacot.

Használt női fehérnemű, nejlonzsákból kiszórva. Hajcsavaró. Összeégett kávéfőző. Spirituszkocka. Konyharongy. Útikönyv. Szótár. Pulóver. Szakadt cipő. Csipkekabát. Bolyhos szövet. Sáros takaró. Forgópisztoly.

Ezt a vámos élvezettel nézegette.

– Stabil – mondta elégedetten. Megbökte a kupacot. – Lehet visszatenni. Nem kell sietni. Van időnk a Keletiig.

A nő bedobta a holmiját, guggolva. Lila bugyit hordott, patent csíkozással.

Az idegen mosolygott.

– Most ezt. – A vámos kipattintotta a nagy koffer zárját. – Doktor Kissné. Nem kell remegni. Nem vagyunk emberevők. Még senkit soha nem ettünk meg.

– De uram, nem kétlem – mondta a nő, és ráncigálta a spárgát egy tornazsákon. – Parancsoljon, parancsoljon… parancsoljon.

Foltos kispárnahuzat. Mária Antoinette „kék szalonja”, színes reprodukción. Narancshéj, hangyákkal. Savanyú ecetszag.

Az idegen undorodva fintorított.

Nejlondzseki. Fél kiló törött kockacukor. Gubancos vattacsomag. Férfiing, nyakmerevítővel. Végül egy tréningnadrág, kitömve.

– Hát ebben mi van? – kérdezte a vámos, s nem nyúlt hozzá.

Az asszony könyörögve bontotta le az összekötözött lábszárakat.

– Gyerekjáték… – dadogta. – Gyerekjáték, nem is tudom…

A vámos bólintott. Megvárta, míg az asszony reszkető kézzel előhámozza a dobozt.

– Gyerekjáték. – Kiemelte a burás hajszárítót. – Doktor Kisséknél ezzel játszanak a gyerekek.

Félretette dobozostul.

– Drága uram – kiáltotta az asszony, és már sírt –, drága uram, olyan hosszú a hajam, ha megmosom, alig szárad, felfáznak a hajhagymáim…

– Nem szabad hülyének tekinteni – mondta a vámos –, aki nem doktor véletlenül, azt sem szabad hülyének tekinteni…

Fölemelte a retikült a karfáról. Ölbe vette, ő maga ült a karfára. Végiglapozta a spirálnoteszt.

– Ki az az Egon?

– Egy ismerős.

– Magyar?

– Magyar.

– Persze ott él Bécsben?

– Igen. De nem ötvenhatos.

– Persze, fölkereste. Miért ne? – A vámos fölemelkedett. A pénztárcát megfordítva kirázta. A púdertartóba beleszagolt.

– Indokolt esetben a vámhatóság testi motozást rendel el… – mondta végül.

A nő arcán megolvadt a ragtapasz, összefolyt a könnyekkel, maszatos lett a fölismerhetetlenségig.

– De ettől eltekintek – mondta a vámos egy kis szünet után. – Egyáltalán, mit csináljak magával? Mi? Elvegyem ezt a vacakot? – tűnődve zongorázott a hajszárítósdoboz tetején.

– A hajhagymáimnak… orvosi előírás… uram, ha lenne olyan jóságos…

A vámos atyaian csóválta a fejét.

– Na – mondta hirtelen –, mintha bevallotta volna, úgy tekintem. Vigye. Kifizeti a vámot, és kész.

Fekete, csapzott hajú, fiatal vámos rántotta föl az ajtót.

– Gyere már, Józsi – mondta fojtottan. – Mit gatyázol, még hat kocsi a Keletiig…

– Csak egyszer csinálnának egy ilyen napot végig… – sóhajtott a kékszemű. – Na, ne sírjon, doktor Kissné. Ápolhatja a hajhagymáit, potom hatszáz forint, részletekben…

– Köszönöm, drága uram, köszönöm…

A vámos lepecsételte, szótlanul visszaadta Kelemen János és a szarvasbőr kabátos céduláját.

– További kellemes utat kívánok – mondta udvariasan, sapkájához emelte kezét, és eltávozott.

A szarvasbőr kabátos lecsukta ajkát az ujjával.

– Pszt!

Két-három percig maradtak így némán.

– Pfüjjj – sóhajtott ekkor a szarvasbőr kabátos –, vége.

Az asszony még mindig az ölében tartotta a hajszárítót, a hosszú gumicsővel.

– Tegye már el – nyugtatta a szarvasbőr kabátos –, örüljön, hogy ilyen simán megúszta…

– Örülök – mondta doktor Kissné hadarva. Ringatta a pléhburát. – Így is megéri. Ezzel együtt. Ugye?

– Büntetés, bíróság, el is vehette volna…

– Ezzel együtt is, ugye? A kidolgozás… és praktikus… el is vehette volna… – csuklott, megpróbált nevetni, önkéntelen mozdulattal rácsatolta a gépet a fejére.

Végül is rendes volt. Hát nem? Egész rendes…

A külföldi rémülten nézte a bura alól izzadtan kilógó, sűrű, fekete hajcsimbókokat. Az orra finoman, néhány millimétert megemelkedett.

– Rendes. Persze – mondta Kelemen János.

– Fontos, hogy hazaértünk. Nagyobb baj nélkül – dünnyögte a szarvasbőr kabátos, és szorosabbra húzta bőröndjén a hevederszíjat.

– Nagyobb baj nélkül – ismételte Kelemen János. A karkötő alattomosan horzsolta a bőrét az ingen keresztül. Fölállt, s mintha vakarózna, megtapogatta.

Hányingere erősödött. Újra leült hát, lejjebb csúszott az ülésen, szaladt fölötte az ég, visszafelé, az ablak vaskeretében.

Ez a kékszemű mestere a szakmának. Úgy csinálta, hogy még hálásak is neki. 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap