A híd, ami elég közel volt…

Béres Attila, k, 05/01/2018 - 00:16

Az időjárás nem volt kimondottan kegyes ezen a napon, de ezt a legtöbben nem bánták. Gyengén szállingózott a hó, és mintegy fehér lepelbe borította a tájat, lecsökkentve még a látótávolságot is. Katonák ezrei gyalogoltak a jeges úton, lovak ezrei taposták az utat előttük, utat törve a fagyott és vékony hólepellel borított tájon. A felderítők pár órával a sereg előtt jártak már, mint valami kísértetek, köpenyeikbe burkolva némán lovagoltak a csendes téli tájba. Amikor betértek egy-egy faluba, a lakosok félve jöttek ki kis viskóikból és félelemmel vegyes kíváncsisággal érdeklődtek, hogy mit keresnek a katonák ilyen zord időben errefelé.

- Adj isten. – kezdte a beszélgetést egy öreg katona ki a felderítők vezetőjének tűnt.

- Fogadj isten. Mi járatban vannak az urak errefelé, ilyen időben?

- Láttak erre törököt mostanság?

- Törököt? Bolondoznak a vitéz urak tán? Azok ki nem dugják a képüket télen a meleg tűz mellől, nem bírják azok a hideget.

- Na, az nagyon helyes, szóval akkor rég nem járt erre egy se?

- Van annak már több hete is, hogy ide tévedt volna egy is. De mi járatban vannak erre a vitéz urak?

- Ahhoz semmi köze egy parasztnak! Törődjenek csak kendek a maguk dolgával!

- Jól van na, kegyelmed de harapós kedvében van.

A rövid beszélgetés után a kis csapat el is indult vissza az általuk kitaposott úton, korábbi nyomaikat követve keresték a fősereget. A falusiaknak nem mondtak semmit jövetelük okáról, nem bíztak bennük, mert mindenhol lehetnek olyan emberek akik egy-két aranyért félretéve a magyarságukat, a becsületet, még a saját anyjukat is eladnák, nem is beszélve magyar katonákról, vagy egy egész seregről. Mert bizony egy egész sereg menetelt az úton 1-2 órányi járásra a felderítők mögött lemaradva.

Már majdnem dél felé is járt az idő mire a felderítő csapat visszatért a fősereghez. Egyenesen a parancsnokokhoz mentek jelentést tenni a most már igen fáradt katonák. Egy napja voltak már úton a hideg téli időben, egész éjszaka is csak a küldetésüket folytatták, pihenő nélkül tettek meg ebben az időben nem is olyan kicsi távolságot.

- Parancsnok úr jelenteni szeretnék! – kezdte a jelentését az öreg katona.

- Hallgatom öreg, mi a helyzet?

- Jelentem majdnem egészen Eszékig elmentünk, de nem találkoztunk egy törökkel sem az úton, csendes volt minden.

- Akkor lehet, hogy még nem jutott el a hír, hogy elfoglaltuk Berzencét és Babócsát, helyes, nagyon helyes. – mondta kedélyesen a parancsnok.

A jelentés után a felderítők letelepedtek egy fa alá, hogy végre pihenjenek egy kicsit meg harapjanak is valamit a tábortűz mellett. Az egyik suhancon nagyon látszódott, hogy igen furdalja valami az oldalát, és kérdezni akar valamit az öregtől.

- Mondjad fiam, látom rajttad, hogy nagyon kéreckedik valami ki belőled.

- Jól van na, ismer engem nagyon kegyelmed. Csak aztat akartam kérdezni, hogy kivel beszélt kigyelmed, ki a parancsnokunk, meg hun voltunk mi egyébként, meg oszt minek is voltunk.

- Jó nagy marha vagy te fiam, látszódik, hogy még nem ültél eleget a nyeregben. – tört ki nevetésben az öreg, ami átragadt a többi katonára is.  

- A méltóságos Zrínyi Miklós bán úr a mi parancsnokunk te hatökör, és majdnem Eszékig elmentünk tegnap és ma, mert az a célja a mi úrunknak. Érted már te suhanc?

- Értem én, nem kell engem kinevetni kegyelmedéknek.

1664 januárjának eme délutánján Zrínyi Miklós horvát bán gondolatai egészen máshol jártak, mint katonáinak. Azok inkább az otthon vagy egy fogadó melege után vágyakoztak. Zrínyinek is voltak vágyai, mint minden embernek, de az ő vágyai nem személyes jellegűek voltak, nem saját önös érdekei vezérelték. Az ő képzeletében egy erős egységes magyar nemzet, egy egységes ország képe volt a vágyálom. De ennek volt egy nagy akadálya a törökök személyében, akik már lassan évszázadok óta keserítették meg az életét enne a kis népnek. De most tele volt tervekkel, önbizalommal, úgy érezte, hogy talán most minden megváltozhat, talán most egy más idő fog jönni. Most nem hagyják magára a nemzetet, külföldi katonák ezrei vannak itt velünk, és vállvetve menetelnek a téli tájon a magyar, horvát katonákkal. És a cél is nagyon közel van, az eszéki híd, amit mindenképpen el kell pusztítani. Most ez a híd látja el utánpótlással a Dunántúl minden török várát. Ha elpusztul, azzal hónapokat lehet nyerni, és addig egy komoly sereg a legerősebb vár vagy várak elfoglalásával talán megfordíthatja ezt a régóta tartó kilátástalannak tűnő küzdelmet. Mert hiszen ha a Dunántúlon megfordulnak az erőviszonyok, és az egészet sikerülne visszaszerezni, akkor onnan kiindulva lehetne tovább folytatni. Először a Dunántúl, aztán Buda, aztán az egész ország. Milyen szép is lenne gondolta magában Zrínyi, majd nagyot sóhajtott. Először Eszék, aztán majd meglátjuk egyezett aztán önmagával. A jelen a híd, a jövő meg, majd meglátjuk még, fejezte be az önmagával való beszélgetést.

A sereg egy rövid pihenő után újra elindult mikor egy másik csapat felderítő jött és jelentette, hogy Barcs török helyőrsége amint meglátta a kis magyar felderítő csapatot azon nyomban eliszkolt és sorsára hagyta a várat. Ennél jobb hír nem is jöhetett aznap, így már szabad volt az út egészen Pécsig, ahonnan már nincs oly messze Eszék.

Barcs után az út elkanyarodott bal felé Szigetvár irányába, így arra ment tovább a sereg másnap. Szigetvár. Egy vár, egy csata, egy szultán, egy hős halála az ami eszébe jut róla minden magyarnak. De Zrínyi számára több volt, sokkal több. Itt született meg az ő családjának a legendája, itt mutatta meg, hogy mit is jelent számukra a hazaszeretett, mire képesek ezért a nemzetért.

Alig egy nap múlva a sereg már Szigetvár falait alatt járt. A török helyőrség a vár falai mögé bújva leselkedett kifele és találgatta, hogy vajon mire számíthat, ostrom lesz e vagy sem. Akármennyire szerette volna is Zrínyi a várat megostromolni, most nem annak volt itt az ideje, nem ez volt a végcél.

- Méltóságos uram, mi a parancsa? – jelent meg az öreg végvári vitéz a felderítők vezetője.

- Megrohanjuk a várat? Ha kéri megteszik a fiú, esküszöm magának az élő istenre!

- Nem, nem teszünk semmit, megyünk tovább, most erre nincs idő, nem ezért jöttünk, majd máskor.

- Értem én méltóságos uram, de akkor legalább….

- Igen? Mondjad már? Mi legyen akkor legalább?

- Ott fent azon dombon van az a valami, tudja kegyelmed, annak a szultánnak a sírja vagy mi a fene.

- Tudom már miről beszélsz öreg, az Szulejmán szultán türbéje. Mi van vele?

- Legalább azt hadd nézzük meg a fiúkkal, nincs ott senki most, csak kicsit bekukkantunk a fiúkkal.

- A sereg indul tovább, ti meg kaptok egy fertályórát. Értve vagyok?

- Igenis méltóságos uram, úgy lesz.

Szigetvár török helyőrsége a várfalról nézte végig, ahogy kedves szultánjuk sírját meglátogatták a magyar katonák. A felcsapódó lángok jelezték, hogy hiába telt már el több mint száz év, de a magyarok nem felejtenek Szulejmánnak. Ami a törököknek kedves volt, az nekünk, magyaroknak egyet jelentett a pusztulással, a halállal.

Január utolsó napjában egy 5000 fős lovas sereg állt a Dráva folyó mocsaras partján. Az előttük elterülő látvány egyszerre volt felemelő, félelmetes, és volt benne valami hátborzongató. Egy 8 km hosszú fahíd húzódott végig a folyó két partja között, és ez a híd jelentette most az életet ennek a meggyötört nemzetnek. A katonák a lovakról leszállva izgatottan nézték az építményt, és várták a parancsot.

- Mennyi lőporunk van törte meg a csendet Zrínyi?

- Annyi biztos nincs ami ehhez kellene.- érkezett a válasz Eszterházy Pál főstrázsamestertől.

- Akkor mit csináljunk? -érkezett a jogos kérdés.

- Ha valamit el akarunk pusztítani, és az éghető mit csinálunk? Megyünk fáért, így azt tesszük. Vagyunk itt elegen ahhoz, és fa is van elég a környéken. Őrséget a hídhoz, a többi pedig irány az erdő.

Két napon keresztül favágás hangjától volt hangos a környék. Katonák ezrei, mint megannyi hangya szorgoskodtak és hordák a fát, a gallyakat a hídra éjjel nappal. Fontos volt az idő is, mert tartottak attól, hogy a környék várainak őrségei összefogva esetleg támadást indítanak, de a törökök nem is mertek ilyenre gondolni. Megelégedtek azzal, hogy az eszéki várból néha egy-két ágyúlövést megeresztettek a szorgoskodók felé. Második nap végére elkészült a nagy mű, az egész híd végig volt rakva, ki volt bélelve. Ott állt az egész sereg szinte, a katonák fáradtan, álmosan nézték a hidat és várták az eredményt. Az öreg vállalta, hogy majd ő elmegy a legelejére és meggyújtja a legelején, majd ő befejezi a nagy művet. Így a kora reggeli ködös időben egy magányos lovas lovagolt fel a hídra kezében egy fáklyával, hogy pontot tegyen az ügyre amiért jöttek. A parton állok csöndben várták, és próbáltak Eszék irányába kémlelni, várva az eredményt. Már jó ideje vártak mikor ágyúhangok szakították meg a csendet.

- Elérte az öreg a híd elejét. -suttogták páran.

- Sikerült neki! – jött később egy újabb suttogás.

Eszék felől egy kis füstfelhő jelent meg, ami aztán egyre csak hízni kezdett, aztán egyre sötétebb, egyre sűrűbb lett szép lassan. A parton álló katonák örömujjongásba törtek ki, volt, akinek még a könnyei is potyogtak örömében. Zrínyi Miklós a parton állva várta az öreg katonáját vissza, de ahogy telt az idő az csak nem akart jönni. Végül egy lónyerítés hangja hallatszott, majd feltűnt egy magányos ló a hídon, és elbaktatott szépen a társaihoz be a sereg táborába. Az öreg lova volt, de az öreg nélkül. A katonák közül jónéhány arcáról eltűnt a korábbi mosoly, és csak csöndben nézték tovább az egyre terjedő tüzet. Sokan elindultak már vissza a lovaikhoz, készülődni a visszainduláshoz, mikor egyszer csak egy ízes magyar káromkodás hallatszódott a híd felől. Egy sántikáló alak tűnt fel amint szépen lassan jó nagyokat káromkodva bicegett a hídon. Zrínyi a lovával odavágtatott az öreg mellé, aki megállt parancsnoka mellett.

- Látom sikerült öreg. De mi történt, hogy a lovad magába jött vissza nélküled?

- Á, nagyságos uram. Ez a vén gebe megijedt a sok csinnadrattától és ledobott a hátáról. Csak kerüljön a kezem közé, esküszöm megemlegeti az a vén gebe!

- Ne bántsa kegyelmed az a szegény lovat, nem tehet az róla. Örüljön, hogy eddig is kiszolgálta ezt a vén zsörtölődő katonát.- mondta mosolyogva Zrínyi.

- Akkor kit bántsak? Valakit muszáj nagyságos uram.

- Muszáj, muszáj. Van elég török még itt elég ezen a parton. Felőlem mind a magáé lehet, azokkal nyugodtan tehet bármit, amit csak a szíve parancsol.

Az öreg arca felderült, szája körül egy hamiskás kis mosoly jelent meg. Ő már képzeletben a társaival egy széles mezőn száguldott a törökök ellen. Zrínyi is csak mosolygott magában már, de jó lenne még sok ezer ilyen katona mondta magában, mire lenne akkor képes ez a nemzet. Nemhogy a török, de még a pokol minden teremtménye se tudná megállítani akkor a magyarságot, gondolt magában. De jó is lenne. De ki tudja, talán majd egyszer…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap