Hepiend 2/3

Jókai Anna, cs, 04/12/2018 - 00:03

 

 

 

 Folytatás

 

Muhai egészséges. Piros pofája majd kicsattan. Ott áll mellette zsáktestű felesége, és C-vitamin-tablettákkal eteti, tenyérből.

Pannit sohasem érdekelte az ügy igazán. Az első sorban gubbaszt, ernyő alatt, unatkozó szépasszony-arccal. Talán még örülne is… talán kívánja is a rosszat. Mint a mama. „Hogy törnéd ki a nyakad egyszer. Így végezte az apád is. Rágyújtotta a műhelyt a borszeszégő meg a sok irkafirka. A saját füstjébe fulladt… De ti, ti nem okultok semmiből.”

A lovaglásban, bokszban legalább van valami nagystílű. A kockázat. Az ember megdöglik, esetleg, győzelem helyett. De itt? Kullogás, sanda pillantások sugarában. S még kezet is kell fogni. Muhai pedig zörgeti a celofánpapírba csomagolt rózsákat.

„Az értelem… Ha az értelmét látnám, a célon túli célt…” – gondolta keserűen.

Fáradt volt, kedvetlen a küzdelemre. A fiúk nevettek a háta mögött, torokhangon. Kucserka a száját öblítette. Muhai leszorította a haját. Ó, a csalhatatlan módszerek!

Szólították őket a pályára.

– Hát gyerünk – mondta Benedek, és könnyedén Szepi bácsi vállára borult. – Mindegy most már. Ilyen marhaságot.

– Fiam – szaladt utána Szepi bácsi ijedten. – Dobd fel magad… te vagy a legjobb ezerötszázon, hallod, a legjobb, istenemre… –

Már nem esett. Nyomasztó, szürke pára gomolygott a rajthelyeken. Az állóhely és a díszpáholyok tele. A lelátó szinte üres. A „protokoll” és a maroknyi szurkolók. Ahogy már szokott. Ez nem meccs.

Dolgoztak a napraforgómag-árusok. Benedek látta a nézők kezében a kis zacskókat. Rágták a szotyolát, nyelvükkel gondosan elválasztva a magot a héjtól. Kereste Pannit, de nem találta.

„Szepi bácsi és az organdikalap! No hiszen – gondolta szomorúan. – Talán jobb is, ha nem veszem észre. Hiába ül itt, ellenség úgyis. Ugyanolyan ellenség, mint ezek az ürgék, jobbra-balra tőlem, komikus pózba merevedve… vagy a sok marha a korláton kívül. Mi voltam nektek, nulla…”

– Mutasd meg – sziszegte még egyszer Szepi bácsi, és hátralépett. Az indító az óráját figyelte. – Ne szakadj le, aztán váratlanul, a felénél előzz… a taktika, ne felejtsd a taktikát!

Muhai karján remeg az izom. Az arca is rángatózik. Ha kidőlne, ahogy a pereces…

Az indítópisztoly eldurrant. Benedek gépiesen előrevetette magát. Csupasz, szőrös lába alatta kaszált. Mintha most látná először, furcsa idegenséggel. Nevethetnékje támadt.

„…szégyelletes. Itt szaladok, egy vékony madzag felé!” Gyorsan, gyorsan! A célba, mielőbb!

Hát nem mindegy, hogy mikor?

Tudta, hogy Muhai lehagyta. A legjobb lenne kiállni az első kör után. Micsoda hiábavalóság.

Újabb hátat látott. Ez csak Kucserka lehet, a lila májfolttal a lábán.

 „Ezerötszázon nincs kényelmeskedés. Csípjetek fülön minden pillanatot…” – Szepi bácsi tanácsai!

Nem egészen négy kör. Az elsőnek vége. Panni dühösen rázza a piroscsíkos esernyőt. Komédia. Nem lett volna szabad belekezdeni.

Elhúzott az ág mellett, bal kezével kinyúlt, szabálytalanul, de nem érte el. Fásultan, közömbösen emelgette a lábát.

Nincs miért.

A második kör közepén kicsúszott a felhők alól a nap, váratlanul, éppen a szemükbe. Muhai szuszogva hátrakapta a fejét, villanásnyira hátranézett. Valamit forgatott a szájában, mintha kérődzne.

„Te barom – gondolta Benedek. – Te egészséges barom. Hát mit tudsz te? Csak vigyorogsz…”

Gyorsított. Látni akarta Muhai arcát. Kucserkát és Baloghot könnyedén leválasztotta. Ragyogott a salak a hirtelen napfényben.

„Áááááá… hiszen ez szép… ez más, egészen…”

A harmadik körben Muhainak két méter előnye volt.

– Mu-ha-i… Mu-ha-i… – zúgta a tribün. És az ő neve elmosódottan.

„Nyomorultak! Piszkos csirkefogók… A pofádba akarok nézni… most persze azt hiszed, ez a világ teteje?”

Muhai erősített. Csengettek. Az utolsó kör. Benedek a tarkójára kapta a napot. – Mu-ha-i… Mu-ha-i… – csapdosta a hangorkán.

A gyűlölet betöltötte.

„Engem akartok kivégezni, letörölni a térképről, engem, ti? Ezt akarjátok a dobogóra, aki nem tud semmit? Az egészről semmit se tud?”

Gyorsabban úszott el mellette a korlát, mint valaha. Muhai nyaka céklavörös volt, de nem lassított.

Még háromszáz méter. Benedek oldalába villámszerű szúrás hasított. Feljajdult, hangosan. Fogát összeszorította. „Majd én megmutatom.” Mindent a mellébe gyűjtött. Ott kavargott Panni, a mama, átkozódva. Ismerősök és idegenek. Többszörösére növelve, mint az áztatott kenyér. Benne és mégis szemben. Mind szemben vele, a korlát másik oldalán.

„Nem fogtok megölni… én, én foglak megölni benneteket!” A nedves fű szaga az agyáig hatolt, harapott belőle egy keveset. Szemét behunyta, nem hallott semmit.

„Vége – gondolta megalázottan. – Most aztán vége. Besároztam magam. Csupa sár vagyok, tetőtől-talpig.”

A vállánál fogva felemelték. Egy férfi, hosszú viharkabátban, fürgén eléje ugrott, fekete lakk- és nikkelcsillogású géppel. Benedek rémülten hátrahőkölt. Fehér fény lobbant. Ordítottak. Szepi bácsi összekulcsolta a kezét, és öreg szeme alatt könnyes volt az árok. Muhai közeledett, lihegve. Széttárt karjaival jelképesen megérintette Benedek lucskos lapockáját.

– Megmértem az időt! – kiáltott Szepi bácsi. – Fiam… országos csúcs! Hihetetlen, fiam, hihetetlen! – Szorongatta tébolyultan. – Fiatalasszony, nézze meg az urát! Három év múlva itt az olimpiai öt karika! Istenemre, ezt a meglepetést!

Benedek megértette, végre. Bőre alatt végigszaladt a hatalom édessége. A nap sütött, liláspirosan, a környező ablakokról visszaverődve.

– Országos! Érted? Jobb a Lugossynál is… Az akaraterő, kérem, az óriási akaraterő, erre alapoztam Szujka Benedeknél, a küzdeni tudás, sportszerű életmód…

Benedek ment volna Pannihoz, de túl sokan tolongtak körülöttük, kérdezősködtek. Panni meg csak állt. Az ernyőt marokra fogta, és nevetve bólogatott. Egészen szétnyílt az ajka, a füle felé húzódva.

Egyenes vonalban sorakoztak, Benedek elöl. Nagy Feri messziről integetett. – Hát ezt hogy csináltad? A titkot… Ugye, majd elárulod, komám? – kérdezte, és gyors mozdulatokkal simítgatta dióolajjal fényesített haját.

– Olimpiai bajnok lehetsz! Most látom igazán. Ebből a kis istenverte egyesületből, olimpiai bajnok! Fiam, milyen nagy dolog ez, mindenkinek, milyen nagy dolog! – mondogatta Szepi bácsi meghatottan.

Benedek a legfelső fokra lépett. Lehajtotta nyakát, hogy a kék kosztümös lány elérje. A rózsák, zizegő celofánban. Jobbra Muhai. Így látni csak, felülről, hogy már kopaszodik.

Tapsoltak, forrón, önzetlenül. Senki nem rágott szotyolát. Benedek vigyázzba állt és felnézett. Az ég volt felette, az ibolya és narancs vad színeiben, harapásra tárt sárkánypofákkal. De a nap körül könnyű kristálykék remegett. Futott benne a szeme, boldog szédületben.

Talán mégis történt valami lényeges.

Mintha tett volna valamit, a többi helyett is, a többiért.

Ez már nem öröm volt. Tisztább, mélyebb gyönyörűség, időtlen. Ezzel a gyönyörrel akart Pannira nézni.

Panni a tapsolók között állt, szorosan kötött selyemkendővel a fülén. A csíkos ernyőre támaszkodott, és lefelé bámult, a földre, ahol az ernyő hegyes vége befúródott. Egészen elveszett a terepszín kabátban.

Csak a gombjai – a kétségbeesett aranycsillagok – mutatták, hogy ott is van valaki.

A karácsonyfát közösen díszítették. Picur a konyhában játszott a rongyszőnyeg rojtjaival. Fénytelen törpefenyő guggolt a televízió tetején.

– Ronda – mondta Panni lehangoltan –, nincs benne semmi fantázia.

– Ezt is elég kicicomázni… Jövőre műanyag fát veszünk. Mindössze fél méter, hetvennyolc forint az összes díszekkel. Évekig jó, csak elő kell venni…

Panni fintorított. Benedek a fogát szívogatta.

– Miért nem hozatod rendbe? – kérdezte Panni. Idegesítette a folytonos cuppogás. – Csak odamész és betömik…

– Nem vacakolok vele, hogyisne… Egy nap megdühödök, és kihúzatom mind…

Panni nem akart vitatkozni. Tett-vett, szótlanul. Kár volna éppen ma este.

– Nálunk mennyezetig ért a karácsonyfa… Hosszú levelű ezüstfenyő. Talán már ki is pusztult az a fajta, az idén sem láttam. És angyalhaj… Amikor körbetekertük vele az ágakat, olyan volt, mint a pálcára tekert vattacukor… tudod, amit a búcsúban árultak, az a ragadós…

Benedek adogatta a „kötözött krémszalont”. Égig érő fenyő! Ó, hogyne! A csarnokban huszonnegyedikén hétig tart az üzlet. Fél nyolckor cipelték haza az elhullajtott gallyakat. Ötliteres befőttesüvegben tették az asztal közepére. A csokoládét, fondánt köré szórták. „Minek ráaggatni már?” – kérdezte a mama, és mosta földszínű kezét, könyékig feltűrt ruhában. – „Megesszük, így is, úgy is… sok cécó, hülyeség.”

– Hiába. Úri család – mondta Benedek gúnyosan. – Túl sokat hallottam róla…

– Úri család? Neked mindenki „úri”, ahol adtak a családi békességre? Statisztikai előadó, az is valami? Ennél még te is többre juthatsz a Magértnél! – Panni kibontotta a dobozt a szív alakú, rózsaszín habcsókokkal.

– Még én is? – ismételte Benedek. – Kedves! Különben nulla maradnék a szemedben.

– Dehogy! – Panni sorba rakta a törékeny szíveket a hártyapapíron. Egyenlő cérnaszálakat vagdosott, hogy felfűzze őket. – Nem felejtem el, kár eszembe juttatnod, ki vagy…

– Más kibújna a bőréből. Mindent megkapsz, pénzt, szeretetet… – Háromezer forintot költött rá most is. Kardigán, gyűrű. „Helena Rubinstein” kozmetikai felszerelés…

– Szeretetet? Gyere, adogasd a szíveket, óvatosan… Szeretet? Ne viccelj… – mondta Panni élesen.

– Hát mi az istent akarsz? – kiáltott Benedek. – Nem tartok kurvákat, presszóba, moziba cipellek, hacsak nem vagyok a pályán…

– Hacsak… – mondta Panni. – És ez az a „minden”. A beígért kárpótlás. Lihegjek a hálától, ugye?

– Fáraszt a munkád? Jó… Kértelek, hagyd a fenébe, maradj itthon, fölösleges hajszolni magadat…

– Mondd, mi van a te agyadban? – kérdezte Panni csüggedten. Tenyerére vette, mérlegelte a habcsókokat. Most kellene abbahagyni. Egy simogatással, egy előre gyártott szabványelemmel. („Persze, Drági, hiszen boldogok vagyunk, végül is, és te olyan nagyszerű…”) Karácsony este, minek?

De nem tudott továbbsiklani. Ingerelte a sivár törpefenyő a szürke, maszatos, képernyő felett. – Hát a falaknak beszélek én? Nekem is van életem, én is létezem, én, én, én… – A mellcsontjára csapott, sovány, kopogó mellcsontjára.

– Úristen – mondta Benedek, és levágta a szaloncukrokat. – Te nem vagy normális. A családi degeneráció…

– Te… – nyöszörögte Panni kétségbeesetten. – Te csarnokpucer…

Benedek lesöpörte a habszíveket az asztalról. Rájuk taposott. Szállongott az édes por a levegőben.

– Nincs karácsony. Nincs itt semmi – ordította. – Nincs ünnep!

– Nincs – üvöltött az asszony is. – Se karácsony, se húsvét. Nincs itt ünnep…

– Az egész ország rám figyelt. Vadidegenek… De te a földet bámultad, és megevett a sárga penész… Hát tehetek én róla? Hogy nincs benned semmi, hiába lobogtatod a melleden a ruhát? Mi vagy te magadban? Egy morzsa… A morzsa tapadjon a kenyérhez, ha nem akar a szemétre kerülni…

Panni a rubinpiros üveggömbök fölé hajolt. Sok arcot látott, sok kicsi arcot, komikus görbületben.

– Az nem lehet – mondta konokul. – Az nem lehet, hogy ez az igazság. Hazudsz. Neked kell ez. Az amőba-boldogság. Körülfolyni az áldozatot és felolvasztani…

– Panni – kiáltott Benedek. – Miért nem becsülöd meg? Ismered az utamat… szeretlek, akárhogy is… hát nem érdemes?

– A te utad a tiéd – felelte Panni, keményen. Gépiesen akasztgatta az üveggolyók vashorgait a tűlevelekre. –És az enyém az enyém. Én is mennék valamerre…

– De hova? – megmarkolta az asszony vállát. – Hova, te szerencsétlen? Azt se tudod, mit akarsz! Azt se tudod, miért. Összetörsz mindent a semmiért!

– Az amőba megeszi… azt a kis szerves anyagot. Hát egyél meg! Tessék! Olvassz fel, a híres erőddel!

– No, de hát nem – motyogta Benedek, elbizonytalanodva –, miért túlzol? Senki sem kívánja tőled… ezt senki sem kívánja, ma már…

– Az az akarat… az akaratod, a hited, az az elszántság, ahogy három éve magaddal sodortál… Azt hittem, jut ebből részemre is valami, hogy talán belém tudsz lehelni valamit… hogy adsz, érted, adsz, és nem csak elveszel… – mondta Panni, a csillagszórókat egyenletes mozdulattal a csipketerítőre morzsolva.

– Én adjak neked életet? Mi vagyok én, a bibliai fehérszakállú? Ezt is tőlem várjátok? Ki tiltja, hogy menj a fejed után? Keresgélj csak… Tiltottam én? – kérdezte Benedek.

– Nem – mondta Panni, csendesedve. – De nem is segítettél. – Az asztalra támaszkodott, öregesen. – Az én anyám, az én „úri” anyám, teljesen belesimult az apámba… Önként, erőszak nélkül. És ez boldogította. Az én apám ismerte még a képességet: hogyan kell begyúrni valakit, szőröstül-bőröstül… De ti mit ismertek? Ti nem tudtok se megemészteni, se felépíteni, csak ez a szörnyű huzavona…

– De – mondta Benedek keserűen. A szomszédból vékony gyerekhang ciripelt, s szólt a kis bolti csengő. Nyolc óra. Picur a konyhában. Nincs vacsora. A habcsók összetiporva. – De. Azért még tehetünk valamit. Valamit, a hosszú viták helyett. Festegess selymeket. Maradj magadnak. Élj egyedül.

Panni ránézett, kiszolgáltatott rémülettel.

– Más út nincs?

– Nincs. – Benedek becsukta az üres dobozokat. – Csak azt ne képzeld, hogy ez a szűkre szabott célocska megéri…

– Miért nem lehetett…?

– Mit?

– Melletted… együtt. Párhuzamosan!

– Csak a mesékben. A férfi szabja a formát, fiacskám, hiába ugráltok. A massza, a lágy anyag sem értéktelen. Senki sem állítja. Sőt. De te ezt nem érted. Te megkövesítetted magad, szándékosan. Irigy vagy, azért.

– Irigy… mire? – kérdezte Panni suttogva. Összehúzta a függönyöket. Földszintes ház, ne lássák az idegenek.

– Az erőre! Mert miféle kő az ilyen? Salak, az útszélen összeragadva…

– És te szerettél – mondta Panni szomorúan –, aki nem szeret, milyen lehet a többi?

– Velem kellett volna jönnöd – mondta Benedek. Felszúrta a maradék habszíveket a kopár ágakra. – De te leváltál, mint a rakétáról az első fokozat. Külön. Bele az űrbe, gyulladásig… És én nem süllyedhetek vissza. Senkiért a földön. Senki emberfiáért. Érted?

– …gyertya! Legalább egyet tégy, a közepébe! – Panni meggyújtotta a gyertyát, előretartotta. Benedek nem nyúlt érte. Panni állt, félrefordított arccal. Az olvadt faggyú végigfolyt a kézfején.

– Ó, ti állatok – mondta a mama, az ajtót sarkig kitárva. A gyereket a karjában hozta. – Ott kapálózott, a havon. A kölykötök, ti állatok… Miért születtél a világra, te gyermek? Miért is születtél?

 

Amíg a „dolgok rendeződnek”, a mama magához vette Picurt. Színházba is mentek, egyszer, és két hónap alatt kétszer összedobták még a testüket, csukott szájjal, szorosra zárt szemmel.

– Holnap bent alszom anyámnál – mondta Panni, február huszonnyolcadikán. – Itt nagy a hó.

– Tavasszal pedig olvad, nagy a sár – felelte Benedek.

Értették egymást.

„Hamarosan indul a komoly edzés – gondolta Benedek. – Esténként hazajövök fáradtan, kiégve, s itthon ez az asszony, gonosz, tág mártírszemeivel…”

„Csapódni jobbra-balra… Függvényként, egy önző férfi kénye-kedvére – ismételte Panni magában. – Meg fogom mutatni neki. Én, egyedül, s nem lábakapcája senkinek.”

Március harmadikán sírtak egy kicsit. Néhány percig nem emlékeztek rá, miért kell így lennie. Benedek a sarokig vitte a nagybőröndöt. Gyerekesen megszámolta a lépéseiket. – Huszonegy – morogta, s utálta a Panni arcát befagyasztó szürke-fehér vasárnapi délelőttöt. Jött a busz, Pannit elnyelte, a benzingáz a hóra pöfékelt, feketén.

Ebben volt valami kegyetlen fenség. Valami, amire emlékezni lehetett volna, ha ezt a szót mondják: vége.

De nyúlott a búcsú, mint a gumiszál, nem maradt meg zártnak. Két nap múlva vissza kellett jönni a vasalóért, és áprilisban megosztották a könyveket. Picurnál is összefutottak, s egymás arcába vágták a gyereknek szánt narancsot és tejcsokoládét.

Így lett vége: a tárgyalással. „Alperes” és „felperes”.

– Irtózatos – mondta Panni, az elválasztó végzést szorongatva a bíróság ciprusbokrai előtt. Remegett. – Okádnivaló.

Ezzel váltak el, ezzel az irtózattal, az operák vigasztaló tragikuma nélkül, csupasz megvetésben.

A mama intézkedett.

– Páros napokon a fiam, páratlanon Panni… egyik eb, a másik kutya…

– Nem baj – mondta Szepi bácsi, változatlan lelkesedéssel –, gombház, hej, ha leszakad… jobb is, ha nem viszel magaddal koloncot. Nyáron tied az országos. Ősszel Drezda, és jövőre, ki tudja, nem akarok előre fecsegni…

Egyszer elment Nagy Ferivel a Kiskakukkba. Májusban történt, a verseny előtt.

– Le fogok hengerelni mindenkit. Muszáj… érted… ez a titok – mondta, a negyedik korsó sör után. Nagy Feri szaporán bólogatott, simogatta a korsó hasát.

– Le, bizony… te aztán igen…

– A titok… röhögnöm kell, tudod, mi a titok? – kérdezte Benedek részegen és körülnézett.

Nagy Feri áthajolt az asztalon, vastag szemöldökén csillogott a sörhab. Benedek félretolta a poharat. Két, lazán összezárt öklét egymáshoz érintette, és megcsavarta a levegőt.

– Nyikk… – suttogta kéjesen. – Kinyírni a pofákat… ez a motor, a jó kis benzin, hehe…

– Hehehe – nevetett Nagy Feri is –, a humorod… mindig bírtam…

– Ezt máskor ne tedd – rótta meg Szepi bácsi, az edzésen. – Még akkor se, ha menő vagy. Nincs neked ilyesmire szükséged… ital, kocsma!! – Előretolt egy kukoricahajú, rózsaszín húsú nőt – …boldogult sógornőm kisebbik lánya, nagy sportbarát.

– Ó, igen – mondta a lány, elragadtatottan szuszogva. – Hát nem csodálatos? Kapus Marion… Tavaly érettségiztem, közepesre, de jó az nekem, hát nem?

– No, most megnézheted, itt a híres Szujka Benedek. De közbe ne visíts, mert nyakon váglak… – mondta Szepi bácsi. – Tudod, fiam, az a szokása, hogy ha belejön, visít, igazi sportbarát, hiába.

– Majd a versenyen, kislány – legyintett Benedek –, oda tartogassa.

Kényelmesen végigtaposta az első kört. Hagyta a többieket, hadd fussanak előtte. Szegény ördögök. Nem mindenkinek adatott meg. Nem akárkinek.

Ez a gondolat felvidította, kicsit erősített. Az országoson Muhai is indul, de Muhai már smafu. Kivették a vakbelét, állítólag valami komplikáció, nem a régi. A volt bajnok, a csúcstartó! Lugossy. Két essel és ipszilonnal, a nyavalyás. Olyan nyurga lábakkal, mint egy angol lord. Az ősök! Könnyű neki. Lugossyt kell leteríteni. Mert az olimpián, azok ám az igazi falatok, a cseh Drida, és a németek… rohadt németek!

Lendületet vett. Hallotta Marion visítását. „Te jó ég – gondolta. – A buta tyúk! Mit visongat? Ez is ügy?”

Három partnerét tíz méterre lehagyta, intett nekik, futólag mosolyogva, kegyesen.

Marion gyöngyházlakkos körmeit villogtatta, imára kulcsolt kézzel. – Élmény! – kiáltotta. – Magát látni egy élmény, esküszöm!

Szepi bácsi kacsintott. – Gyanús… gyanús nekem… jó lesz vigyázni!

Benedek gőgösen felrántotta a vállát, öltözött. Ma még vissza kell menni a Magérthez, ne mondják, hogy ingyen kapja a fizetést. No, majd jövőre… élsportoló, ilyesmi, nincs a „fal” állásokra szorulva.

– Merre tetszik menni? – kérdezte a lány, s világoskék tócsaszemével áhítatosan nézte. Panninak fekete szeme volt, s még akkor is, ha lehunyta, ömlött belőle a feketeség, mint a forró szurok.

– Csak úgy egyenesen – mondta kedvetlenül.

– Csatlakoznék egy darabon.

Nem akarta megsérteni. Szepi bácsi miatt. Boldogult sógornő lánya, ajaj.

– Ha mesélne valamit, hogyan él… – kérlelte Marion. – Csuda izgi lehet…

Kinek van kedve dumálni?

– Sok-sok küzdelem, lemondás, csak azt ne higgye, hogy romantika – mondta gépiesen.

– Óriási… s mindezt alig harmincévesen! Boldog vagyok, hogy megismerhettem, igazán…

„Kis hülye. Kellemes kis hülye – gondolta Benedek. – Mégse megyek be a hivatalba. Tehetnek egy szívességet. Ha bámulni akarsz, hát idesüss, nyanya…”

Első eredményeivel kezdte. Felsorolta a másodperceket, tizedmásodperceket, részletesen. Alig vette észre, hogy közben a lakása felé kanyarodtak. A nő bűvölten követte.

– De talán ez unalmas – mondta, a sarkon megállva. – Amolyan szűk, szakmai dolog…

– Unalmas? – kérdezte tágra nyílt szemmel a lány. – Unalmas, nahát?!

– És magának mik a tervei? Úgy értem, az életben…? – érdeklődött Benedek. Ez az ára. A „viszontduma”, a sok süketség.

Marion lassan megrázta a fejét. – Én már kész vagyok. Leérettségiztem, közepesen. Talán gépelni tanulok majd, ha jobb nem adódik…

– Miféle jobb? – Színésznőjelölt, képzeletbeli mozisztár biztosan.

– Nem tudom… az anyukámnál jó helyem van. Nincsenek terveim. A sportot szeretem, szívesen elnézegetem, de terveim… nem, azok nincsenek… – ismételte Marion. Esdeklően Benedekre nézett. – Baj?

Benedek a lány kocsonyás karjához nyúlt, körbetapogatta.

– Baj? Semmi se baj. Itt lakom. Van kedved bejönni? – Tulajdonképpen nem is akarta behívni. Inkább kíváncsi volt, meddig nyúlik a tészta.

– Igazán megtisztel – motyogta Marion elfogódottan.

Benedek csak nézett rá, bambán. Panninak egy évig udvarolt. Megpróbálkozott, nem is egyszer. De Panni ellenállt, csupa heccből. „Engem nem fog senki befűzni” – mondogatta. Aztán esküvő előtt két héttel ő maga húzta őt a heverőre. „Most lehet – mondta vadul –, szabad akaratból. Mert én akarom.”

– Miért éppen velem? Miért? – lihegte a lány, félórával később, s fényes szaténselyem kombinéját gyűrögette. – Amikor annyi szép nő fut maga után…

Benedek atyaian paskolgatta a hátát. Praktikus utasításokat adott, katonásan. Panni fekete sörényét látta, ahogy felkapja a fejét, és arcába vágja a fekete zuhatagot. „Mi vagyok én? Szalmababa?” De Marion szőke luftballonkontya ide-oda libbent, szorgos alázatban.

„Hát ilyen is van – gondolta Benedek, amikor Marion elment, és ő kiszellőztetett. – Ha ezt látná. Ha benézne a kulcslyukon.”

Különösebb örömet nem érzett.

– A dolog a helyére került – mondta estefelé félhangosan, s odébb rúgott egy ócska szemöldökcsipeszt. – Ez a helye.

Átugrott a mamához. Kedve támadt, hogy a gyereket feldobja néhányszor a levegőbe. Olyan édesen kacag, jó hallani.

A mama mákos tésztát főzött, éppen a vízből szedte ki a hosszú csíkokat.

– Te gyúrtad? – kérdezte Benedek.

– A francot… bolti – mondta a mama. – Mit képzelsz? De a mák nem dohos. Ebből ehetsz, nyugodtan. Nézd csak, hogy falja a kicsi is. Délben sajtot evett és túrót, hol melegítsek ott neki?

– Kivitted magaddal? – kérdezte Benedek rémülten. – A standra?

– Nem, majd itt hagyom egyedül! Tudod te jól, hogy mindennap kiviszem… tudjátok ti mind a ketten. Mit játszod az ártatlant?

– De hiszen ez lehetetlen!

– Még mindig jobb helye van, mint a hóban – mondta a mama durván. – Betakargatom. Különben is, jön a nyár…

Benedek a gyerekhez lépett, kiemelte a kiságyból. Szorongatta. Mocskos káposztalevelek, sáros zöldséghulladék… kövér, tapadó legyek.

Velem, nem volt elég? – kiáltotta keserűen. – Még ez is, ez a szerencsétlen? Ezt is, arra a sorsra?

– Az apád ! – mondta a mama. Villájára tekerte a tésztát, forgatta. Koccant a villa a tányér szélén. – Az apádat szidd, ne engem. Hogy zabálni tudjál, azért húztam micisapkát a fejemre…

– Te szegény! – Benedek sétált a gyerekkel fel-alá. – Te szegény!

– Szegény?! – A mama ránézett, gúnyosan. – Tudsz te sajnálni valakit? A tulajdon anyádon is átmész, ha ott fekszik véletlenül a célszalag előtt…

– Mocskolni a sárga földig! – kiáltotta Benedek. – De amikor majd az olimpián…! Akkor vernéd a melled, az én fiam, én szültem, az én fiam, kérem…

– Megelégedtem volna a tisztességgel is – mondta a mama. – Egy kis emberséggel… ha azt látnék benned, valami emberit…

– Hát mi az emberi, ha nem ez? – Benedek az ócska szerszámosládát verte, csörögtek benne a suszterszerszámok. – Mi az emberi, ha nem a küzdelem? Az előre, folyton előre?

– Add ide a gyereket. – A mama elvette Picurt, nyugtatva simogatta pihés fejét. – Na, na, ne sírj. Nem bánt az apukád, nem esz meg. Csak siet. Nagyon siet, valahova.

– Más anya büszke! – bizonygatta Benedek. – Miért nem tudtál te rám büszke lenni, soha? A gimnáziumban is, amikor tiszta kitűnőre érettségiztem, a szádat húzogattad! Más anya…

– Egyetlen tantárgyat sem szerettél… Én valamikor zongoráztam. Igen, zongoráztam, akármilyen hihetetlen. Szerettem zongorázni, magamnak, csak úgy, és a virágoknak a vázában, ahogy rézsút besütött rájuk a nap…

– De azért elmentél a karalábék közé, a nagy romantikáddal…

– Nyisd fel azt a ládát – mondta a mama. – Nyisd fel egyszer végre. Olvasd el az apád drámáit… mind ott találod, ami a tűzből megmenekült. Olvasd el azokat a borzalmakat… Egy hónap alatt három hősköltemény és két cipőtalpalás. Éjszakánként előadás, lila suszterkötényben, hajnalig… A karalábék hallgatnak. Hallgatnak, te ostoba… – elkínzott mozdulattal körbetapogatta fémcsavarós fejét. – Más anya büszke, igen… – tette hozzá, kis csend után. – De miért csinálod? Azt a kitűnőt is, miért? Miféle emelkedés, ilyen töltelékkel? – Benedekhez lépett, kezével közelített, de nem érintette a testét. – Tisztán… az volna az igazi. Élj tisztán, fiam. Félelem, irigység nélkül. Felejtsd el a gyűlöletet… hiszen érted. Érted te, ugye?

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap