Hermeneutika és nyelvi felelősség

Nyiri Péter - A..., k, 09/18/2012 - 00:02

 

 

 

 

      

 (Teológiai) Hermeneutika és nyelvi felelősség – Az Isten szava, a szeretet és a szó mint üdvtényezők

Írásomban azt kívánom bemutatni, hogy a nyelvi felelősség napjainkban olyannyira elfeledett ténye beilleszthető egy hermeneutikai paradigmába, mert szorosan összefügg a teológiai hermeneutika (a Szentírás tanulmányozása, az Írással való személyes kapcsolat, Isten szavához való viszonyulásunk) kérdéseivel és az anyanyelv (mint népünk világképét is rögzítő tudásanyag) megismerésének fontosságával. Az ember felelőssége, feladata a nyelvhasználat kapcsán visszavezethető ugyanis magára az Isten szavára, másképpen fogalmazva Isten szava a példa arra, hogy miként kell használnunk a nyelvet, illetve, hogy mi is a nyelv eredeti, Istentől rendelt funkciója. Isten és szó és nyelvi felelősség meggyőződésem szerint nem elválaszthatók egymástól; bizonyítják ezt világunk jelenségei: az Istentől való elfordulás, a mindenre kiterjedő erkölcstelenség és a nyelvi romlás szorosan összefüggenek, és egy alapvetően szeretet nélküli emberi (?) magatartás következményei. Továbbá szeretnék rámutatni arra, hogy az életnek egy, a folytonos mozgáson, a magunkra és embertársainkra, a világra figyelésen, a szereteten alapuló hermeneutikai (megismerési és önmegismerési) folyamatnak, tudatos és akaratlagos cselekvéssorozatnak kell lennie.

A reformáció álláspontja szerint a befogadó számára alapfeltétel a közvetlenül a Szentírással való párbeszéd, a közvetlenül a Szentírásra mint megszólítóra való odahallgatás. A reformáció az Írást szóeseménynek tekinti, s az Írás befogadása ez alapján magának e szóeseménynek a személyes feldolgozása: személyes élmény. Az Írás, az Isten szava megszólít, a befogadás tehát erre a megszólításra (kérdésre?, felszólításra?) adott (igenlő) válasz. Saját válaszunk. Csakis így lehet saját az interpretáció. Ez a hermeneutikai folyamat mellőz és kiiktat minden értelmezési hagyományt, dogma vagy tradíció sugallta olvasatot; s pusztán közvetítő nélkül, közvetlenül húz egyenes vonalat Isten szava és a befogadó közé.

A befogadás kulcsfontosságú – s belátható, hogy ez kizárólag saját olvasat révén lehetséges – mozzanata az Írás szavának újra szóeseménnyé válása: a befogadó lelkében-elméjében való újbóli megtörténése.

Ez a probléma – saját olvasat kontra interpretáció olvasata – egyébként az általános hermeneutika és nem kevéssé az irodalomtudomány sajátja is. Engedjen meg az olvasó egy kis irodalomtudományi kitérőt, mely arra szolgál, hogy röviden vázoljam a szöveg és befogadó viszonyát, elősegítve ezzel a Szentírás hermeneutikájának jobb megértését. A schleiermacheri felismerés, mely szerint egy adott irodalmi műalkotás jelentése az a működési mechanizmus, melyet az olvasóban-befogadóban kivált a mű (így a jelentés támpontja egyedül a befogadó, és annyi jelentés van, ahány befogadó), kizárólag a saját olvasat esetén érvényes. Ezért fontos a személyes, közvetlen kapcsolat, hiszen az értelmezés minden szöveg esetén – a Szentírásénál szintén, vagy ha lehet (s talán a teológiai hermeneutika ezt sugallja), ott még inkább – helyreállító, rekonstrukciós folyamat. Reaktiválása a műalkotást egykor létrehozó erőknek, az Írás esetén a szóeseménynek újra szóeseménnyé válása.

Ez alapvető befogadói kérdés is, mondhatni személyiségfejlődési folyamat része: a szöveg mindig az egyén tapasztalatai, viszonyai, élete nyomán nyeri el valamilyen vonatkozásban az értékét és jelentését. És ez a relatív (mert minden befogadó számára más) érték az a momentum, amely az irodalmi művek (s a Szentírás, bár lényegesen több is annál, szintén irodalmi műalkotás) által minden emberben saját lelki alkatához illeszkedve ad valamiféle többletet. Hogy milyet – erkölcsit, lélektanit, szellemit –, megint csak attól függ, hogy az egyén mit lát értékesnek az adott szövegben.

Egy irodalmi példával futólagosan illusztrálható a jelenség: Dante Isteni színjátéka például kétségbevonhatatlanul az összirodalmi kánon tagja. Mert a középkori gondolkodás enciklopédiája, mert költőileg tökéletesnek mondott alkotás stb. Ezek az abszolút értékei. A keret, mely mintegy határa kánoni mivoltának. Relatív értéke viszont mindenki számára más és más. Egyik ember számára a szeretet mindenek fölé emelése miatt lehet tetszetős a mű, a másiknak a pokolbéli büntetések következetessége, az „aki amit elvet, le is aratja” elv világos láttatása okán igazán értékes az alkotás. Mindebben éppen a mű sokszínűsége, valódi értékgazdagsága kerül felszínre. És ez kánoni rangjának megerősödéséhez vezethet el. A feladat tehát minden egyén számára az lehet, hogy ne mint rajta kívülállót, távolit figyelje a kánoni szöveget, hanem egyfajta behatolási aktussal váljék a részévé, és élje át belülről, saját maga az értékeit. Ez az egyén szempontjából döntő kérdés.

Az irodalmi szövegek terén ezért alapvető hiányosságnak tartom az önálló recepció elmaradását. Sokkal inkább a recepció recepciójáról lehet beszélni. És ez megint csak a teológiai hermeneutika által is tárgyalt jelenséghez vezet el bennünket: a személyes olvasás hiányához, a közvetlen (hagyományt kiiktató) megismerés háttérbe szorulásához. A diákok olvasási-befogadási gyakorlatában például a személyes megismerésnél lényegesen kedveltebb az ismertetés megismerése, vagyis az elemzés (vagy rövidített változat, mely végül is már szintén egy interpretáció) olvasása. Ez pedig jókora eltávolodás is a műtől. Mert – bár célja éppen a mű közel hozása – a többség megelégszik az ismertetés kínálta információkkal és értékítélettel, és nem igyekszik maga is megismerni az ismertetés tárgyát. Nem jó irány az, ha a fontos (és persze nem csak a fontos) szövegek, úgy is mondhatjuk, a kánon egyre inkább hírré, divattá válik, s elnyomja a szövegek születésének igazi célját: hogy olvassuk el őket, és ezáltal váljanak értékessé, ne pedig azért, mert értékesnek mondják őket. A Szentírásról ugyanez mondható el: hagyni kell, hogy az Írás megszólítson bennünket, hiszen csakis így tudunk választ adni rá, kommunikálni vele.

A jelenség egy kommunikációs hibaként is felfogható. Az iskolai irodalombefogadási gyakorlatban ugyanis hiányzik az olvasó és a mű közötti dialógus. A befogadó sokkal inkább a mű értelmezésével kerül beszédhelyzetbe. A művek értelmezésével (értelmezési hagyományával) történő párbeszéd ekképpen a kritika kritikája. Az olvasói tevékenységnek ellenben – amennyire csak lehetséges – értékelő műveletnek kell lennie, olyannak, amely magára a műre irányul.

Az önálló befogadás, a saját tapasztalat sohasem helyettesíthető más tapasztalatával – s ez a teológiai hermeneutika szerint a Szentírás kapcsán döntő fontosságú, mégpedig a lét szempontjából az. A teológia hermeneutika ezért ennek a személyes befogadási módnak az elméletét, metodikáját törekszik leírni.

A teológiai hermeneutika – az Írásnak mint Isten szavának hermeneutikája – egyúttal mitológiátlanítja az igét (= az Igét), megfosztja mítoszi elérhetetlenségétől, elhagyja a mítoszi gondolkodást, s a maga legtisztább és legfenségesebb valóságában állítja az ember elé. Az ember elé teszi az Isten szavát, vagyis az embert Isten elé lépteti; ezáltal hagyja, hogy az Írás emberként szólítsa meg az embert, közvetlenül. Mindez egybevág a reformáció lényegi vonásával, mert ez személyes (közvetítő nélküli) kapcsolat az igével.

Szükséges itt megemlítenünk, hogy a teológiai hermeneutika nem kizárólag a szó hermeneutikája, hanem egyenesen az életé is. Ha ugyanis Isten szavát, beszédét a szótól elvonatkoztatottan értelmezzük, fel kell ismernünk, hogy maga a teremtés (= Teremtés), a természet az Isten beszéde. Hiszen a természet által ismerhetjük meg Isten teremtett világát; és panteista jellegű felfogással a természet jelenségeiben magának a Teremtőnek a megnyilvánulásait látjuk. Ez a felismerés (sejtés?) másfajta hermeneutikai feladat elé állítja az embert. Fő feladata ekkor a megfigyelés, átélés, tapasztalatszerzés, de nem kizárólag mentális úton, hanem egyfajta ráébredés által a test-lélek-szellem szimultán együttrezdülése folytán. Nem szóesemény megértéséről van szó ez esetben, hanem életesemény, mindig változó életesemény megértéséről.

Ez a hermeneutika tágabb értelmezéséhez vezet el, a hermeneutikát általánosabb értelemben vett befogadássá, az élet és egyúttal önmagunk értelmezésének elméletévé avatja. Az élet mechanizmusai megértésének módszertanává: hogyan éljük át ezeket a mechanizmusokat, és – miként egy szöveghez jelentést társítunk – hogyan építünk fel önmagunk számára egy világmodellt.

A hermeneutikának ezt a lépést, mozzanatot is tartalmaznia kell. Ennek a kiterjesztett hermeneutikának – s erre a feladatra a teológiai hermeneutika igen alkalmasnak tűnik – nem pusztán a szónak, hanem az élet hermeneutikájának is kell lennie (s nem abban az értelemben, hogy nyelvi szövegek által magát az életet is megérthetjük).

A fenti gondolatmenet a szónak azt a felfogását kívánja meg, mely szerint a szó valóban történés, illetve (hermeneutikailag) a történés, az esemény valójában szó (mert jel, nyom, és jelentéssel bír, s ez a jelölő volta jellé, szóvá avatja). A világ történései így szavaknak, igéknek tekinthetők (azaz ebben az értelemben üzeneteknek).

            A természet-teremtés átélése, befogadása maga az egzisztenciális interpretáció: a lét, az érzés hermeneutikája. Nyilvánvalóan ez az interpretáció nyelvi természetű is (például annak okán, hogy beszélünk róla); azonban ezen értelmezési folyamat során el is kell határolódnunk a nyelvtől, hogy a személyiség átélési képessége a maga teljességében bontakozhasson ki. Tagadhatatlan ugyanis, hogy létünk nyelvbe ágyazottsága korlátokat is jelent számunkra, s elsősorban éppen a tapasztalatszerzésben. Hiszen többnyire átélésünk is a nyelv által történik: a világot nyelvi kategóriáink, megnevezéseink, s az ehhez tartozó fogalmi tartalmak nyomán éljük át. Egyszerű példával megvilágítva a folyamatot: egy fa nézése közben a fa szó és a hozzá tartozó mentális reprezentáció jön automatikusan működésbe, vagyis egy hagyomány, szokás, nem pedig a fa közvetlen, aktuális, jelenlévő valósága. Ezáltal azonban nem hagyunk teret a közvetlen átélésnek, esetünkben a fa és a test-lélek-szellem egysége direkt kommunikációjának. A nyelv (nyelvi hagyomány) itt éppen olyan közvetítő és a saját tapasztalást-olvasatot korlátozó szerepben lép fel, mint az Írás és befogadó közvetlen viszonyát akadályozó írásolvasás egyházi hagyomány.

            Gerhard  Ebeling igen részletesen és mélyrehatóan tárgyalja tanulmányaiban a szó helyes használatának vonásait, a szó anatómiáját mint a szeretet nagy művének lényegi mozzanatát; s ekképpen üdvtényező (a szeretethez, Istenhez vivő) szerepét.[1]


 

Nem más ez, mint a szó=cselekvés tényének felismerése, az angolszász eredetű beszédaktus-elmélet és az általános hermeneutikai, nyelvelméleti gondolatok teológiai nézőpontból való értelmezése. A teológiai hermeneutika keretében való tárgyalást az teszi indokolttá, hogy Ebeling a szóhasználat kérdését erkölcsi kérdéssé teszi, és az Isten szava kontextusában értékeli. A nyelvi felelősséget, a nyelvmérgezés elleni küzdelmet, megoldásokat, a nyelvhasználat etikai jellemzőit tematizáljuk akkor, amikor azt kérdezzük, hogy: mi az ember kötelezettsége a szó, a beszéd vonatkozásában?

A szó anatómiájának, működésének megértése cselekvés is egyben. A szó mindig időbeli esemény, mert a jelenben hangzik el, a jelenről mond valamit (s ezt az írás mint rögzítési lehetőség sem változtatja meg, hiszen a szóesemény, akár a szó kimondásáról, akár a szó leírásáról, akár korábbi történés elbeszéléséről van szó, mindig a jelenben történő esemény, az esemény jelenében végbemenő történés). A szónak ilyen módon valóságfeltáró jellege van: a jelen valóságát tárja fel, jelenvalóvá teszi az elrejtett (nyelvileg és ezért mások számára tapasztalatilag elrejtett) valóságot. A szó ezért felelet a jelenre, kimondja a jelent. Na mármost amennyiben a szó az igazságot, a valóságos jelent mondja ki, akkor a valóságot kínálja fel a hallgatónak, s ezáltal a szabadságot is: a hallgatónak a valóság ismeretében szabadságában áll így vagy úgy, saját döntése alapján reagálni, válaszolni a jelenre. A szó egyik alapvető tulajdonsága tehát a válaszolhatóság, mert általa az odahallgatónak (a szóra, a szót hallgatónak) lehetőségében áll válaszolni a jelenre. A szó így mindenekelőtt a jelenre való válaszolhatóságot teszi lehetővé: általa szabadon reagálhatunk a jelenre, mert megtudjuk, megismerjük a jelent.

            A szó az elmondottak szerint egy hermeneutikai lépést biztosít: felkínálja a jelen értelmezését. Hermeneutikailag a szó kulcsfontosságú, mert nem pusztán a szót, hanem magát a szó felkínálta jelent is értelmezzük. A szó a valóságot, a „van”-t rögzíti és teszi értelmezhetővé számunkra, vagyis lényegi eszköze a lét hermeneutikájának. Egyszersmind a jövőt is biztosítja, amennyiben a jelenre való válasz már egy jövőbeli lépés: a válaszolhatóság a jövő biztosítása.

            Könnyen belátható: ahhoz, hogy a szó betölthesse ezt a funkcióját, a szóhasználat alapfeltétele az igazmondás. Ha ez a feltétel teljesül, a szó az interperszonális kapcsolatokban felmérhetetlen fontosságúvá válik, s végső soron a szeretet nagy művébe illeszkedik.

            A szóhasználat rendkívüli felelőssége az igazmondásban áll. Mindebből az következik, hogy a szóhoz köthető magatartásformák kétféle attitűdben összegezhetők: az egyik a szó kimondása, a szóhasználat mint cselekvés, mely – ha igaz szó – voltaképpen a szeretetből fakadó adás; a másik az odahallgatás, mely az emberi élet nyelviségének, nyelvbe ágyazottságának ugyanolyan fontos eleme, mint a beszéd. Az odahallgatás a lét folyamatos hermeneutikai történése: a szó által felkínált valóság befogadása, majd értelmezése.

            Érintenünk kell azt a tényt is, hogy amennyiben a szó helyes használata az igazmondás, mely szeretetcselekedet is egyben, akkor a hazugság nem csupán egy, mechanizmusában és küldetésében helytelen nyelvi tevékenység, hanem egyenesen bűn, teológiai értelemben az emberiség elleni vétek. A hazugság nem a jelent mondja ki, hanem egy nem létező, fiktív valóságot közöl az odahallgatóval, így alapjaiban rengeti meg annak szabadságát. Megfosztja jövője bizonyosságától és kétségkívül szabadságától is, hiszen saját maga kreálta valóságával befolyásolja, manipulálja a befogadót. Metafizikai értelemben tehát a hazug szót mondó a hallgatónak a jelenét húzza ki lába alól. Nem beszélve arról, hogy a valóság egyébiránt olajozottan működő gépezetébe is zavaró homokszemcséket, sőt kisebb-nagyobb akadályozó kavicsokat szór. A hazugság diszharmónia forrása, mert a létező valóság mellé egy kreált világot, egy erőszakolt, nem létező, de nyelvileg mégis megteremtett, azért ható, alternatív jelent kínál, feszültséget teremtve ezzel a lét egyensúlyában.

            Egyfajta nyelvmérgezés tapasztalható világunkban, diagnosztizál Ebeling már 1966-ban. A helyzet, meglehet, sőt hovatovább bizonyos, ma még rosszabb. A fogalmak elértéktelenednek, átlépik határaikat, s egyre inkább eltávolodnak eredeti jelentésüktől. Nyelvi felelősség többnyire ma már nem létezik.

            Ennek a romlásnak lett áldozatává az Isten szó, mely gyakorta tartalmatlan, üres kifejezésként használatos, így azonban nem tölti be eredendő, hermeneutikai funkcióját. Az Isten szónak a teológiai hermeneutikában különleges jelentősége van: az Isten szó hermeneutikája ugyanis magát az emberi létet világítja meg, ráébreszt a lét lényegére. Az Isten szó megszólít, mert jelentésével – mely bár pontosan nem definiálható, mégis ismeretes és felfogható – olyan metafizikai valóságot mond ki, egy olyan örök jelenre mutat rá, mely az embert ember voltára figyelmezteti, az embert emberségében ragadja meg. Az Isten szó voltaképpen a cselekvésre szólít fel, folyamatos válaszadásra, feleletre, az életre mint szituációra való reagálásra késztet. A létre inspirál tehát. Ha azonban az Isten szó devalválódik, fogalmilag és ezáltal hatásában üressé válik, akkor az ember – mivel kizárólag ő felelős ezért a kiüresedésért-kiüresítésért – saját alaphelyzetétől – Isten és ember, vagyis az univerzum, a lét és az ember állandó kommunikációjától – fosztja meg önmagát. A teológiai hermeneutika egyik fő feladata, hogy az isten szó anatómiájának feltárásával e szó megmentésére szólítson fel. Feladata ez az általános hermeneutikának, de belátható, hogy teológiai interpretáció is szükséges e szó működésének megértéséhez, ezt a magyarázatot, megértettetést pedig hivatásánál fogva a teológia képes legsikeresebben elvégezni. Elengedhetetlen azonban – mintegy következő lépésként – az összekapcsolás: az Isten szó hermeneutikájának átültetése – egy némiképp köznyelvi, a teológiai szaknyelvével kevésbé terhelt kontextus keretei között – az általános hermeneutikába, s így mindenki számára – hívő és nem hívő számára egyaránt – a lét, a nyelvhasználat és tulajdonképpen a cselekvés módszertanává tétele.

Az ember alaphelyzete a beszédhelyzet. Ez a kijelentés nézetem szerint a mozgás törvénye által is értelmezhető: a lét folyamatos mozgás – a lét feltétele a mozgás, mozgás nélkül nincs élet –, állandó válaszolás, reagálás a jelenre, az Isten kínálta valóságra, életre mint szituációra. A lét általi folyamatos megszólítottság és az erre való folyamatos válaszolás – ez a kommunikációszerű történés-cselekvés – az emberi élet alaphelyzete.

            Mint fentebb utaltam rá, a nyelv (az igaz szó használata) a szeretet művelete, mert az adás révén valósul meg. Van ennek az adásnak egy másik aspektusa is, mégpedig a másik előtti megnyílás, az a tény, hogy a szóhasználó bebocsáttatást ad az odahallgatónak a saját (számára való) világba, a saját valóságába. Mivel a beszélő csak a saját szemszögéből átélt valóságot, jelent képes átadni (a számára létező, szubjektíve megtapasztalt jelent), feltárja a hallgató előtt önmagát, megnyitja előtte világa kapuit. Ehhez pedig szintén bizalom kell, bizalom a másikban. Ugyanakkor az odahallgatás egyik fő tényezője is a bizalom: abban, hogy a szóló az igazat és a valóságos jelent mondja.

            A nyelvhasználat, a kommunikáció (szólás és odahallgatás) kölcsönös bizalomra épül, így a felebaráti szeretet törvénye szerint játszódik le. S ebben áll a szó teológiai vonatkozása is: a szeretet törvénye szerint megvalósuló nyelvhasználat igenlő válasz Istenre, aki maga a szeretet.

            A bizalomból fakadó megnyílás a nyelv szintetizáló, egységesítő szerepére is rávilágít: biztosítja a számunkra való, szubjektív világok közötti átjárhatóságot, és egyfajta egybeolvadás, kapcsolódási pont által részlegesen elmossa a közöttük lévő határokat: a hallgató egy másik, szubjektív világot kap, de azt már a saját, szintén szubjektív világa alapján értelmezi.

            A teológiai hermeneutika felismerte, hogy a helyesen használt emberi szó mintája a krisztusi szó: Jézus az igazságot, a valóságot mondta ki, s ezzel a szabadságot is felkínálta az embernek; rajta múlik aztán, hogy mit kezd vele. Az emberi szó helyes működése szintén ebben, az igazmondásban megvalósuló szabadság-felkínálásban áll. A szó ezáltal üdvtényező is, az erkölcsi fejlődés egyik útja, hiszen az emberlét oltárára a helyes cselekedeteken – és a szó helyes használata maradéktalanul az – keresztül vezet az út.

            Mindebből természetszerűleg következik, hogy a helyes szóhasználat/nyelvhasználat alapfeltétele az adott nyelv, illetve a szavak jelentéseinek pontos ismerete. Csakis úgy használhatjuk ugyanis a valóság, a jelen ábrázolására a szavakat, ha tisztában vagyunk azzal, mely fogalomnak a hordozói. Nyelvi felelősségünknek tehát egyfajta technikai része is van az erkölcsi feladat (az igazmondás követelményének teljesítése) mellett: saját nyelvünk, anyanyelvünk folyamatos tanulása. Ezen hétköznapi nyelvészeti stúdium által szavaink eredeti, ősi jelentéseit tárhatjuk fel, elsősorban irodalmi szövegek olvasásával és a szótárak használatával. Különösen hasznos forgatnia a mai nyelvtudomány által ugyan elutasított, de a magyar ember számára rendkívüli tudásanyagot tartalmazó Czuczor-Fogarasi-szótárat[2]. Hiszen a jelentések vizsgálata révén megismerhető az anyanyelvünkben rögzült-rögzített világkép, valóságtapasztalat, mely magyarságunkra ébreszthet rá minket, és folyamatosságot biztosít múlt és jelen között, saját magunk, gyermekeink, és őseink, elődeink között.

„A nyelvekben tárolt információs anyag, megfelelő körültekintéssel, kritikával felhasználva igen fontos ismereteket képes közölni velünk önmagáról, de egyáltalán az egész pszichikum működéséről”– írja Egyed András.[3]A névadás egy nyelvben nyilvánvalóan az elnevező egész gondolkodásmódját mozgósítja. A szavak jelentésének vizsgálatával – különösen, ha egy szónak a szókincs többi tagjához való viszonyát is vizsgáljuk – feltárhatjuk a névadás forrásául szolgáló világképet. A világkép a valóság felosztását, szellemi tapasztalatokat, lelkivilágot és gondolkodásmódot egyaránt magába foglal. Egy nép szókincsének tanulmányozásával ekképpen magának a népnek a lelkivilágát ismerhetjük meg. Martinkó András szerint a világ nyelvi tagolása minden nyelvre sajátosan jellemző.[4]A nyelvi világmodell specifikus, egy nép sajátos világlátását tükrözi. A nyelvben bizonyos archaikus ismeretek rejlenek, információk arról, ahogyan az ember látta a világot. Szilágyi N. Sándor ennek kapcsán egyenesen tudásarcheológiai következtetésekről, mitológiai világmagyarázatról beszél.[5]Mindez lényegét tekintve egybevág a nyelvtudományban Whorf-hipotézisként ismert feltételezéssel, mely szerint a nyelv és kultúra szoros kapcsolatban áll egymással. A nyelv formálja gondolkodásmódunkat, és ez fordítva is érvényes. Ehhez kapcsolódóan hadd idézzem Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című művének) kezdő, mottóul szolgáló sorait, Jean Pierre vallomását a szóról és a nyelvről: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.”

            Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a nyelv nemzeti őskultúra letéteményese. Az, hogy az adott nyelv milyen lexémákat használ, főként, hogy milyen szavakat sorol egyazon szócsaládba, kétségtelenül világos képet ad a névadó világlátásáról, szellemi tudásáról. Ennek a világképnek a feltárása nemzeti és erkölcsi felelősségünk. És itt visszaérkeztem írásom kezdő gondolatához, a saját olvasat hermeneutikai fontosságához: az embernek, ha önmagát ki akarja bontakoztatni és erkölcsösen, Istennek tetszően akar élni, kötelessége közvetlen, személyes kapcsolatot teremtenie a Szentírással (és bármilyen irodalmi szöveggel, melyet megismerni kíván) és saját anyanyelvével is – hiszen kizárólag így tud igazat mondani, kizárólag így képes beszédpartnerének a valóságot, a jelent átadni. Ez a törekvés végső soron a „szeresd felebarátodat, mint önmagad” parancsából fakad, ezért biztos út az ember életében Teremtője felé, az üdvösség felé. A szó ugyanis, mint fentebb említettük, maga is üdvtényező.

 




[1]Gerhard Ebeling: Isten szava és a hermeneutika. Isten és szó, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1995.

[2]Czuczor Gergely-Fogarasi János, A magyar nyelv szótára, Atheneum, Budapest, 1867.

[3]Egyed András, A jelentéstörténet és fogalmi szerveződés pszichológiája = Büky Béla, Egyed András, Pléh Csaba, Nyelvi képességek – Fogalomkincs – Megértés, Tankönyvkiadó, Budapest, 1984, 181.

[4]MartinkóAndrás, A szó jelentése, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2001.

[5]Szilágyi N. Sándor, Hogyan teremtsünk világot? Erdélyi Tankönyvtanács, Kolozsvár, 1997.

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap