Hepiend 3/3

Jókai Anna, sze, 09/28/2011 - 02:27

 

 

 

Folytatás

– Későre jár. Holnap edzés – mondta Benedek, és gyorsan búcsúzott. Gyalogosan sétált hazafelé. Az utcai lámpák körökben világították meg a kertecskék almavirágait. A virágágyakban ott csillogtak már a pálcára szúrt üveggolyók. Jó levegő volt. Föld- és fűszag.

– Nincs semmi értelme – mormolta maga elé. – Tisztán. Tisztán a cél felé. Utyulu, mutyulu. Az istenit. Hát mit képzeltek? A lovaknak is az oldalába vág a sarkantyú… még a ló se fut magától, kell, ami hajtsa…

– Nem szeretem a nagy szavakat – mondta Szepi bácsi másnap a pályán. – De te mindent elérhetsz, fiam. Ha tartod a formát. Világklasszis lehetsz, világklasszis… most az országos, aztán Drezda, később az olimpia… Mert neked itt is lötyög valami – Szepi bácsi a homlokát ütögette – …és az akaraterő… fantasztikus…

 

Marion nem ment többé a pályára. A ház előtt várta, sokszor órák hosszat, türelmesen.

– Most nincs kedvem. Ne gyere be – mondta néha Benedek. Marion mosolygott:

– Pihenj. Talán majd holnap…

– Talán…

Később odaszokott egészen. Mindig akadt tennivaló. Mariont boldogították a lyukas zoknik, a szétdobált szennyes gatyák. Lassan, órák hosszat takarított. Egy-egy homályos foltot álmodozva dörzsölgetett a padlón. Benedek álldogált fölötte, vagy leheveredett, kezét feje alá tette és nézte a csigamód tapogatózó, elégedetten szuszogó lányt.

Panni fél kézzel dobálta fel az asztalra a székeket. Gyors és ügyes volt. Hihetetlenül gyors. „Pfuj, de utálom…” – mondogatta és a szája széléről lifegett a cigaretta. Mérte az időt, hány percig tart az egész. „Csak, mert annyira utálom, azért…”

Ez bezzeg élvezi.

– A vécét nem akarod kisúrolni? – kérdezte Benedek hirtelen ingerültséggel. – Azt is szabad…

– Rendet tartok – mondta Marion értetlenül. – De ha zavar…

– Minek ez a fáradság? Minek?

– Fáradság?! Tudod, hogy nincs más dolgom… vasalni pláne szeretek, olyan jó, amikor kisimulnak a ráncok…

– Jó? – kérdezte Benedek. Panni ide-oda rángatta az ingeket. „Megőrülök az ingnyakaktól. Rohadjanak meg az ingnyakak…” – Vasalni jó?

– Persze, mindennek megvan a maga technikája. Nézd csak: ha így forgatom, s közben bal kézzel húzom jobb felé…

– Ne haragudj – ásított Benedek –, de ez nem tud engem lekötni, speciál…

– Természetesen – bólogatott Marion. – Nem is kell. A férfi, az más.

– Na? – kérdezte a mama, amikor a szomszédok hírül vitték a dolgot. – Ez a tyúk jobb? Ha tollseprűt dugsz a fenekébe, még azzal is csinál valamit?

– Ezek legalább nem ugrálnak – mondta Benedek. – Tudják, mire valók. Rendes lány, ne bántsd.

– Még majd elveszed…

– Elvenni? Minek? Boldog így is, pusztán azért, mert együtt szívhatja velem a levegőt! – mondta Benedek, gyerekes hencegéssel.

– Hát neked tényleg mindegy, hogy kicsoda? – kérdezte a mama. Gondosan körülfáslizta kékeres lábát. – Eredj falura, vegyél egy tehenet. Fektesd az ágyad mellé, az fog csak igazán bámulni téged…

– Ez a mocskos kofatempó! Kiskoromtól, mindig…

– Mit csináljak? Kofa vagyok, hagymaszagú… Kofára bíztad a kölyködet is.

– A puccos anyja, a te nagy védenced! Annak dumálj, amikor idetolja a képét!

– Az is megkapja a részét, légy nyugodt!….De most beteg, bottal sántikál – mondta a mama, s dühösen keverte a tejbegrízt. Csámcsogva belekóstolt.

– Beteg? – Benedek végigsimított a haján. – Mi az, hogy bottal…?

– A lábára gurult egy hordó, három ujját roncsolta össze, ekkora fáslival jár, e…

– Hordó? – kérdezte Benedek. A hajáról torkára siklott a keze. – Hogy kerül a textilrózsákhoz hordó?

– Örülhetsz neki. Nem rózsákat fest. Ő is azt képzelte, megy minden, ripsz-ropsz! Ha akarom, itt legyek, ha akarom, ott! Betanított munkás a festődében. Festékes hordó volt, vagy mi a franc…

– Mikor jön ide? Ide mikor jön, legközelebb?

– Holnap, ha igaz. Holnap délután. Nekem itt ne csináljatok jelenetet, maradj csak a tyúkodnál!

Benedek hazament, és kulcsra zárta az ajtót. Marion kereste a kulcsot, de nem találta a szokott helyén. Kicsit kaparászott a kilincsen, aztán elódalgott.

Panni mozgatni tudta a lábujjait. Külön-külön, mint öt kövér kis gilisztát. Sokat nevettek, fürdéskor.

Egy hordó, szörnyű lehetett!

„Olyan orvost keress – mondta a szülés előtt –, aki kedves hozzám. Aki velem tud szenvedni, és nem olvas közben újságot.”

„Csacsikám – intette le akkor –, értse a dolgát, az a fontos.”

„Nem. Hogy ne legyek egyedül, amikor félek. Nincs ennél fontosabb… Nincs, nincs” – suttogta Panni kétségbeesetten.

– Hát ezt jól elintézted – kiáltott Benedek, s felöltözött. Nézte az órát. Fél egy. Edzés reggel, ilyen állapotban! – Most aztán megvan a legfontosabb. Még egy kutyád sincs, drága hölgy, hogy vonítson érted. Ezt akartad. Te akartad.

Sírni fog. Bottal biceg majd a kapu felé, félrecsúszott sapkával a fején.

– Na, te híres tervező! Hahaha! – Csak úgy odavágni. Vagy átnézni felette, szomorúan, bölcsen.

Leheveredett, ruhástul.

„Csupa mérgesgáz. Fiam, fiam… Felejtsd el a gyűlöletet…” – látta a mamát, félálomban. A mama babot válogatott, egy nagy zsákból peregtek rá a foltos babszemek, iszonyú gyorsan járt a keze, mégis fulladozott már. „Jaj, jaj, fiam, siess!…”

Elsimult a kép. Aludt egy keveset.

Reggel hétkor ébredt, szilárd elhatározással. Kicsit csodálkozott, mert nem emlékezett, mikor is döntötte el.

Telefonált Szepi bácsinak, s visszabújt az ágyba. Délben kiszaladt a kertbe, tépett egy barackfaágat, és vázába rakta.

Ragyogó napfényben indult, felöltőt sem vitt.

„Semmit sem kérdezni – gondolta. – Csak megbocsátani, nagylelkűen. Kinyújtani a kezem. Gyere, te szegény.”

Segédmunkás a Textilfestőben! A vibráló, törékeny kezével!

„Ennyire futotta, ennyire csak?” – Ezt majd később. Hogy megértse, milyen buta volt.

Sétált a mama háza előtt. „No igen. Ez szép. Az emelkedés. Kétségtelenül…”

Panni bottal jött, sebesült lába alatt facövek. Kettősen kopogott alatta a kövezet. Megállt, amikor észrevette Benedeket. Toppantott a bottal. A vakok toppantanak így, ha át akarnak kelni az autók között.

Benedek eléje sietett, karon fogta.

– Megengeded?

Panni biccentett.

– Köszönöm. Ilyen peches ostobaság…

– Nagyon fájt? – kérdezte Benedek, s igyekezett az asszony szemébe nézni. – Te mindig féltél a fájdalomtól…

Panni nem felelt.

– Nem kicsiség – folytatta Benedek. – Én ismerlek, neked ez nem kicsiség, tudom…

– Csak három ujj – mondta Panni, s dacosan rándított a vállán.

– De hiszen lilára püffedt az egész bokád! – kiáltotta Benedek. Mi ez a pökhendi hang? – Még bele is sántulhatsz!

– Nem fogok belesántulni. Ne örülj előre – mondta Panni, és mosolygott, gonoszul.

– Nagy karrier! – Benedek eleresztette az asszony karját. Mit mondhatott erre? – Nagy karrier. Németh Pancsa, hordómosó!

Panni szembefordult vele. Felsőajka előreugrott, arca karvalyszerűen merev volt.

– Rajtam akarsz szánakozni? Még mindig jobb, mint te! Eridj innen, mert a pofádba vágok a bottal!

Benedek a kerítésnek lökte.

– Akkor dögölj meg. Dögölj meg, te hülye!

Rohant hazafelé. Marokszámra irtotta a bokrokról a rügyeket.

„Hiába. Nincs más, csak ez. Ez a jég. Kitaposom a belüket… Kitaposom a belét… Nyomorultak, mind…”

Marion a küszöbön ült, bébirózsaszín kötött kabátban.

– A kulcs – mondta nyafogva. – Csúnya fiú… nem hagytad itthon a kulcsot!

– Nem? – kérdezte Benedek, és a lány arcába ütött. Élvezte, ahogy kemény ökle a lágy húsba süllyedt. Megismételte még egyszer, bal kézzel is. – És ehhez mit szólsz? Ó, ehhez mit szólsz? Ez is nagyszerű, mi?

Átlépett a testén, bezárta belülről az ajtót. Hallotta a vinnyogást. A kilincs rángatózott egy darabig, azután a homályos kémlelőablak elől eltűnt a bébirózsaszín folt.

„El van intézve.”

A rekamiéhoz guggolt, tíz fekvőtámaszt csinált, egyvégtében.

Mindenkit el kell söpörni. Három nap, és azért is Szujka Benedek.

A fogába csavart a fájdalom. „Kidobatom ezeket is, csak legyek túl. Szenvedni, a fenét! Legfelül a dobogón, nincs annál értelmesebb… A cél maga az értelem. Szeretet? Meg ezek az izék? Ohó, nem, barátaim, a szöveg, maradjon a falvédőn! Ne hagyjátok magatokat becsapni!”

Két Ridolt vett be, egyszerre. Másnap is kettőt, azután hármat.

A verseny napjára nem érezte már a fogait. Félrevonult a sarokba, lázas kábulatban. Szepi bácsi ugrált körülötte.

„Vajon tudja-e, mi történt Marionnal?” – gondolta Benedek, futólag. – „Ha tudja is, mit számít? Nem merne megbántani… Mindent szabad. Nekem mindent. Engem jelöltetek, hogy győzzek. Hát akkor viseljetek el…”

Lugossy hosszú, vékony lábszárán nevetségesen dagadnak az izmok, mintha odaragasztották volna. Szemüveges! Most erősíti a fülére a szemüveg szárát. Mi lenne, ha futás közben elvesztené? Vagy bukna egyet, és a szilánk a szemébe…

Lugossy az első ellenfél. Muhai zsebkendőbe köpköd. Lefogyott. Marhahús színű tarkója sárga lett, mint a kopasztott csirke. Kész. De nem akarja elhinni. Ez a verseny a kegyelemdöfés.

Tulajdonképpen kicsi ügy. Biztos ügy. Kockázat nélküli. Majd jövőre, idegenben. A sok nagymenő között. Akiknek minden megadatott.

Dédelgette magában az emléket, ahogy Marion húsába ütött. Fokozta, többszörösre. Mind megérdemlik. A mama, rendíthetetlen kofabölcsességeivel. Panni, gőgjébe fagyva. És ezek a pojácák.

Az indítás sikerült.

Az első kör után robbantott, bár ismerte az ezzel járó veszélyeket.

Túlságosan nagy volt Panni lábán a pólya, ezért ötlött a szemébe. S akkor már látnia kellett a mamát is, frissen dauerolt, bronzvörös hajjal.

Hát kijöttek?

Miért jöttek ki?

Kijöttek.

Kijöttek…

Kijött, a lábával. Ki.

Visítás. Marion. – Hajrá! – Kék kör a szeme alatt. – Hajrá!

Szegény Marion.

Még tartotta az iramot. De a felsőtestében zsibbadás keletkezett, kicsiny pontból indulva, kellemes zsibbadás, egyre terjedőben.

Egy pillanatra úgy rémlett, mintha ő ülne a zártszékben, és nézne befelé.

Ki szalad ott?

Szujka Benedek.

Szujka Benedek, egyedül.

„Én csak én vagyok. Hogy élhetném a ti életeteket? Előre…”

Lugossy nyújtott lábtempóval lehagyta. Ez semmi még. A finisben…! Muhai mellette futott, jól hallatszott, ahogy hörögve szedi a levegőt.

„Meg kéne állni – gondolta Benedek, és rettenetesen megijedt a furcsa gondolattól –, meg kéne állni és megkérdezni, mi baja…”

A mama sír. Világosan látni, ahogy dörzsöli vaskos tenyerével arcán a könnyeket.

„Ráégett a bolt az apámra!”

„Ráégett a bolt az apámra!”

„Semmire se vitte…”

„Előre!”

„Panni! Hol a gyerekünk? Hol van most, melyik kosárban?”

„Panni! A szemed! Mikor öltem meg a szemedet?”

A zsibbadás lefelé indult, olvasztotta a csontjait. Mintha egy rozsdás vasszelep nyílott volna fel, a mell és derék között, s egybemosnának mindent a meleg hullámok.

– Igen. Ez az igazi. Igen – suttogta, s mintha szárnya nőtt volna, úgy hitt a győzelemben. – Értetek… mindenkiért! Ó, ti boldogtalanok. Ó, mi boldogtalanok.

Lugossy alig fél testhosszal előbb. Nem baj. Az utolsó kör. Kis üvöltözők, halálraszántak, tehetetlenek. Értetek!

Nem érzett fáradtságot. Mint az úszó mellkasán a parafamellény, valami emelte felfelé.

Lugossy mellette futott már, balra. Jobbra Muhai. Jobbra Muhai, hörögve. Még húsz méter. Minden másképp van. Minden.

És akkor Muhai a vállának koccant, könnyedén. Benedek önkéntelenül alátartotta kezét, felfogta Muhai rángatózó törzsét, három-négy métert cipelte magával.

Azután megállt, s karjába emelte Muhait. Szepi bácsi integetett, kétségbeesetten. De ő nem dobta le a földre. Megvárta az oldalról befutókat, s átnyújtotta nekik az ájult testet.

Később odajöttek hozzá. Lugossy, a győztes, és a két helyezett.

– Micsoda pech, édes öregem – mondta Lugossy mámorosan. – Részvétem… micsoda pech! Most az egyszer elvesztetted a fejed!

– Nem baj – mondta Szepi bácsi harmadnapon és zavartan pislogott. – Behozhatod… Jövőre vagy azután. És szép volt, igazán, emberileg…

– Hagytam volna, hogy a földre essen? – Benedek lógatta a lábát a korlátról, latolgatta, érdemes-e nekivetkőzni. Nagy a meleg, izzad a gumicipőben. – A szentségit, ezt akarta, tudom…

– Fiam…hogy észrevetted… Hogy egyáltalán észrevetted… Amire olyan büszke voltam, a híres koncentrációd! Egyszer csak leáll, ápolgatja azt a szerencsétlent… Amikor Vandeer ezerkilencszázötvenben ínszakadással…

Benedek döntött. Ilyen hőségben, a szikrázó kavicson, ostobaság. – Lesántult a gebéjük – mondta keserűen. – Ennyi az egész.

– Kezdjük újra – kiabált Szepi bácsi. – Jól tetted, na. Szép újságcikk… Véletlen, átkozott véletlen. Meddig akarsz keseregni?

– Majd talán holnap. Vagy holnapután – mondta Benedek. Fáradt vagyok. – Kapargatta a hasát, elmélyülten. – Kijövök, persze…

– Mikor? – kérdezte Szepi bácsi és eléállt. – Az időt! Jelöld meg az időt!

– Ráérünk…

– Marha… Nem érted? Te vagy az egyetlen… az egyetlen, aki győzhet, odakünn. Lugossyt lesöprik – mondta Szepi bácsi, csaknem sírva, a ráncok komikus görbületével arcán. – Hiszen olyan kevesen vagyunk! Kaptál valamit, s te csak úgy odadobnád… micsoda vétek!

Benedek hátrált. Zavarosan fénylett a szeme.

– Mit akartok tőlem? Egyáltalán, mi ez? Amibe folyton belekevertek, mi ez?

– Gyere ki. Folytasd. Ne hagyd abba… Nincs jogod abbahagyni. Nem rólad van szó. A zászlónk… Ez az ügy sokkal nagyobb…

– Mindennél nagyobb? – kérdezte Benedek. Dobolt a vaskorláton. – És ha nem bírom tovább? Szembenézni tulajdon ocsmányságunkkal, szüntelenül… ha valaki nem bírja tovább?

– Skizofrén duma – mondta Szepi bácsi tétován –, nem értem ezt a skizofrén dumát. Az ember vagy erős, vagy gyenge. A gyenge elhullik. Hova lett az erőd, fiam?

Benedek sóhajtott. Átöltözött mégis. Szepi bácsi vállon veregette, reménykedve.

Fásultan rótta a köröket. A forma. A régi forma. Visszaszerezni. Ez a kedvetlenség…

A szárnyak… hiszen erő volt az is. Talán sokkal tisztább. De csak a sajnálkozást érezte, ahogy Nagy Feri izzadt hátára nézett.

Próbálkozott még, egy-két körrel, azután lassított. Miféle erő ez, ami gyengít?

Nem törődött Szepi bácsi szitkozódásával, magára kapkodta a ruhát.

Holnap. Vagy holnapután. Ha majd jól átgondolja az egészet. A mamához kívánkozott. – No mama – mondogatta útközben –, ezt vártad. Te örülsz legalább. Ámen, a szentlélek nevében.

A mama barackot hámozott, lekvárnak. Vájkált a sárga ragacsban. Picur egy óriási vesszőkosárban álldogált, pocakját a kosár oldalának vetette, és két karját kilógatva gagyogott ütemesen.

– Jó, hogy jössz – mondta a mama –, te anyámasszony katonája. A gyerekedet babusgasd, ne azt a nagy szamarat…

– Tessék? – kérdezte Benedek. Gyámoltalanul toporgott a konyhakövön.

– A karjaidban tartani, mint egy pólyásbabát! Nyolc méterrel a cél előtt! Ilyen mulyát! Akár az az élhetetlen apád…

– De hiszen te… éppen te…

– Mit én? Ugyan, mit? Mit akarsz megint rám kenni, Uborka? Majd kisült a szemem! Most láthatta Panni, végleg… Odabiceg a beteg lábával, hogy talán mégis… Persze hogy aztán talál magának mást. Különbet, igazi férfit!

Benedek nevetni kezdett. Útközben csépelte a levegőt, és nevetett. Még akkor is nevetett, amikor Marion nyitott ajtót, és meglátta az asztalon gőzölgő hatalmas tálat.

– A békülésre – suttogta Marion –, azért hagytad itt a kulcsot, ne tagadd…

– Mi ez? – kérdezte Benedek nevetve. – Ezek a szőrös izék?

– Pacal… sorba álltam érte. Állati munkaigényes, de így magyarosan isteni.

– Egy pillanat – mondta Benedek –, én téged pofon vágtalak, ha jól emlékszem… kétszer is…

– A feszült idegállapot… – hadarta Marion –, ne is említsd. És az a szörnyű pech… De engem nem fogsz elveszíteni. Bármi történik, nem számít. Nekem nem számít. Nekem mindegy.

– Bármi…? – Benedek asztalhoz ült, viszolyogva figyelte a tányérjába hulló, halottszín pacaldarabokat a piros lében. – Ugyan, mi történne?

– Ha esetleg… úgy határozol… ezek után, hogy valami mást…

– Mondd csak ki bátran – Benedek szájába vette a falatot, forgatta undorodva, azután lenyelte. Nem is olyan rossz. Különös zamata van, és nem kell rágni. – Te akkor sem hagysz el, ha én nem futok tovább. Én kilépek a buliból, és te mellettem maradsz. Mert neked mindegy, ki vagyok. Te engem szeretsz, magamért…

– Hát persze – mondta Marion bizonytalanul –, bár nem tudom olyan intelligensen megfogalmazni, mint te… nekem az a fontos…

– Hogy legyen valaki. Az se baj, ha csak egy senki. Lényeg, hogy megeszi a pacalodat – morogta Benedek.

Zsíros száját törölgette.

– Az igazi szerelem – mondta büszkén Marion, mintha idézne –, az igazi szerelem vak. Nekem a legdrágább mindig te maradsz.

„Azért akarok változtatni rajtad, mert szeretlek.” Panni az asztal sarkánál állt, és verte a konyhaszekrény oldalát. „És azért követelek, hogy tovább tudjalak szeretni. Adj nekem valami nélkülözhetetlent. Amit csak tőled kaphatok…”

– Ízlett? – kérdezte Marion, s elvette az üres tányért. – Elég puhára főztem, a fájós fogaidnak?

„Akinek fáj a foga, menjen orvoshoz – kiabált Panni. – Ne a húsban keresd a hibát. Betömeted és kész.”

– Most majd arra is lesz időd – folytatta Marion duruzsolva –, keresünk egy jó maszek fogászt. Ragyogó fehér nejlonfogsor a helyébe… A moziszínészeknek is attól olyan csábos a mosolyuk. Egy pohár bor? A pörköltre csúszik…

– Azt hiszik, hogy megijedtem. Hogy abbahagyom… Holnap ötkor kimegyek… Ötkor… – morogta Benedek kábultan. Elálmosodott, mellére esett az egész szoba. Aludni.

Marion kifűzte a cipőjét. Elnyújtózott az ágyban.

– Főellenőr lehetsz a Nagycsarnokban – hallotta még félálomban Marion diadalmas suttogását –, a bácsikám keresztlányának egy szavába kerül…

Másnap tizenegykor ébredt. Azért elment a pálya széléig. Nézte Szepi bácsit meg a fiúkat, ahogy izzadnak. Messze hallatszott a káromkodásuk. Aztán visszakullogott. Majd a jövő héten. Az idén már úgyis kampec a versenyeknek.

A tiszta levegő nem robbant. Nem jó üzemanyag. Túlságosan szétterül. Nincs feszítése. De az a gáz mérges volt. Halálfejes.

Minden összezavarodott. Az értékek összecserélték polcaikat. Még történnie kell valaminek. Talán csak ki kell nyúlni érte, és újra kitisztulnak a homályos üvegbura képei.

Panni, a roncsolt lábával. Félrehajtaná a fejét, mókásan, mint amikor vizet isznak a madarak, és mondana valami okosat. Aminek értelme van, ebben a káoszban.

Megleste egy szeptemberi délután.

Panni könnyű mamusz-papucsot viselt, és idegen luftballonhajat. A gyerekkel játszott, amíg a mama fodrászhoz ment, színezésre.

– Szépen javul – mondta Benedek –, már a bot nem is kell?

– Á, bot? – mosolygott Panni fölényesen. – Minek az már? Hol a tavalyi hó?

Hallgattak. A gyerek sikongatott, egyikük öléből a másikéba mászott, félpercenként, mulatságból.

– No, és a nagy ügy? – kérdezte aztán Panni. – Meghátráltál, ilyen hamar?

– Kijárok… rendszeresen. Csak várok, amíg a kondícióm… – mondta Benedek.

– Hát csak várj – bólintott Panni, nyájasan. – Pedig akkor, tudod, kezedben volt az isten lába… de te sohasem voltál elég határozott. Igen, ez a helyes kifejezés, azt hiszem. Muhai már javában dolgozik a pályán, edző lett a Rakétánál, te meg… – legyintett. – Miért hagyod, hogy így elfolyjanak a dolgaid?

– Te beszélsz, a hordók között? – ugrott fel Benedek. – Milyen jogon?

– Félre ne érts – mondta Panni hidegen. Gépiesen húzkodta Picuron a harisnyát. – Az az idő elmúlt… És a hordók is elmúltak. Már sikerült. Ragyogó mintákat tervezek, százszámra… mit százszámra? Ezresével…

– Igen? – kérdezte Benedek. Torkát köszörülte. – Klassz…, örülök, végül is… klassz…

– Képzelem, hogy mennyire örülsz – mondta Panni –, ismerlek!

– Ismersz… – Benedek felállt – …te ismersz, ez remek, igazán.

– Jobb is, ha most elmész, nem azért, de egyesek olyan érzékenyek – folytatta Panni –, az illető értem jön, kocsival. Nem mintha a kocsi számítana, de nem szívesen gyalogolok ezzel a lábbal.

– Az illető? – Benedek felvette, forgatta a székre dobott selyemkendőt. Irdatlan pünkösdirózsák, haragoszöld indák között, a csücskében: Souvenir. – Mi ez a szörnyűség? Ezt is az „illető” aggatta a nyakadba?

Panni felugrott, hirtelen kétségbeeséssel.

– Hagyd! – kitépte a kezéből a sálat. – Semmi közöd hozzá! Ezeket gyártjuk, vidékre…

– Ez… a te… a te… – dadogta Benedek döbbenten. Elöntötte a rémület. – Panni… hát ezért? Ezekért?

– Bazáros… búcsús… – kiáltozott Panni, s a hajához kapkodott. – Ezresével… nem hagyott elpusztulni, vannak még becsületes férfiak…

A gyereket beejtette a kosárba, rohant kifelé, mintha űznék. Benedek utánaszaladt. Már a kapu alatt hallotta a vékony, triciklidudaszerű nyaffanást, azután meglátta a kocsit is. A motorból alakított „vászonbogarat”. Panni bemászott, félig négykézláb. A vászonbogár elkocogott vele.

– Micsoda tragédia – mondta Benedek. Hangosan mondta, az utca néptelen volt. Újra érezte a szárnyakat, a szánalom szárnyait. A dolgok értelmetlenek.

Este sokáig figyelte Marion arcán a ragasztott mosolyt, a kiszolgáltatott félelmet a szemében. Micsoda tragédia!

– Ha téged boldogít – mondta megfontoltan, az öregek fáradtságával hangjában –, össze is házasodhatunk. Ha te boldogabb leszel…

Sejteni rosszabb, mint a teljes sötét. Óvakodjunk a keskeny fénycsíkoktól.

– Oltsd le a villanyt. Gyere, feküdj mellém.

Két hét múlva Benedek elfoglalta a főellenőri állást a Nagykereskedelmi Vállalat Központi Kirendeltségének 3. fiókjánál.

– No, fiatalember! – mondta a munkaügyis. – Havi kettő és fél plusz prémium. De az ugrabugra, célbefutás megszűnt! Vagy-vagy! Valamit valamiért!

 

Egy év is eltelt, vagy talán kettő. Picur kinőtte a kosarat, szabadon ugrált a krumplihegyek tetején, import dzsekiben, szarvasbőr kalapban.

Szeles tavaszi reggel találkoztak a csarnok kapujában. Benedek hóna alatt fekete irattáska, Panni karján tömött szatyor. Panni gömbölyűbb lett és a teste szivacsosabb.

– Hogy élsz? – kérdezte Benedeket.

Benedek hümmögött. A kezével jelezte, hogy soha rosszabbul. Nem akart sokat beszélni, mert még nem készült el a műfoga.

– Mi ez? – tintaceruzás ujjával Panni vörös foltos, freccsentett blúzára mutatott. – Véres?

– Vér? – mosolygott Panni, halványan. – Festék. Kézifestés, barátom.

Sietett a kocsihoz. Hosszan csüngött utána a vágott liba nyaka. A kis, egérfülű férfi türelmetlenül beterelte.

– Ez már kitart, halálig – mondta délután a fogorvos, s csettintett, elégedetten. Kopogtatta Benedek szájában a megkeményedett viaszt. – És nem fáj. Jobb, mint a valódi. 

 

Vége

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap