Hatvannyolc 3/4

Barcsa Dániel, h, 02/13/2017 - 00:12

 

 

 

 

Tamás bácsi emlékére, aki csak nagy sokára jött rá, hogy reménytelenül átnevelhetetlen vagyok.

 Hanna mama emlékére, aki utolsó szavaival is azt kérte, vigyázzunk egymásra Gusztival.

Guszti emlékére, aki évek óta nem áll szóba velem.

                                                                                                      

 

Ha némely elvetemült történetbúvár kiagyalhatta, sőt el is fogadtathatta a jámbor bölcsész népséggel a „hosszú tizenkilencedik század” blődlijét, amely – úgymond − 1789-től 1914-ig tartott, akkor az én magántörténelmem szempontjából is meg lehet indokolni egy „hosszú ezerkilencszázhatvannyolc” fikcióját. Így szemrebbenés nélkül írhatom ide: számomra az ezerkilencszázhatvannyolcas esztendő már ezerkilencszázhatvanhatban elkezdődött.

 

 

Folytatás...

                                                         

 

 

Szilveszter táján a kalendárium szerint is beköszöntött a tényleges 1968-as esztendő. És véle Jeremy.

A téli szünet egyik délutánján − úgymond, „csak pár percre” − átugrottam Gusztiékhoz. A kerti kapu előtt összefutottam egy grizzlyszerű, fura alakkal, aki éppen akkor, termetét meghazudtolva fürgén pattant ki egy bérelt autó volánja mögül. Amíg becsöngettünk, amíg Tamás bácsi benn elővadászta a fogason lógó kabátok sűrűjében rejtőzködő kapukulcsot, s amíg ugyanő klaffogó műbőrpapucsában végigóvatoskodott a csúszós kerti úton, addig bőven volt időm az ismeretlennel ismeretséget kötni.

Új ismerősöm Hanna mama külföldre szakadt testvéröccse volt. Híre jóval megelőzte jöttét, hiszen Guszti már többször is mesélt nekem erről a kalandorhírű, élethabzsoló rokonáról, ki szolgált a francia idegenlégióban és ˗ mi tagadás ˗ volt „neokolonialista törekvések zsoldosa is több helyi háborúban”. Tehát addigi életében falt már lágy Ázsiát, borzolt Afrikát, s legutóbb, a hatnapos háborúban, izraeli katonaként harcolt a szírek ellen is.

Nekem a kapuban Jeremyként mutatkozott be, de én tudtam róla, hogy valójában Béla. Ami azt illeti, névváltoztatását csak helyeselni tudtam, mert bár a Jeremy se nyerte el százszázalékos tetszésemet, ám a Bélánál bármely más nevet jobbnak véltem. A Béláról ugyanis gyermekként úgy hittem, hogy a béna valamely szinonimája, amellyel csak egy reménytelen lúzer élhet együtt. (Gondoljunk csak szerencsétlen uralkodónkra, Álmos herceg fiára, ki nem csak vak volt, de Béla is…)

Bejelentés nélkül érkezett, de a háziak számára ez egyáltalán nem volt meglepő: Jeremy soha nem jelezte, hogy jön, és soha még csak célzást se tett arra, hogy meddig óhajt maradni. Távozni éppen olyan váratlanul szokott, mint ahogyan érkezni.

Látogatása ajándékosztással kezdődött: Hanna mama parfümöt, Tamás bácsi „sztriptízgörlös-vetkőzős” töltőtollat – ezt éber, szocialista erkölcsiségű felesége rögvest és ellentmondást nem tűrő mozdulattal el is kobozta tőle −, Guszti pedig Lee farmert kapott. Gárdosék Róbert bácsija rám nem készült, ám nem jött zavarba. Kulcscsomójáról rögvest leszerelt egy világító kulcstartót, és kedves mosoly kíséretében a markomba nyomta. Ám hamarost némi zavart keltett, hogy a kövérkés Guszti emberfeletti küzdelmek árán sem fért bele az új nadrágjába, de Jeremy feltalálta magát: szó nélkül elvette unokaöccsétől az ama időkben oly ritka kincsnek számító blue-jeans-t – amennyire vissza tudok emlékezni, barátom ehhez igencsak savanyú képet vágott –, és azt átcserélte az én kulcstartómra.

Udvariasan, de jól megjátszott hevességgel szabadkoztam: egy farmer túl drága holmi ahhoz, hogy elfogadhassam. Ámde tikon nagyon is reménykedtem, hogy tiltakozásom hatástalan lesz, mert már a lelki szemeimmel láttam magam irigykedő osztálytársaimtól körülvéve. Szerencsémre Jeremy nem az a fajta ember volt, akinek szándékait bárki is sikerrel keresztezhette volna: így hamarosan vidor vigyorra húzhattam – Karinthy szavaival élve − a lelki szájamat.

A vendég belépője derűsnek, sőt kedélyesnek indult, éppen ezért ért váratlanul, hogy − minden átmenet nélkül − a verőfényes hangulat több mint viharosba fordult. Jeremy még alig seperte be az osztogatást kötelezően követő köszöneteket, máris kirobbant egy Gárdos-mércével mérve is heves veszekedés. Nem tudhattam, hogy az a természetes, ha Jeremy két óra időtartamra jön, akkor nővérével két órát civakodnak végig, ha két hétre, akkor hát két hetet.

A tornádó felidézője maga a vendég volt, aki fölfedezte Gárdosék egy általa addig még nem látott szerzeményét, egy Bösendorfert.

– Ó, már zongorátok is van? Ki játszik rajta? 

– Ivanuska. – mutatott büszkén Hanna mama Gusztira. – Egy éve tanul zenét.

– Akkor hamarosan zongorakísérettel énekelheted a Sztálin kantátát!

Eme ártatlannak tűnő csipkelődés olyan hatást keltett, mintha valaki egy benzineshordóba égő gyufaszálat dobott volna, nővér és fivér azonnal egymás torkának ugrott. Egy-két percen belül heves ütközetükbe Tamás bácsi is belesodródott, azon igyekezetében, hogy kettejüket lecsillapítsa. 

Erisz almájára ez alkalommal azt írták: Sztálin és a Szovjetunió. Ha hű krónikásként már oly híven beszámoltam Hanna mama irántuk való olthatatlan szerelméről, akkor kötelességem arról is írni, hogy Jeremy csöppet sem osztotta nővére érzelmeit. Sőt − horribile dictu! −, semmi különbséget se látott Sztálin és Hitler, a Szovjet és a Harmadik Birodalom között.

A titánok harca elől nekünk, arasznyi halandóknak, legjobb lett volna visszavonulni Guszti szobájába, de a kivörösödve ordibáló Hanna mama egész termetes valójával pont a menedékünk bejáratát torlaszolta el. Így barátommal a fal mellé araszoltunk, s behúzott nyakkal reménykedtünk, hogy egyetlen gyilkos mondat se talál el bennünket.

– Ha nincs Sztálin, már nem is élnél, te hülye! Ő bontotta le a gettó falát!

– Persze! Személyesen! Csákányt fogott, hogy a legelső zsidót fejbe vágja!  

– Ne merészeld rágalmazni!

– Csillapodj, Hannuska, csillapodj, szerelmem! –cincogta közbe Tamás bácsi − Jeremy, te pedig lásd be, ha nem jönnek az oroszok…

– De jó nekünk! ... Mi vagyunk a szovjet kiválasztott népe! Ó, mennyi mindent köszönhetünk nekik! Tankokat, meg Kalasnyikovokat. MIG-eket! Láttam ezt a sok jótéteményt. A bőrömön éreztem! Álltam velük szemben.

– Egyszer a szovjetek is tévedhetnek!

– Egyszer? És a zsidó orvosok? A megtizedelt orosz-zsidó értelmiség?

– Kétségtelen, hogy Sztálinnak rengeteg bűne volt…

– A párom vagy, nem? Kinek az oldalán állsz? Ha nem akarsz megvédeni, akkor inkább fogd be! … Te pedig, vedd tudomásul, Sztálin előtt minden nép, minden ember egyenlő volt!

– Ó, igen. Sztálin reggeltől estig az Internacionálét énekelte. Úgy, hogy „ez a Schwarz lesz a végső”! Hidd el Hanna, Sztálin éppen olyan antiszemita volt, mint Hitler! Ha nem nagyobb!

– Ez túlzás! Hallgass meg, Jeremy, hallgass meg! – kapálózott kétségbeesetten az ingoványba egyre mélyebbre süllyedő Tamás bácsi − Lásd be, ez mégis csak túlzás! Egy lapon mégse említheted őket…

Hanna mamát immár nem lehetett megfékezni.

– Nem, nem vagy többé a testvérem! … Sztálin és Hitler egyformák? … Nem! Ezt csak egy hülye mondhatja… Tudod mi vagy te?! Te egy… egy… egy…

Guszti anyjához hűtlenné lettek a szavak. Pár pillanatra úgy tűnt, hogy Hitler, vagy Sztálin, esetleg mindkettejük Jeremy jövőtlen jövőjével kapcsolatos, régóta dédelgetett terve pont a kiszemelt áldozat nővére által valósul meg, de aztán Hanna mama a hatalmas gyümölcsöstálat mégse Jeremy feje, hanem a koloniál tálaló irányába hajította. A tál a szó szoros értelmében felrobbant, mint egy gránát, repeszei szerteszét repültek a szobában. Mindenki csipkerózsikai pózba dermedt, aztán a hirtelen beállt csendet végül én törtem meg, bejelentvén azon óhajomat, hogy távozni kívánok.

– El akarsz menni? Hová? – kérdezte társalgási hangnemre váltva Jeremy.

– Haza. Úgyis csak egy percre jöttem át.

– Ti tényleg egy csónakházban laktok?

– Az információ helytálló. – erősítette meg nagybátyja értesülését helyettem Guszti, a maga felnőttes modorában – Történtek bizonyos átalakítások, de az objektum csónakház jellege továbbra is határozottan felismerhető.

– Ezt látnom kell! – szólt Jeremy ellentmondást nem tűrő hangon.

Odalépett az asztalhoz, a vázából kikapta a csokrot, a virágok száráról a vizet a gondosan polírozott asztal lapjára rázta – Hanna mama bugyborékoló hangot hallatott –, hóna alá csapta a tiszteletére elővett francia konyakot – most Tamás bácsira került a bugyborékolhatnékolás sora -, majd biccentett felém, hogy indulhatunk.

Az úton furcsa, zavaros érzések kavarogtak bennem – Guszti valószínűleg „ambivalensnek” mondta volna őket −, mert egyrészt örültem, hogy az iménti több mint kellemetlen helyzetből megmenekedhettem, ugyanakkor bizonyos aggodalmak is kéltek ficánkoló gyomromban, mert nem találtam túl okos ötletnek váratlanul beállítani szüleimhez egy vadidegennel.

 

Szorongásom fölöslegesnek bizonyult, mert Jeremy már a belépés pillanatában megnyerte az első csatát: anyám régen nem kapott virágot senkitől, elpirult a nem várt gesztustól, s a nem várt vendég nem várt bókjaitól. A csokrot aztán Jeremyvel együtt tették vízbe, miközben a japán virágművészetről csevegtek. Később áttértek a japán fametszetek magasztalására, és közös nevezőre jutottak a keleti művészetek kifinomultságával kapcsolatban is. Jeremy e témákban meglepően otthonosnak, és a másikra igencsak figyelmes társalkodónak bizonyult.

Rövidesen, törődötten és kedvetlenül, előkerült a cementgyárból apám is.

Nemző atyámnak borzasztó káderlapja volt − életrajzában kitörölhetetlenül szerepelt a Ludovika, a Szent László Hadosztály, az amerikai fogság, és néminemű „ellenforradalmi” hőzöngés – ezért hiába is trükközött, sötét múltjáról előbb-utóbb lehullott a lepel. S ha föl is vették valahová, hamarost minden munkahelyéről kidobták. Így vándorolt aztán éveken keresztül hol családdal, hol csak anyámmal, hol egyesegyedül városról-városra, üzemről-gyárra, míg egy nap, a reménytelenség sivatagában támolyogva rámosolygott a szerencse: összetalálkozott egykori tisztiszolgájával, kiből a Párt teremtett népi gyárigazgatót. S ő a „főhadnagy urat” − kiért nem szűnt élete végéig rajongani −, nem hagyta cserben, s dacára a dacárandóknak, alkalmazta a Dunamenti Cementgyárban.

A cementgyár az egykori pucer igazgatósága alatt egyébként is a „reakció” rejtett menedéke volt. Apám mellett lapátolta a sódert Majláth István bácsi, Apor András bácsi s egyéb hasonszőrű mihasznák a történelem szemétdombjáról: csupa gróf, báró, államtitkár, és még egy valóságos titkos tanácsos is. Saját fülemmel hallottam, hogy Melis igazgató elvtárs, amikor egyszer összefutottunk vele az utcán, tréfásan, de nem minden büszkeség nélkül így szólt atyámhoz: „Főhadnagy úr, lássa be, a béketáborban nekem vannak a legelőkelőbb rabszolgáim.”

Apám úgy lépett be konyha-előszobánkba, mint a mesebeli sárkány: idegen szagot szimatolt, s nem állt távol tőle, hogy tüzet okádjon a hívatlan vendégre. Aznap a gyárudvaron jeget tört, havat lapátolt, kintről hideget és rosszkedvet hozott: látszott, más vágya sincs, mint lepihenni. Ám édesanyám eléje sietett, csillapítólag még egy suta ölelést is megkockáztatott, és csókot lehelt az Egyfejű rusnya orcájára. Én pedig hadarva elrebegtem, hogy kicsoda is Jeremy, s miként került közénk.

Jeremy úgy tett, mintha nem is érzékelné atyám harapós hangulatát. Búzavirágkék szemének sugarát vidám bizalommal mélyesztette a sötét tekintetbe, s hirtelen felmutatta a sógorától zsákmányolt Courvoisier-t. E mozdulatnak varázslatos hatása lett. Apám orcáján végigvonaglott valami — tán egy mosoly —, penge szájának sarkai két füle botja metszésére indultak. Rosszkedvünk tele – ha csikorogva is −, de lassan vidor tavaszba fordult.

Jeremy az üveg dugaját kicuppantotta, s a fejedelmi nedűt fejedelmi gesztussal, bőséggel löttyintette az anyám által felkínált ivócsanakokba. Nem kellett óvatoskodnia, mert nálunk minden ital számára ugyanazon öblös pléhbögrék álltak szolgálatra, és hát eb bánta a fogyását is, hiszen eme itóka ˗ előkelő származása ellenére ˗, csak holmi ebül szerzett jószágnak számított.

Atyám az első konyakkör után − az engelsi társadalomtörténeti kategóriákat használva – a barbárság korszakából átlépett a civilizáció időszakába, s Jeremy kíváncsiskodásának engedve egy nemrég báróságot kapott, felkapaszkodott parvenü büszkeségével vezette körbe az érdeklődőt elnyert birtokán, felhívva a figyelmet mindazokra az átalakításokra, amelyek az ő találékonyságát és ügyességét dicsérték.

−Ez a létra – mutatta – innen a nappali-hálónkból a padlástérre vezet. Itt hamarosan lépcsőt építek, s a fiam számára kialakítok fenn egy lakteret. Ha már úgyis egyesek úrifiúnak csúfolják, ne mondhassa senki, hogy nem volt külön gyerekszobája.

Ezt követően vendégünk pillanatok alatt közös témát talált csónakházunk urával is. Átélt háborús élményeiről kezdett csevegésbe. A Golán-fennsík bevételéről tartott beszámolót, amelyben maga egy szakasz parancsnokaként vett részt. Apám cserébe az 1944-es Torda környéki ütközetről, a hosszú, Passauig tartó, harcokkal tarkított visszavonulásáról mesélt, konyaktól oldottan, nem méricskélve óvatoskodva a szavakat, mint ahogyan azt máskor szokta volt.

A vendégünk némileg elázva – éppen csak annyira, mint atyám − jóval éjfél után kezdett szedelőzködni, s a két hadastyán férfias öleléssel búcsúzott. Jómagam is szinte részeg vidámsággal tértem kései nyugovómra, ugyanis Jeremy vitte magával szüleim ígéretét, hogy másnap reggel elengednek véle a Gusztival tervezett autókirándulására.

 

Reggel, pontban kilenckor, kiálltam az országút szélére. Időről időre elégedetten pillantottam végig magamon: új bakancs, új, felnőttes, bőrpaszományos, zöld lódenkabát volt rajtam – mindig praktikus ajándékokat kaptam Karácsonyra –, és ami a legnagyobb boldogsággal töltött el, fölvehettem a Gusztitól „levetett” Lee farmerem is. 

Kisvártatva lefékezett mellettem Jeremy. Egyedül jött, mert Guszti reggelre belázasodott, de barátom távolmaradását − mi tagadás − csöppet se bántam. Arra gondoltam, ha eljött volna, akkor már valószínűleg a vezető melletti ülésen terpeszkedne, én meg egész úton kuksolhatnék hátul, magányosan. 

Jeremy jól, de meglehetősen merészen vezetett, így pillanatok alatt elértünk Visegrádra. Ott azonban, tél lévén, egy kocsmafélét leszámítva semmit se találtunk nyitva. Tovább indultunk tehát Esztergomba, miközben az úton Jeremy szívesen vette, ha beszélek neki Salamonról és a Salamon toronyról, a visegrádi fellegvárról, a Szentkorona-tolvaj Kottanner Jánosnéról, Mátyás királyról és palotájáról.

Esztergomba érve már teljesen átvehettem az idegenvezető szerepét. Bevittem sofőrömet a Keresztény Múzeumba, gyalogosan fölcsalogattam a Bazilikához, megnéztettem vele a Bakócz kápolnát, az egykori vár maradványait, s a várorom meredélyéről megmutattam neki a felrobbantott párkányi hidat is. Jeremy szemmel láthatóan jól érezte magát a társaságomban, és én is élveztem, hogy van végre Guszti családjában olyasvalaki, aki kíváncsi arra, amit én tudok. Kérdéseket tett fel Szent Istvánról, Bakócz Tamásról, valamint a lerombolt híd kapcsán Trianonról, és annak következményeiről. Az pedig különösen nagy megelégedéssel töltött el, amikor hűséges hallgatóságom a jó két évtized óta csonka párkányi hidat az „emberi hülyeség mementójának” nevezte.

Egy olyan helyen ebédeltünk, ahol nem is egy, hanem egy egész csapat pincér szolgált ki minket. Az étlap mintha kínaiul lett volna, nem tudtam, hogy a hangzatos elnevezések milyen ételeket rejthetnek, hisz hiányzott a választékból a krumplileves, a krumplipaprikás, és a krumplistészta. Végül, látva tanácstalanságom és zavarom, Jeremy rendelt helyettem is.

Hazafelé már csak egyszer álltunk meg, egy parányi presszónál. A helyiség üresen árválkodott, mi voltunk az egyedüli betérők. A pult mögött lélegzetelállítóan gyönyörű lány állt, sudár termetű, kedves arcú és mosolyú, kinek minden mozdulata valami utánozhatatlan bájt sugárzott. Emlékem szerint addig még nem fordult elő, hogy felnőtt nő ennyire rabul ejtette volna a tekintetem.

Jeremy magának kávét, nekem franciakrémest rendelt.

– Tetszik? – kérdezte Jeremy.

Elértettem a szavát:

– Nagyon. Pont olyan, mint a Walt Disney filmből a Hófehérke.

– Valóban meseszép.

Hófehérke lerakta elénk a kávét és a süteményt, aztán, növekvő zavarommal mit se törődve, kedvtelve mustrálgatni kezdett.

– Irigylésre méltó a hajad.  – mondta.

Eddig még soha nem gondoltam úgy a meglehetősen rakoncátlan, borzas üstökömre, hogy azt bárki is megirigyelhetné, hiszen az iskolában reám aggatott gúnyneveimet – Róka, Szemafor, Kabos – mind korona-szőrzetem verességének köszönhettem.

– A nénié szebb. – válaszoltam udvariasan, de meggyőződéssel.

– Aranyos vagy. – sugárzott felém egy mosoly – De a tiéd természetes. Tudod, mit adna sok nő azért, hogy ilyen színű haja legyen? …

Váratlanul a hajamba túrt, és érintése nyomán végigfutott rajtam valami kellemes borzongás, a fejem búbjától a tarkómon át, végig a gerincemen.

– A maga fia? – fordult Jeremyhez.

– Persze. Az enyém!

A süteményfalat majdnem a torkomon akadt. Elképedve néztem át Jeremyre, nem tudván mire vélni ezt a füllentést. Hófehérke azonban megrökönyödésemből nem vett észre semmit.

– Szerencsés ez a gyerek, hogy nem magára ütött… Már megbocsásson!

– Fölösleges bocsánatot kérnie. Az igazság, bármennyire is fájdalmas, igazság marad. Tényleg jó, hogy az édesanyjára emlékeztet! A vörös haját is tőle örökölte.

– A mama most hol van?  – érdeklődött Hófehérke.

– Nincs egy éve… – Jeremy hangja itt megcsuklott –, nincs egy éve annak, hogy eltemettük… Leukémia.

Lecsaptam a villát, s felháborodva meredtem a hazudozóra. Nem elég, hogy az előbb a megkérdezésem nélkül adoptált, most még árvává is tett. Jeremy azonban nem jött zavarba.

– Én is vigasztalhatatlan vagyok, de a fiam még nem tudta magát túltenni a veszteségen. … Látja milyen dühös. Nem szereti, ha szóba hozzák a dolgot!

– Ó, szegény kicsikém! – hatódott meg Hófehérke – Nagyon, nagyon sajnálom.

Jeremy megvárta, amíg az utolsó morzsát is fölcsipegetem a tányéromról, aztán fölállt.

– Kérsz még egy sütit?

Bólintottam.

– Egy dobostortát, ha lehet. És még egy Jaffát is! − Úgy éreztem, az adott helyzetben nyugodtan zsarolhatom.

Jeremy összeszedte az asztalról az üres edényeket, a pulthoz vitte őket, s lerakta a hálálkodó Hófehérke elé. Ám az új rendelését nem adta le, hanem a pultos lánnyal hosszas, jobbára egyoldalú társalgásba fogott. Hogy miről folyt a szó, azt nem hallottam, mert Jeremy suttogott, ám úgy tűnt számomra, hogy valamire nagyon rá akarja venni Hófehérkét. A lány egész idő alatt alig szólt, csak többször megrázta a fejét, egyszer még idegesen föl is nevetett.

– Mit képzel rólam? Én nem olyan vagyok!

Ám Jeremy csak tovább duruzsolt, aztán a pénztárcájából előhúzott egy számomra ismeretlen külsejű bankót, és a pultra csúsztatta. Hófehérke tétován feléje nyúlt, aztán villámgyorsan eltette.

Jeremy visszatért az asztalunkhoz, és megfogta a vállam.

– Én most a presszós nénivel hátra megyek az irodába. Meg kell beszélnem vele valamit… Tudod, ez olyan üzleti ügy. Addig meg, foglald el magad! És annyi süteményt ehetsz, amennyi beléd fér. Csak jegyezd meg, miből mennyit ettél! – aztán, egy furcsa grimasszal, még hozzátette – És főleg ne zavarj!

Mindeközben Hófehérke kiakasztott az ajtóra egy RÖGTÖN JÖVÖK! táblát, belülről ráfordította a kulcsot a zárra, és – Jeremyt bevárva – eltűnt egy ajtó mögött. 

A pulthoz mentem, kiválasztottam egy dobostortát, egy fatörzset, és egy képviselőfánkot. Aztán kisvártatva visszatértem az előző tetthelyem színhelyére egy Feketeerdő tortáért, meg kevertem magamnak egy Jaffát is, örülve annak, hogy most én határozhatom meg a narancsszirup és a szódavíz arányát.

Végre előtűnt Jeremy, és kisvártatva – szoknyáját-blúzát igazgatva – Hófehérke is.

– Még valamit? – kérdezte tőlem Jeremy.

Feketeerdő dúlt romjaira mutatva megráztam a fejem:

– Még ezt se bírtam megenni!

Hófehérke leszedte és letörülte az asztalt. Ahogy hajladozott, mellével véletlenül végigsúrolta az arcom. Önkéntelen elpirultam. Jeremy meglátta.

– Nyugodtan megfoghatod a néni cicijét! Megengedi.

– Ne vicceljen már!

– Komolyan beszélek. A száz dollárból futja! Nem? – Jeremy hangja ridegen csengett.

Hófehérke durcás arccal kigombolta a blúzát, és kiakasztotta elől kapcsos melltartóját. Én elfordítottam a fejem.

– Érzem, a néninek kellemetlen ez az egész... Nekem nem fontos…

– Látja. A lelkét se magától örökölte ez a fú. Mert olyan magának nincs is!

Ekkor Hófehérke lágyan, de határozottan megfogta a kezem, és előbb az egyik, majd a másik tenyerem ráhelyezte a keblére. Forróság, és – hullámokban – titokzatos izgalom borított el. Ki kellet kérezkednem a mosdóba, de dolgavégezetlenül tértem meg. Úgy tűnt, nem vizelési inger kínzott.

 

 

Folytatjuk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap