Hétköznapi halhatatlanság

Lukáts János, cs, 02/21/2019 - 00:16

Madarász Imre harmadik évtizede „szervez” szellemi kalandtúrát olvasóinak. Az egyik legősibb európai irodalomnak, az itáliainak (az olasz nyelvűnek) a felesküdött híve Madarász Imre, aki egyetemi professzor Debrecenben, fáradhatatlan utazó és kutató a két ország között, sőt néhány éve az Olasz Köztársasági Érdemrend lovagja. Kutatásait folyamatosan teszi közzé köteteiben, különböző szempontok szerint csoportosítva dolgozatait, hol az egyes korszakokat, hol az egyes műfajokat, hol a művekben kirajzolódó témákat teszi meg könyve vezérelvének. Az alapos olasz, magyar és más nyelvű forráskutatást a lehetőségek szerint egyéb stúdiumokhoz is köti (jog, sajtó, politika, szabadságmozgalmak, film), és beavatja olvasóit a kutatás izgalmába, a szerzőt és a vizsgált művet a saját korába helyezi, hogy hatását hitelesen érzékeltesse.

Legújabb kötetében arra az „örök kérdésre” keresi a feleletet, amelyet minden író, tudós és művész, de talán minden értelmes gondolkodó elme föltesz magának: vajon miként valósítható meg a halhatatlanság égen és földön, mik a távlatai és a határai ennek a törekvésnek, és hogy az olasz irodalomban mikor, mely alkotók éltek (talán sikeresen) ezzel a lehetőséggel.

A halhatatlanság a művészetben (de az élet más területén is), nem valamiféle misztikus, túlvilági ígéretet jelent, hanem az ember, a mű értékét, hitelességét és időtállóságát. Napjaink embere mintha csak a jelent ismerné, a múlttól szabadulni akar, a jövőt nem érzékeli. Percemberek világát éljük, napi hírességek napi értékeivel, amelyek a semmiből a semmibe vezetnek. Az igényes művész és a hiteles művészet az időtálló alkotások példáját kínálja, amely korszakokon át változatlanul él, vagy elősegítője a változásoknak, a világ és a benne élők (olvasók, műértők) önmagukra ismerésének, sőt iránytűje lehet egy ország, egy nemzet továbblépésének. Az igazi irodalmi művek (de a tudomány, a képzőművészet vagy a zene legnagyobb alkotásai) ilyen értelemben mind a halhatatlanság irányába mutatnak, és a mindenkori utókor kötelessége (és jól felfogott érdeke) e törekvés elősegítése.

Már Dante, az itáliai irodalom korai vezéralakja így ír a Komédiában (az Isteni Színjátékban): „Csak csillagod kövessed jó hiszemben”, az embert tudása, szabad akarata emelheti kora fölé, sorsát maga irányíthatja, még ha ez a kiemelkedés gyakran magányhoz is vezet. Emléke azonban a következő korok számára értéknek, példának marad meg.

Még pontosabban meghatározható a „földi halhatatlanság” a humanizmus és a könyvnyomtatás feltalálása óta, a könyv hordozza a szerző, a gondolkodó ember eszméit, személyiségét, mondanivalóját az emberiség számára. (Különös egybeesés, de talán nem csak véletlen, hogy a latin nyelvben a könyv és a szabad szó egyaránt így hangzik: liber, az olaszban pedig csak egyetlen betű közöttük a különbség: libro, libero.)

A reneszánsz kor egyik legnagyobb hatású itáliai írója (publicistája, politikai véleményformálója?) volt Macchiavelli, gondolataiból kortársai és az utókor is a gátlástalan cinizmus, a hatalomra törés és a befolyásolás sorait olvasta ki, miközben gondolatai teljessége az államszervezésnek és a közigazgatásnak a maga korában korszerű, fölvilágosult és árnyalt tételeit fogalmazta meg, - valójában máig ható érvénnyel. Amikor kegyvesztett lett, és száműzetésbe kényszerült, leveleiben az erkölcs és a politika összekapcsolásának fontosságára hívta fel a figyelmet. E kései levelet manapság mintha kevesebben ismernék a hatalom működtetői közül.

A XVIII. század talán leghatásosabb olasz írója és gondolkodója, Alfieri („az isteni Vittorio” Madarász Imre több könyvének a vezérférfiúja) tette fel a kérdést (magának, kortársainak, az utókornak?), vajon ki viszi előbbre a világot, egy nagy költő, vagy egy nagy politikus. A nagy politikus pedig nem volt más, mint kora egyik legtöbbre becsült uralkodója, a felvilágosult abszolutista porosz állam megteremtője: (II.) Nagy Frigyes. Frigyest kortársai (például Voltaire) „Észak Salamonjának” nevezték, Alfieri mégis inkább a zsarnokot, a szabad szellem elnyomóját látta benne, a halhatatlanságért, vagy inkább az utókor megbecsüléséért többet tett szerinte a felvilágosult, szabadságot éltető író-költő (például ő maga, Vittorio).

A halhatatlanság néha riasztó forrásból is fakadhat, a görög történelem máig őrzi Hérosztratosz nevét, aki képtelen volt nagy tettet végrehajtani, ezért felgyújtotta az akkori világ legszebbjének tartott épületét, az epheszoszi Artemisz-templomot. Bírái ugyan arra ítélték, hogy „neve soha többé ne mondassék ki”, de bizony e gyalázatos „antitett” fenntartotta az ő nevét is. Ezt a riasztó emlékőrzést írta meg Alessandro Verri Hérosztratosz élete c. művében. Mintha előlegezné a bűntett révén való halhatatlanulást, amit napjaink „Született gyilkosok” c. tévésorozata és médiabűnözői valósítanak meg egyre riasztóbban, növekvő mértékben.

A magyar olvasó számára külön érdekességet jelent Madarász Imre tanulmánya, amely a XIX. század elején fogságba vetett kér értelmiségi férfiú életének, de még inkább művének az összehasonlításáról szól. Silvio Pellico tizenöt év büntetést töltött a hírhedt velencei ólombörtönben, Kazinczy pedig hét és felet Kufsteinben és a Habsburg birodalom más fogházaiban, Spielberget mindketten megtapasztalták. Pellico haladéktalanul, Kazinczy évtizedek multával írta meg „fogsága naplóját”, valójában az emberi szellem erejét és forrását.

A XX. század elején a fiatal Gozzano afféle határkő volt a klasszikus és a modern kor költői között, neve Magyarországon jószerével ismeretlen. A rövidre szabott élet megérzése inspirálta költészetét (mint például a kortárs magyar Reviczky Gyula esetében is!), amelyben a korábbi kor érzelmeit és szenvedéseit a modernek iróniája elé helyezve tesz hitet a korábbi értékek időállósága mellett.

Marinetti viszont a futurizmus művészeti irányzatának az „apostola” volt, ennek az erjesztő és továbblendítő mozgalomnak, amely azonban kevés értékes és hiteles művet segített világra. Ő maga is inkább emberi-művészi gesztusaival tette magát és a futurizmust emlékezetes irányzattá (vajon halhatatlanná is?).

A XX. századi kortárs, Salvatore Quasimodo életművéből Madarász Imre egy mindössze háromsoros verset emel ki, amely a költőnek talán a legismertebb műve, számos külföldi és magyar fordítás készült róla. A vers (mondjuk talán epigrammának) éppen az élet rövidségét fogalmazza meg, amely hamar véget vet az emberi létnek, az alkotás lehetőségének, magának a tehetségnek (a talentumnak) is, a halhatatlanságot tehát hamar és tudatosan kell elérni, megfogalmazni és kimondani.

„Csúnyán” végzi Madarász Imre a halhatatlanság keresését, a szépnek nevezett irodalom 2001-ben (vagyis már ebben a században-ezredben) megjelent, nagy vihart kavart művét boncolja, Ammanati: Én nem félek c. regényét, amely gyerekekről (is) szól, de bizony nem gyerekregény, maffiózók és emberrablók szerepelnek benne. A hajdan volt fiúcska beszéli el élete felzaklató élményét, egy hasonló korú fiú fogva tartásáról. Hogy a bűn, a büntetés, vagy a bűnelutasítása-e a múlhatatlan, a halhatatlan tett, nehezen megoldható problémát jelent korunk íróinak, korunk olvasóinak. (Madarász Imre: Változatok a halhatatlanságra. Olasz irodalmi tanulmányok. Bp. 2011, Hungarovox Kiadó. 216 oldal.)

 

Lukáts János

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap