Hegyi Béla: Tűréshatár

Szerkesztő B, szo, 11/02/2013 - 00:02

 

 

 

 
– Mi­ket ír­nak! Még ilyet! – szólt Apus fel­há­bo­rod­va. – Hall­gasd csak meg: „A jó ál­lam­fér­fi az, aki­nek nincs er­köl­cse, sem meg­győ­ző­dé­se, csak po­li­ti­ká­ja van.” Ér­ted ezt, szí­vem? „A jó ál­lam­fér­fi egy esz­me, egy elv ér­de­ké­ben ma­ka­csul fel­ál­doz­za az em­be­re­ket. Nem ros­­szabb, mint az az igyek­vő po­li­ti­kus, aki a pil­la­nat ér­de­ké­ben tak­ti­ká­ból fel­ad­ja meg­győ­ző­dé­sét, és a va­ló­ság­hoz iga­zo­dik, hogy a ha­tal­mat meg­sze­rez­ze.” Hal­lot­tunk már mi ha­son­lót, ugye? „Aki győ­zött, an­nak nem kell ma­gya­ráz­nia sem­mit. Aki vesz­tett, az a bű­nös, min­dent rá le­het fog­ni, még az ál­lam­fér­fi hi­bá­it is...” Mit szólsz hoz­zá? – Apus az asz­tal­ra ej­tet­te az új­sá­got: – Na­hát! És ezt író­em­be­rek ál­lít­ják!
– Hát azt hi­szed, őket egy csöp­pet is ér­dek­li, hogy mi mit szó­lunk hoz­zá? – vá­la­szolt Anyus a kony­há­ból. – De en­gem most job­ban ér­de­kel, hol le­het a fiunk? Már har­mad­szor me­le­gí­tem a krump­lit. Azt mond­ta, nyolc­ra leg­ké­sőbb itt­hon lesz...
Anyus ki­lé­pett a fo­lyo­só­ra, le­né­zett az ud­var­ra, el­sé­tált a lép­cső­kig, az­tán vis­­sza­for­dult. Ide­ge­sen tör­del­te a ke­zét. Ki­kap­csol­ta a gázt, le­vet­te a lá­bost a tűz­hely­ről, s le­ült a ho­ked­li­re.
– Nem szo­kott kés­ni. Ha meg­ígé­ri, be­tart­ja a szavát... – Nyo­mo­gat­ta a tér­dét, a comb­ját, hogy saj­gó fáj­dal­mát eny­hít­se, s a nyi­tott szo­ba­aj­tón be­né­zett a fér­jé­re, akit még min­dig az új­ság­cikk fog­lal­koz­ta­tott. – Fér­fi­ak! Foly­ton má­son jár az eszük – gon­dol­ta ma­gá­ban. – Az­tán cso­dál­koz­nak, hogy el­megy mel­let­tük az élet, mert po­li­ti­zál­nak, eb­be is, ab­ba is be­le akar­nak avat­koz­ni, és nem ér­tik meg, hogy min­den, de min­den raj­tunk kí­vül tör­té­nik, csak az a mi éle­tünk, amit mi te­rem­tünk meg ma­gunk­nak a csa­lád­ban.
Kint­ről, nem is olyan tá­vol­ból, pus­ka­ro­po­gás, ki­a­bá­lás, lo­vak trap­po­lá­sa hal­lat­szott. Anyus ijed­ten kap­ta föl a fe­jét:
– Hal­lod? Apus? Hal­lod? Vagy a te­le­ví­zi­ó­ból jön? Megint rab­ló-pan­dúrt ját­sza­nak?
– Drá­ga szí­vem, én nem hal­lok sem­mit!
– De hát a fiunk nincs itt­hon! Jaj, a fiunk...
– Ne ré­mül­dözz, szí­vem! Ha va­la­mi vol­na, be­mond­ja a rádió... Mint ak­kor, tudod... – Be­kap­csol­ta a ké­szü­lé­ket. – Na, lá­tod, sem­mi! – Be­nyom­ta a té­vé gomb­ját: – In­nen hal­lod. Va­la­mi vad­nyu­ga­ti fil­met adnak...
Anyus is­mét ki­ment a fo­lyo­só­ra. Itt is, ott is vil­ló­dzott a té­vék kék fé­nye, har­ci zaj szű­rő­dött ki a szo­bák­ból.
Dön­get­ték a ka­put. És az ő ka­pu­te­le­fon­juk jel­zett.
– Tes­sék! – ki­ál­tott be­le a kagy­ló­ba. – Tes­sék!
El­ha­ló hang vá­la­szolt:
– Ma­ma, segíts...
Anyus ro­hant le, ahogy a lá­ba bír­ta. A má­so­dik­nál el­bot­lott, de sze­ren­csé­re nem ütöt­te meg ma­gát. A len­dü­let­től ne­ki­ro­hant a ka­pu­nak, s fel­tép­te aj­ta­ját. Pis­ta te­he­tet­le­nül zu­hant rá. Ar­ca vé­res, iz­zadt, fe­je csu­pa seb, nya­kán barnásfekete lyuk.
– Mi tör­tént? Mi van ve­led? – or­dí­tot­ta.
– Csak csön­de­sen – sut­tog­ta a fiú. – A nyo­mom­ban vannak...
– Kik? Az Is­ten sze­rel­mé­re, kik?
Föl­tá­mo­gat­ta a ne­gye­dik­re. Pis­ta át­ölel­te a vál­lát, s vé­res szá­já­val a nya­ká­ra le­helt. Úgy bo­tor­kál­tak föl a lép­cső­kön, mint akkor... Az ap­ja az aj­tó­ban vár­ta őket:
– Úr­is­ten, mi tör­tént? – kér­dez­te döb­ben­ten. – Be­tá­mo­lyog­tak, egy­mást se­gít­ve, a szo­bá­ba. Vé­res csí­kot húz­tak ma­guk után. Apus szék­re se­gí­tet­te a fi­út, s le­húz­ta sza­kadt in­gét, le­ci­bál­ta far­me­rét, s ki­buk­tat­ta lá­bát a ci­pő­jé­ből. Anyus tö­rül­kö­zőt nyo­mott a nya­ká­ra, s szo­ro­san a se­ben tar­tot­ta.
– Men­tőt kell hív­nunk, fi­am! Elvérzel...
– Nem! Nem! – til­ta­ko­zott a fiú. –
Regisztrálnak... Csak ba­jo­tok len­ne be­lő­le – nyög­te.
– Nem hagy­hat­juk így. – Apus em­lé­ke­zett, mit csi­nál­tak ak­kor, és mi­ért kel­lett úgy csi­nál­ni­uk. – Men­tő kell, bár­mi is a kö­vet­kez­mé­nye. – Tár­csáz­ta a szá­mot: 104. Azon­nal kap­csolt:
– Se­be­sült?
Tíz per­cen be­lül meg­ér­kez­tek.
– Ho­vá vi­szik? – kér­dez­te Anyus.
– A Péterfybe – mond­ta az or­vos.
– Most is? – né­zett me­red­ten a hord­ágy­ra, mely­be Pis­tát be­le­fek­tet­ték.
Más­nap dél­előtt meg­lá­to­gat­ták.
– Igen, el­lát­tuk a nya­ki sé­rü­lé­se­ket, sze­ren­csé­re nem ért na­gyobb ar­té­ri­át, be­varr­tuk a fe­jét, de­zin­fi­ci­ál­tuk, csil­la­pí­tot­tuk a fáj­dal­ma­it – so­rol­ta egy­ked­vű­en az or­vos.
– És me­lyik kór­te­rem­ben van?
– Éj­sza­ka ér­te jöt­tek, és el­vit­ték.
– Ér­te jöt­tek? El­vit­ték?
– Azt mond­ták, a Gyors­ko­csi ut­cá­ba.
Anyus ájul­do­zott:
– Nem, nem igaz. Nem le­het igaz! Ve­led is... tudod...
– Hát vis­­sza­jöt­tek – mond­ta csüg­ged­ten Apus. – Vissza...
A Gyors­ko­csi ut­cá­ban hi­á­ba édeklődtek.
– Ide nem hoz­tak be sen­kit. Té­ve­dés van a do­log­ban – fe­lel­te szá­ra­zon egy ad­mi­niszt­rá­tor.
– De hát ne­künk azt mond­ták a kór­ház­ban – pró­bál­ko­zott Apus –, hogy...
– Ja, ha ma­guk job­ban bíz­nak az orvosokban... – és gú­nyo­san fel­ka­ca­gott. – Ez a ha­tó­ság megsértése...
Nem in­dul­tak ha­za. Az épü­let­tel szem­ben, az ut­ca túl­só ol­da­lán vá­ra­koz­tak, s néz­ték a sö­tét ab­la­ko­kat, a ki­hall­ga­tó he­lyi­sé­gek rá­csa­it.
– Em­lék­szel?
– Per­sze hogy em­lék­szem. Úgy meg­ver­tek, hogy azt sem tud­tam, fiú va­gyok-e vagy lány. A tal­pa­mat se­bes­re pü­föl­ték, meg­gyom­roz­tak, a ve­sé­met rug­dos­ták. Be­csi­nál­tam, be­hu­gyoz­tam. Er­re még job­ban düh­be jöt­tek. He­te­kig vért hány­tam, vé­re­set pi­sil­tem.
– Ak­kor is­mer­ked­tünk meg, em­lék­szel?
– Per­sze hogy em­lék­szem. Búj­tat­tál.
Egy pisz­kos el­len­for­ra­dal­márt. A hü­ve­lyed­be dug­ták a gu­mi­bo­tot, és na­gyo­kat rö­hög­tek.
– Apus, én nem tu­dom még egy­szer kibírni...
– De ha nem szál­lí­tasz be a mentőkkel...
– Azt mond­ta a Fri­ci gye­rek, hogy meghalsz...
So­ká­ig hall­gat­tak.
– Itt nem le­het hos­­szan áll­do­gál­ni – szólt rá­juk egy rend­őr, gu­mi­bot­já­val ha­do­nász­va.
– Mi csak a fiunkat várjuk...
– Ne­kem tel­je­sen mind­egy, kit vár­nak. Tes­sék in­nen elkotródni...
Las­san ha­za­bal­lag­tak, ös­­sze­fo­gódz­va, a ka­bát­gal­lér­juk­ba szi­pog­va. Egész éj­sza­ka nem alud­tak. Hány­ko­lód­tak az ágy­ban, s egy­más ke­zét ke­res­ték, szo­rí­tot­ták.
Har­mad­nap dél­előtt meg­je­lent a fi­úk. A nya­kán kö­tés, fe­jén nedv­edző var­ra­tok. Szo­mo­rú volt, ki­me­rült, szo­ron­gó. Le­te­le­pe­dett a kony­há­ban, a szü­lők kö­rül­áll­ták és né­mán bá­mul­ták. Pis­ta nem né­zett rá­juk, a kony­ha­asz­tal­ra szö­gez­te te­kin­te­tét:
– Meg­van még a pap­ri­kás krump­li? Fran­co­san éhes va­gyok!
Anyus oda­szé­dült a re­zsó­hoz, meg­gyúj­tot­ta a lán­go­kat, rá­he­lyez­te a lá­bost, s ka­var­gat­ni kezd­te a meg­der­medt ételt. Tá­nyért vett elő a szek­rény­ből, s a lá­bost ol­da­lá­ra for­dít­va, fa­ka­nál­lal ka­par­ta ki a krump­lit. Pis­ta kap­kod­va nyel­te, vi­zet ivott hoz­zá, s időn­ként fel­szis­­szent a fáj­da­lom­tól. Ami­kor be­fe­jez­te az evést, te­nye­ré­be te­met­te ar­cát, s fel­zo­ko­gott:
– Pa­pa, szét­ver­ték a ... szét­ver­ték a... Ne sza­po­rod­jon ez a csür­he!
– Fi­acs­kám, de élsz – ölel­te át a vál­lát óva­to­san Anyus. – Élsz! Ne­künk ez a leg­fon­to­sabb.
Apus a kony­ha­asz­tal sar­kát mar­ko­lász­ta. Je­ges ré­mü­let áradt át raj­ta, szí­ve ös­­sze­vis­­sza ka­lim­pált, igye­ke­zett meg­fé­kez­ni a kön­­nye­it. Hogy néz­ne ki, hogy ő, a so­kat szen­ve­dett, ta­valy már ki­tün­te­tett for­ra­dal­már, el­sír­ja ma­gát! Ta­lán eb­ből a fi­ú­ból is ki­tün­te­tés lesz egyszer...
– És mit akar­tak? – szö­gez­te Pis­tá­nak a kér­dést.
Most egye­ne­sen a sze­mük­be né­zett:
– Ver­ték a há­ta­mat, a go­lyó­i­mat, a fe­je­met: árul­jam el, hogy szer­ve­zett, ál­lam­el­le­nes ös­­sze­es­kü­vés ez. Kik a ve­ze­tői? Hogy a ran­da­lí­ro­zók ki­kép­zés­ben részesültek... Nyi­las zász­lók­kal rohangáltak...
– És mi­vel en­ged­tek el?
– Ír­jam alá, hogy nem bán­tot­tak. A sé­rü­lé­sem bal­eset kö­vet­kez­mé­nye. Ak­kor foly­tat­ha­tom az egye­te­met. Kü­lön­ben két és fél-há­rom év bör­tönt kaphatok...
– És? És?
– Alá­ír­tam, Pa­pa. Nem akar­tam úgy jár­ni, mint ti. Egy ilyen bor­zal­mas élet! Hogy én... mellettetek... – és le­gyin­tett.
Anyus meg­en­ged­te a csa­pot a für­dő­ben.
– Na­pok óta nem mosakodtam... – je­gyez­te meg Pis­ta.
Apus jól em­lé­ke­zett:
– Nem ér­he­ti víz... – a se­gít­sé­gé­vel be­állt a kád­ba, s ő szi­vac­­csal gyön­gé­den vé­gig­dör­zsöl­te a fia lá­bát, kar­ja­it, vé­gig­ci­ró­gat­ta mell­ka­sát meg a vér­alá­fu­tá­sos há­tát. A ron­csolt he­re­zacs­kó­ját épp­hogy érin­tet­te.
– Pa­pa, mit gon­dolsz, le­het még be­lő­lem fér­fi? – és rá­dőlt az ap­ja há­tá­ra.
 
 
Forrás: Polísz, 2007. 101. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap