Hazaszeretet, Sinkovits és Latinovits

Papp Lajos, cs, 09/21/2017 - 00:07

 

 

 

[...] ... az ember, ha távolról néz valakit, akkor mindig egy kicsit idealizált képet alkot magában az eszményített személyről. Bennem is így élt ő, így volt jelen, és mindig örömmel néztem, láttam, hallgattam, és igyekeztem meghallani azt, ami a kimondott szó, kimondott mondat mögött rejtőzött. Csak azt nem tudtam, mi ez a varázs, amely mindig rabul ejtett, valahányszor két kedvenc művészem, Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre hangját meghallottam, s beleborzongtam. Latinovitsot könnyű volt misztifikálni, mert koránmeghalt, és minden, ami vele kapcsolatban eljutott hozzánk, azt csak késve, a halála után tudtuk meg. De a művész, aki életében vált legendává és mítosszá, az Sinkovits Imre volt számomra.

Személyesen a Százak Tanácsában találkoztam vele először. Úgy hozta a sors, hogy egymás mellett ültünk, miként a későbbiekben is mindig. A személyes találkozás általában deheroizál. Amikor az ember beszélni kezd a mindennapok gyötrelmeiről, a betegségéről, a családjáról, akkor olyan dolgok kerülnek elő, amelyekkel könnyű azonosulni. Imrével kapcsolatban az első igazán nagy meglepetés akkor ért, amikor ez az idős ember a feleségéről, Gombos Katalinról beszélt. Úgy mesélt róla, mintha most húszéves lenne, és a szerelme az a tizennyolc éves lány, aki egykoron volt. Olyan hihetetlen, őszinte szerelem csendült ki a szavaiból, amely megszégyenített engem, hiszen én is idestova több mint harminc éve élek együtt a feleségemmel, és tudom, mit jelent a szavak mögötti érzelem. Megindított, hogyan tudott ez a nagyszerű ember hosszú évtizedeken át oly tisztán megmaradni annak az asszonynak, holott közismert, hogy a művészvilág tele van csábításokkal. Amit és ahogy beszélt a feleségéről és a családjáról, maga volt a tisztaság. Szinte minden mondat végén hálát adott Istennek ezért az asszonyért, a gyerekeiért, a családjáért, akik körében élhette az életét.

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy ha társaságba kerülünk, akkor a rosszról beszéljünk. Ő sosem a rosszról beszélt, hanem mindarról, ami igaz és jó, a mindennapjairól, a művészi és a családi életéről.

[...] Életének utolsó hónapjaiban is találkoztam vele, beszélgetéseink során gyakran fulladásszerű köhögés kínozta, a szeme könnybe lábadt. Láttam, hogy szenved, de amikor a rohama elmúlt, mosolygott, és ott folytatta, ahol a kényszerszünet előtt abbahagyta.

Életünkben sok a szürke hétköznap, amelyekből a szakrális ünnepeken kívül azok a különlegesen szép, mély tartalommal teli napok emelkednek ki, amikor olyanokkal találkozunk, akiktől tartást, tisztaságot, erkölcsöt és - hangsúlyoznám - magyarságot kapunk. Vannak emberek, akik hivatkoznak magyarságtudatukra, akadnak olyanok, akik megpróbálják igazolni, milyen magyarok ők, s ahogy emlékeim közt kutatok, azt hiszem, ez egyszer sem hangzott el Imre ajkáról ilyen direkt módon. Ám minden magán- és közügyről úgy nyilatkozott, hogy szavain átsütött a rendíthetetlen magyarságtudat.

[...] Társaságban, ha a hangját halljuk, mindenki elcsendesedik, abbahagyja a beszélgetést. Egyszerűen nem tehetünk mást, mert amikor ő szólal meg, valami megszólal bennünk is őáltal.

Sinkovits Imre bármikor készen állt arra, hogy ezért a nemzetért az életét adja. Nagyon nehéz tisztának maradni ebben a világban, ahol minden tiszta, szép eszmét megpróbálnak a magaslatokról lehozni a földre, és földi mocsokkal beszennyezni. Ő fáklyavivő volt, mert ha mondott valamit, a gonoszok is elnémultak, s tudták, hogy ővele szemben csak veszíthetnek.

[...] A gyenge emberek nem tudják elképzelni, hogy vannak náluknál erősebbek. Ha valaki mégis kiválóbb, mint ők, azt csak úgy tudják elfogadni, ha az illetőt beszennyezik, mert akkor lerángatják a maguk szintjére. Minden olyan történet, amely a nemzet nagyságait és hőseit erkölcsileg próbálja denunciálni, az a gonosz birodalmába tartozik. Mégsem hallottam soha, hogy Imre bármiféle gonosz vád ellen is védekezett volna, s ez számomra a legbiztosabb jele annak, hogy nem volt érintett. Tisztában volt önmagával, és azzal, hogy neki nincs szüksége védekezésre.  193. oldal 

(Részletek prof. Dr. Papp Lajos szívesbész Legyen meg a Te országod c. könyvéből) 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap