Hidegre szerelve

Kő-Szabó Imre, p, 07/06/2018 - 00:11

Tibi ott ült a Budai úti kiskocsma bejárat melletti kis asztalánál. Úgy foglalt helyet, általában reggel hatóra körül, hogy a bejárattal szemben ült. Így legalább látta, hogy ki jön be egy felesre, fröccsre vagy éppen sörre, mert a pult is kézre volt tőle, csak félre fordította a fejét és mindjárt látta, ki mit kért. Mindenki csak Tibinek ismerte, a vezeték nevét senki nem tudta. Még a szakmája volt ismert, mert villanyszerelő volt. A Vidibe dolgozott, már, húsz éve, azonban amikor a rendszerváltás során a nagy tévé gyárat, hidegre szerelték, Tibinek is menni kellett, mégpedig az utcára. Keservesen élte át ezeket az időket, minden reménye szertefoszlott, hiszen ötvennyolc éves volt, amikor utoljára nyílt ki a gyár kijárati kapuja.

Kint volt az utcán. Ezt korábban, akkor érezte, amikor felmondott egy ktsznél és a munkakönyvvel a kezében, kilépett az utcára, de ez a döntés akkor az övé volt. Most mások döntöttek.

A szakmáját szerette, ezért is lett villanyszerelő. Ipari tanuló korában megtanulta, hogy a villannyal való foglalkozás, pontosságot, fegyelmezettséget igényel. A villany, az áram miatt veszélyes. A 220 volt feszültség nem játék, de aki betartja a szabályokat, annak nem eshet baja. Szeretett dolgozni ebben a szakmában.

-Legalább pár évet várhattak volna, nem többet csak kettőt és nyugdíjba mehettem volna – mondta többször is Tibi.

-Igazad van Tibikém, nem kellett volna elsietni azt a bizonyos rendszerváltást! – tették hozzá többen is.

-Biztosan sietős volt – szögezte le egy szőke, alacsony férfi, aki csak úgy bekapcsolódott a beszélgetésbe.

-Aztán most itt állsz, megfürödve! – tette hozzá Péter a csapos.

Nem tudta, most mitévő legyen? A kiskocsmában világosították fel, hogy a munkaerő központba jelentkezzen, hogy legalább munkanélküli segélyt kapjon a hátralévő időre.

A kiskocsmától egy utcányira lakott egy kétemeletes ház második emeletén. Egyedül élt, felesége már öt éve elköltözött a lakásból. Az ok egyszerű volt, mert Tibi meló végeztével, mindig itt kötött ki. Mire hazament, nem volt használható semmire. Egy szeget nem tudott beverni, és mint férj, szerető, használhatatlanná vált. Kérdés: - Melyik az a nő, aki ezt úgy simán, szó nélkül eltűri? Valószínű, hogy kevesen vannak, akik mégis, azok pedig olyanok, mint a fehér holló: - ritka „madár”.

Később, amikor már egy kicsit megerősödött és túl volt ezen a hercehurcán, túlélte ezt a nagy megrázkódtatást, mindig azt hajtogatta:

-Én csajági gyerek vagyok, rajtam nem lehet kifogni! –csak éppen a mellét nem verte.

Ment is ez a féle magatartás egy darabig. Az is segítségére volt, hogy mint szabad villanyszerelőt elhívták egy-egy kisebb szerelésre. A fürdőszobában kellett egy földelt konnektort felszerelni, mert az illető most vett egy mosógépet. Egyik helyen az elavult vezetékeket kellett kicserélni a falban. A másik megrendelőnek a bekrepált darálóját kellett elektromosan helyre hozni. Szóval akadt itt munka bőven. Először megmondta, hogy mennyit kér, már, mint forintban. Rendben ki is fizették. Ez a számla kiegyenlítés természetesen minden esetben a kiskocsmában történt. Leszámolta a megrendelő a kért összeget és hozzá tette:

-Tibikém, mit iszol? Mit kérhetek? – hangzott a kérdés.

Tibi először szabadkozott, aztán annyit mondott:

-Egy Hubertus és kíséretnek egy kisfröccs! – határozott egyszerűséggel.

Ahogy teltek a napok, hetek, már csak a Hubertus és a kisfröccs számított. Javított ő több Hubertusért és megszámlálhatatlan kisfröccsért, meghibásodott biztosítékot, zárlatos kapcsolót, konnektor áthelyezést, meg amit a megrendelő kért egy szabad villanyszerelőtől.

Egy idő után a törzsvendégek, meg a napközben betérő ismerősök, szó nélkül fizettek Tibinek egy Hubertuszt, pár kisfröccsöt, hogy a barátság, meg a szolidaritás ne szenvedjen csorbát.

Sajnos Tibi egy idő után kiesett formájából, a villanyszerelés sem tudta lázba hozni, mint egy szakmáját szerető embert. Nem nagyon vállalt munkát, csak ült a megszokott asztalánál, a bejárattal szemben és szép ütemesen, néha szüneteket tartva, öntötte magába a Hubertuszokat, melyeket minden esetben, laza kisfröccsökkel kísért el.

Estére, már olyan állapotba került, hogy az asztaltól való felállás is olyan volt, mint egy erőkifejtést igénylő tornamutatvány. Többször kisegítették az utcára. Ott erőt gyűjtött és becélozta az egy sarokkal távolabb lévő lakását és bizonytalan, lassú léptekkel elindult hazafelé.

Ez a látvány, hónapokon keresztül, megszokottá vált. Kérdezték is a segítőtől az ott maradok:

-Sinre tetted Tibit?

-Nehezen ment, de lassan elindult! – összegezték az eseményt.

Aztán egy őszbe futó reggelen, Tibi nem jött a kiskocsmába. Másnap reggel sem, az azt követő negyedik reggelen is távol maradt. Sörös Mari hozta a hírt:

Képzeljétek, a Tibi meghalt! – először csak ennyit mondott.

Ahogy körbenéztek, az ott lévők némán bámultak a semmibe. Péter, a csapos szólalt meg először:

-Ez várható volt!- mondta csendes megállapítással.

Aztán Sörös Mari elmondta a részleteket is.

-Három napja szólt a rádió a lakásban, éjjel is. Feltörték az ajtót és a konyhaasztalra borulva találták meg. Már nem élt.

A hír lesújtólak hatott a szesztől időnként bátorságot, erőt kapó ivó cimborák körében is. Legalább húsz percre, elcsendesedett a kiskocsma, mintha valaki megtiltotta volna, hogy beszéljenek.

Olyan befelé fordulás féle uralkodott el hirtelen. Ennyi az élet és egyszer itt a vég! – fogalmazódott meg összegzésként. Egy ballonkabátos férfi szólalt meg először:

-Igyunk Tibire! Pihenj pajtás békében!

Sörös Mari, aki arról híresült el, hogy csak sört ivott, ezt követően, oda szólt Petinek:

-Csapolj nekem egy korsóval!

Aztán visszatért a megszokott nyüzsgés, az életkereke sántítva, de forgott tovább.

Sörös Mari harmadnap a söntéspult fölé egy parti cédulát függesztett ki, rajta Tibi temetésének napja, helye Csajág, temető.

Öt cimbora, akik az elmúlt időszak során, néha Tibivel itták a nemesnek vélt Hubertusz, italt, elkezdtek szervezkedni, elmennek a temetésre. Ennyivel még emberségből is tartoznak Tibinek. Koszorút is rendeltek. Köztük volt a ballonkabátos férfi is, aki annyit mondott:

-Csajágon még úgysem voltam! – összegezte kissé szomorúan, így furának tűnő megjegyzését, melyen ő maga is megdöbbent.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap