A hegyek lánya

Kühne Katalin, p, 12/01/2017 - 00:03

A Kárpátok ölelésében egy ritkán látogatott, sűrű erdő közepén,a Retyezát rengetegében élt Ágnes és nagyapja, Mátyás apó. Hat éves korában kerültek ide, amikor a lányka szüleit falujuk melletti búzamezőn, aratás idején villámcsapás sújtotta agyon. Nagyapja azon a napon, amikor utolsó útjukra kísérte fiát és menyét, a kertjükben elhantolta őket, elhatározta, hogy unokájával új életet kezd a magos hegy tetején, ahol senki sem közelíthet hozzájuk, csak a sasok szállnak felettük, körülöttük minden érinthetetlen. Lóra ült, hátán egy nehéz batyuval, ölében a kicsi lánnyal indultak kora hajnalban a hosszú útra. Még alig pirkadt, amikor egy közös ima után útra keltek, és sötét éjjel érkeztek meg a csúcsra, ahol egy elhagyott, rozoga kunyhóban térhettek végre nyugovóra. A viszontagságos úton a nap égette testüket, erős szél fújt, órákig zötykölődtek a lovon, úgy érezték, minden tagjuk összetört. Mindketten nagyon elfáradtak, hiszen Apó sem volt már fiatal ehhez a megpróbáltatáshoz, de a kislány is olyan törékeny volt, mint egy porcelánbaba. A kunyhóban leroskadtak a földre, egy takarót terítettek magukra, és mély álomba süppedtek. Arra ébredtek, hogy a kicsi ablakon besütött a nap. A magukkal hozott házi kenyérre friss túrót tett Apó, ez volt reggelijük. Az öreg azonnal hozzálátott a kunyhó rendbehozatalához. Szerszámaival ügyesen megjavította a tetőt, hiszen ez volt a legfontosabb, hogy ne zúduljon rájuk az eső, majd megerősítette nagy szögekkel a gerendákat is. Ágnes hozzászokott, hogy szüleinek mindig segítenie kellett, most tüzet csiholt, felrakott főni egy lábasban puliszkalisztet, tejjel meglocsolta, sokáig kevergette. Végre elkészült a puliszka, szalonnát pirított, friss túrót szórt rá, ebből délben jól belaktak. Apó egész nap fáradhatatlanul munkálkodott, estére a kis házikó majdnem olyan lett, mintha most épült volna, a földet ledöngölte, tisztára seperte, illatos szénát terített, rá a báránybőr bekecsét, így kényelmes fekhely várta őket. Ez volt első napjuk a vadonban. Tudták, hogy itt nem lesz könnyű életük, minden falatért meg kell dolgozniuk. A következő tavasszal feljött Ágnes unokabátyja, Ákos, egy zsák lisztet hozott és két kis kecskét, hogy az erdő gyümölcsei és Apó vadászzsákmányai mellé időnként jusson egy kis tej, vaj, sajt is. A pici lányka kacagott, amikor a gidákat meglátta, örömmel ugrált velük a sziklák között. Ákos pásztorkutyáját, Pamacsot megsimogatta, aki azonnal odabújt hozzá. Ákos ezt a ragaszkodást észlelve - ha nehéz szívvel is, de - megvált tőle és kishúgának ajándékozta őt. Megköszönték kedvességét, fáradozását, és kérték, máskor is jöjjön fel hozzájuk. Ákos megígérte, hogy minden tavasszal ellátogat ide.

Ágnest nem látta még senki közelről, csupán csodálatos hangját hallották a favágók és erdei munkások. Számtalan legenda keringett róla. Messziről, távcsővel egyszer egy vadász látta, amint a tengerszemben fürdik, kitűnően úszott a mély vízben, majd kiemelkedett, mint egy nimfa, és hirtelen eltűnt a fenyőerdő sűrűjében. Azt hitte, ő a hegyek tündére. Ő sem találkozott senkivel, annyira egyedül élt abban a kunyhóban, amelybe nagyapja vitte őt és nevelte fel. Két évvel ezelőtt Apó hirtelen rosszul lett, és meghalt. Ágnes a házikó mögé temette el, sok mezei virágot ültetett köré, hogy kedves halottja még lentről is érezhesse illatukat. Most is ott térdel a sírhant előtt, szomorúan néz maga elé, könnyei záporoznak. Még mindig nem tudja felfogni a tényt, hogy már soha többé nem hallgathatja Apó meséit, nem süröghet-foroghat körülötte, nem szedhet neki gombát, áfonyát, málnát, hogy ezekből készítsen neki vacsorát. Már nem tudja megédesíteni életét, pedig ő ezt mindenkinél jobban megérdemelte volna.

Ágnes nőtt, növekedett, 16 éves lett. Világosbarna, hosszú, hullámos haja, meleg, barátságos őzbarna szeme, mosolygó piros szája, karcsú alakja, természetes kedvessége akárkit megigézett volna, még egy nagyhatalmú herceget is, ha erre vetődne. Ezen az elhagyatott helyen azonban csak az őzek, szarvasok, medvék, farkasok, rókák jártak, sasok szálltak az ormok felett, rigók, pintyek daloltak a közeli fákon. Ágnes magányos útjain gyakran találkozott vadállatokkal, akik egészen közel telepedtek le mellé, amikor egy fa alatt az árnyékban pihent. Ő örült, hogy megérzik, mennyire szereti őket. Többször talált az erdőben sebesült őzet, nyulat, vagy madarakat. Hazavitte, bekötözte és gyógyírral hamar meggyógyította őket, majd visszavitte oda, ahol meglelte, hogy fajtársaik között élhessenek újra. Fürge járása, gyönyörű alakja, galambbúgású, bársonyos hangja a közelben járókat elvarázsolta. Ha a tűz mellett vacsoráztak a munkások, halkan beszélgettek, hogy meghallják csodálatos énekét. A hegyek lánya hatalmas területeket járt be, gyűjtötte a gyógyfüveket, ezekből teát készített, gyümölcsöket: vackort, szamócát, áfonyát, meggyet szedett, ezeket a napra téve aszalta, hogy télen is legyen mit ennie. Apó ritka vadászataiból időnként kikerekedett egy vacsora, télen még tartalékba is tettek a jég alá, de most, hogy ő eltávozott, húshoz nem jut, felszedte a lepotyogott madártojásokat, ezekkel egészítette ki egyhangú étrendjét. Nemcsak ő, a kecskegidák is felnőttek, nekik is gidácskáik születtek. Így mindig volt elég tej, sajt, a túrót pedig fűszerekkel csodás étekké varázsolta Ágnes. Pamacs is jól érezte magát a hegyek között, egyszer azonban elkódorgott, összefutott egy farkassal. Néhány hónap múlva napokra eltűnt, majd három világosbarna bundájú, élénk kölyökkel tért vissza. A lány nagyon megörült a piciknek. Apó ugyan végleg magára hagyta őt, de Ágnes megtalálta életének értelmét itt a rengetegben, az újabb "családtagokkal", nem volt egyedül többé.

Ki tudja, talán erre téved egyszer egy vadászruhába bújt herceg, aki kastélyába vinné ezt a csodásan szép, egyszerű, mégis különlegesen okos, szerény, őszinte fiatal lányt. A történet meseszerű véget érne: "És boldogan éltek, míg meg nem haltak." Ágnes megérdemelne egy könnyebb életet, nem kellene ennyit küzdenie. Én mégsem hiszem, hogy erre vágyakozna, hiszen ott, a csúcson lévő kunyhóból kilépve, minden nap láthatja a napfelkeltét, alkonyatkor a sziklák között lenyugvó nap sugarait, éjjel az ég milliárdnyi csillagát, a távoli kéklő hegyvonulatokat, a zöld erdőket, hallhatja a fenyőerdő zúgását, a levelek susogását, a tücskök cirpelését, lentről a patak csobogását. A palota zárt világa nem neki való. Ez a színpompa, illatáradat annyira lenyűgöző, amit sohasem cserélne fel a rideg márványfalak gazdagságával, a szép hímzett ruhákkal, a hódolókkal teli termekkel. Az erdő állatai már hozzá nőttek, nem tudná itt hagyni őket a kényes, buta úri népség kedvéért, akiknek egyetlen őszinte gondolata sincs. Ő már végérvényesen ide tartozik.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap