Hazakísért a Hold

Jászter Zoltán, szo, 07/30/2016 - 00:32

Egész éjszaka udvaroltam a Holdnak. Gondolataimmal ostromoltam, hogy ezt így, azt meg úgy kellene… Nem láttam rajta mosolyt, csak hűvös tekintetével kémlelte a Földet, hova lehetne több fényt bocsátania. Pedig állítom, hogy észrevett, mi több figyelt rám. De mintha csendre intett volna, hogy türelmetlenségemmel csak felzavarnám a hajnalt. És akkor kész, neki menni kell. Végre Ármjánszkba értünk. Ahogy az utcai világítás lassan szeletelte a sötétséget az ablakon át beszűrődő fény által, észrevettem, hogy csak alig néhányan maradtunk az autóbusz utasterében.
 

Újra szabad voltam. A szabadság gondolata mindig frissítően hat rám. Szeretem ezt az érzést. Ilyenkor mintha csatornák nyílnának meg a fejemben és érzem, amint a vér megtölti ereimet és áramlik tovább a végtelenbe. Teljesen átadtam magamat a szabadságérzetemnek. Ellazultam. Annyira jó itt, hogy legszívesebben ki sem szállnék a buszból. De volt valami, ami mégis kikényszerített, és az efféle törvényekkel szemben az ember gyenge, nem száll vitába velük, hanem készségesen aláveti magát, hogy elkerülje a még kényelmetlenebb helyzeteket.
 

A Hold járt az eszembe, de már csak épphogy látszott, így nem is erőltettem, hogy észrevegyen. Ez is boldogsággal töltött el. Ő holnap is eljön, de most másra van szükségem. Mondjuk úgy, hogy egy sokkal sötétebb helyre. Amikor virrad, és percek alatt egyre terjed a világosság, már nehezebb találni olyan megfelelő helyet, ahol az ember teljesen egyedül lehet. 
 

Egy gazdaságilag elszegényedett országban, ahol a lakosság egy része a nyugatot hibáztatja saját siralmas helyzetéért, nem mindig néznek jó szemmel az idegenekre. A helyi emberek, talán bosszúból, vagy azért, hogy az idelátogatók ne érezzék jól magukat, nem építik újjá a valamikori egypártrendszer kormánya alatt felépített mellékhelyiségeket. Újat meg mire építenének? Az arra már nem alkalmas épület valahol a buszmegálló hátsó udvarában lett elhelyezve. Ha már bemenni nem lehet, legalább még arra jó, hogy az ember mögötte keressen menedéket, amikor szüksége van rá.
 

Miért ez a sietség, ezt nem lehet elkapkodni. Még ilyenkor, kora reggel, az ember ittas az álomtól. Nem jó felébredni a csönd világából. Nem olyanok az életkörülmények, hogy vágyjunk a valóság után. Kialakított életfilozófiánk az, ami talpra állít és segít, hogy bevállaljuk a következő napot. És hányan vannak azok, akik nem ébredtek ma fel? Valaki tudja a pontos számukat?
 

Hirtelen valami rettenetes, hasító hang zavarja meg szabadságharmóniámat. Nem, ez már nem a hajnalhasadás és annak minden ceremóniájával járó akármi. Egy hatvanas éveinek vége felé járó asszony, torkaszakadtából üvölti bele a reggelbe portékáját: „gorjácsije pirozski.” És ezt annyira elnyújtott, erőltetett módon ismételgeti a bosszantóan rekedtes hangjával, hogy az ember képes lenne odaadni mindenét, csak hogy az asszony elhallgasson végre. Na, megtörtént. Elhallgatott. Én legalábbis azt hittem. Csak levegőt vett. Arca eltorzult, megkékült, lilult, már a szája üregébe belelátok ahonnan a keserű élni akarás ismét feltör, és újra beleordítja a reggelbe: „gorjácsije pirozski.” Kényszerítve emlékeztetem magamat, hogy ember ő is. Csak ő így küzd az életben maradásáért.
 

Ebből elég. Járok egyet, körülnézek, beleszippantok a reggelbe. Tengeri levegővel kevert halszagot hordoz a szellő. Az út menti standokon kirakodott áruk, a friss és szárított halak, rákok, mint közúti jelzőtáblák mutatják az arra haladónak, hogy közel van a tenger. Jó elképzelni, hogy majd ott végre kiélvezhetem a vidék szépségét.
 

Néhány perccel ezelőtt egy fehér színű emeletes autóbusz állt meg a mi buszunk mögött. Néhány utassal együtt, egy 25 év körüli lány szállt le, és miután a lerobbant búvóhelyről elégedetten előjött, cigarettát kért tőlem. Észtországból jön a Krím félszigetre, hogy elfelejtse az elmúlt két hónap történéseit. Pontosan mit, azt nem mondta el, engem meg más dolog izgatott. Jókat nevettünk, és úgy éreztük, – aminek hangot is adtunk és nagy egyetértésben eldöntöttük, – hogy ezt a beszélgetést jobb körülmények között az utunk végére érve folytatni kell. Sikerült telefonszámot cserélnünk. Ő már futott is a buszhoz, és csak a telefonszáma, meg egy jó érzés, ami nálam maradt tőle.
 

Már rég elhagytuk Ármjánszkot, de a kis bazár szolgáltatta élmény, a levegőjével és minden hangulatával együtt, nem engedett elrugaszkodni a valóságtól. A sofőr bejelentette, hogy a következő megálló az utolsó lesz a célállomás, Jalta előtt, és csak rövid időre állunk meg majd. Én már nem mentem ki a buszból. Az állomáson az emberek arcvonásaiból olvasom le azt, hogy körülbelül merre jár a buszunk. Errefelé sok tatárfalu van. Az éghajlat olyan csodálatos, hogy képes száműzi minden gondomat. Itt az ember teljesen átadhatja magát az érzéseinek, hogy olyan helyeken barangolhasson, ahova ritkán juthat el. Továbbhaladtunk az utunkon. Minden annyira természetes.

A Hold azóta, hogy láttam, már biztosan másokat kísér haza. A buszunk hirtelen lelassított. Megálltunk. Az a kevés utas, aki még velünk maradt, hirtelen nagy kiáltozásba, sopánkodásba kezdett. A fehér busz. Az úton keresztbe dőlve.

 

Már volt mentő a helyszínen, és akik még igénybe tudták venni, azok természetesen megkapták a segítséget. Az egyik holttest mellett álltam. Begörcsölt a gyomrom és nem tudtam irányítani a lábaimat, hogy odébb álljak, és ne zavarjak senkit, ha már segíteni nem vagyok alkalmas.  
 

Néhány perc múlva továbbindultunk. A buszon valaki a vállamra tette a kezét, majd azt mondta: „Láttam, beszélgettek együtt.” Meg hogy: „Régen ismerem-e?” – kérdezte. Amire én csak annyit feleltem, hogy: „Sokkal régebben, mint azt azelőtt gondoltam.”

 

Visszafelé, másik útvonalat választottam, és azóta már sok másik utat is megjártam, de a Hold, az még ma is kísért.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap