Híd

Jankovics Marcell, cs, 02/12/2015 - 00:10

 

 

 

 

                                                                            A kultúra válságáról

(2008. május 31-én a pannonhalmi bencés találkozón elhangzott előadásom összefoglalása.)

 

Híd címmel beszéltem a kultúra válságáról, és arról, mit ró ez feladatként, tennivalóként mindnyájunkra, minden bencés diákra, közülük is a nemzedékemhez tartozókra. A híd jelkép. A híd a cselekvő jelen, mely összeköti a megálmodott, tervezett jövőt a már lezárt, tapasztalatként és kimeríthetetlen kincstárként szolgáló múlttal. Híd az is, ami összeköti az eget és a földet, annak az imának a szellemében, amire Jézus tanított bennünket: „Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is.” (Én még így, régiesen hangzó formában tanultam.) Ezen a szent helyen talán mondanom sem kellene, honnan jött elő a híd képe. A rómaiak pontifexnek hívták papjaikat. A pontifex szó szerint „hídverő”-t jelent. E név a pap tennivalóját fejezi ki, mert mi is az ő dolga? Hidat verni, utat találni ég és föld között. És ez a két hídszerep, megkülönböztetett figyelem az égi intésre és a múltra, mutatja a válságból kivezető utat.

1955-ben, első latin óránkon, az első latin mondat, amit megtanultam ez volt: Historia est magistra vitae. „A történelem az élet tanítómestere.” A történelem, a múlt már kisgyerekkoromban is vonzott, csak épp nem tudtam, miért. Ez a latin mondat megvilágító erejű volt a számomra. Augustus császár történetírójától, Titus Liviustól származik. Amikor nevelő célzattal megírja Róma történetéről szóló munkáját a „város alapításától”, Róma, ekkor már világbirodalom, mindössze hétszázegynéhány éves múltra tekint vissza, és ez a múlt is felerészben mondai homályba vész. Mégis, erre az ingoványos tradícióra Róma, az egykori városállam birodalmat tudott építeni. Akik „a múltat végképp eltörölni” indultak hadba, vagy azt hirdetik, hogy „dobd el a régit, és vegyél újat!” saját bukásukat készítették elő. Sajnos, magukkal ránthatnak minket is. És e két szlogen még ma is hallik. Aki a metróba száll, hallhatja, hogy az Internacionálé első két hangjára – „Föl, föl…” – csukódnak az ajtói. (Nem véletlenül, a Szovjetunióból kaptuk a kocsikat. A rendszerválság előtt a prágai metrókocsiajtók is ezt énekelték, de a csehek hallása jobb a mienkénél, ők a „zenekíséretet” lecserélték.)

Világválság van. Első lépésben hitelválság. És mégis, a televíziós reklámok a világválság kellős közepén is harsogva ösztökélik hitelben vásárlásra a konzumidiótákat. A hitelválság csak díszlet, ha ledől, a kultúra világválsága tárul elénk. A hitelválság oka az erkölcstelenség, ami a pénz világát is jellemzi. Ideje lenne felfogni végre, hogy a kultúra mindennek az alapja. A kultúra része a hitélet, a vallás és az erkölcs. Ha a kultúránk összeomlik, „vége a világnak” – a mi világunknak. 

A kultúra minden, hiszen már az állatnak is van kultúrája. A civilizáció és összes vívmánya, az emberré válástól az államig, valamint a gazdaság is a kultúrában gyökeredzik. Ezt az antik szerzők, mint Hésziodosz vagy Ovidius még magától értetődőnek tekintették (Munkák és napok, Fasti).  Ha ők nem, az meggyőzhet bennünket, hogy maga a szó is a földművelésből ered. A lat. colo, colere, colui, cultus első jelentése földet művelni. Az utolsó, egyben legmagasabb rendű jelentése a cultusból olvasható ki. A kultúra által válik értelmessé a munka. (És fordítva, a mai kultúrálatlanságban egyre több a céltalan, értelmetlen, haszontalan munkavégzés.) Az emberiség az ipari forradalom tetőzéséig alapvetően mezőgazdaságból élt. Ezért mondhatjuk, hogy a gazdaság, de még a piac is, a kultúrából nőtt ki. Minden mással egyetemben, ami a hagyományos műveltségben fontos volt. Mit fontos, a fennmaradás kulcsa! Az említetteken kívül a nyelv, az emberi kapcsolatok, a közösség, a nemzet, a szokások, vagy ahogy Hésziodosz mondta: a munkák és napok, vagyis az ünnepek. Mi is a kultúránk által lettünk néppé, magyarrá, nemzetté, kereszténnyé. És mi a helyzet ma? Kultúrarombolás folyik. Az ország balkanizálódik. A nép mint karakterrel rendelkező közösség eltűnőben, helyette folyvást nő a szélsőségesen individuális (magyarul önző) egyénekből álló arctalan tömeg. A törvény (= politikai jog), erkölcs (= természetjog), nemzeti hagyomány (=történeti jog) parancsára fittyet hánynak. A nevelés, oktatás leépülőben. A népegészségügy üzletággá válik. A természeti és a civilizált környezet pusztulóban. Az országot fenntartó vállalkozói réteg gazdasági hátrányt szenved a multikkal szemben, a bérből élőknek a sztrájkon kívül nincs más fegyvere. Munkakultúrájuk fogyóban. Az emberek túlnyomó többsége manipulált: a zavaros médiából tájékozódik, tehát egyre zavarodottabb, érdektelen a közjó iránt, és választásra, jó döntések meghozatalára képtelen. Még a szűkebb értelemben vett kultúrával (oktatás-nevelés, irodalom, művészetek, sajtó, tudomány) szemben is a kulturálatlanság kerül számszerű fölénybe. A bóvli és a bulvár nagyobb támogatást élvez (elég a kereskedelmi tévék műsorába vagy egy újságosbódé kínálatába belekukkantani). A helyzet teljes reménytelenségét mutatja a faluszéli cigányputrik tetején látható műholdvevő. A lakosság folyamatosan növekvő hányadát kitevő cigányság többsége nem dolgozik, állatot nem tart, kertjét nem műveli, csak segélyből él (jó esetben, rosszabb esetben bűnözésből is), viszont egész nap televíziót néz. Tétlensége és a kormány megosztó, uszító politikája egyre agresszívabbá teszi.

A baj fő oka, hogy a Kultúra elfajzott gyermeke, a Gazdaság, pontosabban szólva, a csupán néhány ezer embernek hatalmas hasznot hozó pénzpiaci szemlélet félresöpörve minden ész- és szívbéli megfontolást föllázadt szülője ellen, kisbetűsre fokozta le és kegyelemkenyéren tartja, miközben átvette az uralmat a világ felett. Marxot fejre kell állítani. Addig nem jönnek rendbe a dolgok, amíg nem látjuk be, hogy a Kultúra nem felépítménye a Gazdaságnak (és minden másnak), hanem az alapja.

Egy Hofstätter nevű német gondolkodó a húszas években így határozta meg a kultúra jelentését: „A kultúra nem más, mint egy adott társadalmi rendszer evidenciáinak összessége.” Ez a meghatározás ránk, magyarokra nézve mára érvényét vesztette. Azok az evidenciák, amelyek akkor a magyar nemzet tagjainak a túlnyomó többségét összekötötték, vészesen megfogyatkoztak, az anyanyelv jó-rossz használatán kívül már alig köt össze bennünket valami. Az evidenciák számának csökkenése az illető társadalmi rendszer betegségéről, integritásának meggyengüléséről árulkodik. Ma már magyarnak lenni sem magától értetődő (l. a 2004. dec. 5-i népszavazás eredményét). Annyira nem, hogy liberális (?) megmondó emberek magyarkodásnak nevezik, ha valaki fennhangon vállalja magyarságát.

Már csak nyelvünk jó-rossz használata köt össze minket, magyarokat. Minden magyarul érző ember számára nyelvünk egészsége a legfontosabb. A nyelv gondolkodásmód. A magyar nyelv a magyar észjárás kifejezőeszköze. Állapota, változása a magyar ember szellemi, erkölcsi és lelkiállapotáról állít ki látleletet. A magyar igei nyelv – volt. A régi magyar beszédben a cselekvésen, történésen volt a hangsúly. A Rákosi- és Kádár- korszakból öröklött betegsége folytán egyre inkább névszói nyelvé válik (-ság, -ség), a cselekvő alak helyett egyre többször használ szenvedő vagy azt körülíró alakot, személyes hangnem helyett általánosít, a lényeg kimondása helyett mellébeszél. Mindez a cselekvéstől való ódzkodásnak, a felelősség elhárításának, szétterítésének a kifejeződése, passzivitásunkat, növekvő tehetetlenségünket jelzi. Ehhez társul az ugyancsak kommunista örökségként járványszerűen terjedő hazudozás, valamint az USA-ból az amerikomán nyelvi fertőzéssel behozott píszi. (Lúzer népnek a hunglish is megfelel, csak politikailag korrekt legyen.) Mondanom sem kell, hogy mindez a „fej” bűne, ami a „szájon” (a médián) át terjed. Az, hogy a tömeg egyre mocskosabban beszél igazi szólásszabadság helyett, csak görbe tükre ennek.   A gátlástalanul hazug kommunikáció a cselekvést helyettesítő aktivitássá vált. A szavak értelmüket vesztik, az anyanyelv pedig hitelét (a szólással ellentétben a nyelv nem bír el mindent). Az üres „kommunikáció”, a semmitmondás választható szakmává, egyúttal a legnépszerűbb, egyben legalacsonyabb színvonalú egyetemi szakká lett.

Nagy Lászlói parafrázissal zártam mondandómat: Ha a jelen hídja összeomlik, és nem tudjuk újjáépíteni, ki viszi át fogában tartva kultúránkat a túlsó partra, ha nem mi?

 

 

Magyar irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap