Hinta

Bíró Ernő, p, 04/10/2015 - 00:17

   Megigértem a négyéves fiamnak, hogy ma magammal viszem, dolgozni. Reggel óta nyaggat, hogy mikor indulunk, mint a kismacska a viccből. Végre indulhatunk. Rövid nadrág, rövid ujjú ing, zokni, szandál, s ami belőle kilátszik az egy négyéves szőke kisfiú, neve: Áron, foglalkozása: óvodás.

   – Hova megyünk édesapám? – kérdezi a felvonófülkében nagy kíváncsisággal.

   – Elmegyünk egy bácsihoz meg egy nénihez, akiknél dolgozunk egy órát a számítógépen, jó?

   Beülünk az autóba a tömbházunk mögött. Felnézünk a kilencedik emeletre a kétszobás lakásunk konyhaablakára, onnan anyuka integet.

   – Jó, csak nagy meleg van.

   – Húzd le az ablakokat.

   – Mind a kettőt lehúzhatom itt hátul?

   – Le csak aztán ülj szépen az ülésen, nehogy a rendőr bácsi meglásson, hogy ott ugrálsz.

   – Apu, apu, látod ott azt a játszóteret – mutat a kisfiam a moldvai Nagy István vajdáról elnevezett tér közepére, – nekem meg akaratlanul is az idegenvezetői munkám jut eszembe, ugyanis amikor 1908-ban a tér közepére felépítették a Nemzeti Színház épületét, akkor még Bocskai István térnek hívták, azután lett Cuza Vodă tér, Attila tér, Adolf Hitler tér, Malinovszki tér szovjet tank emlékművel, amit gyermekkoromban meg szerettem nézni. Később Győzelem tér. Legutoljára ketté választották: a Színház épülete előtt Avram Iancu tér, közepén a szovjet emlékmű helyén Avram Iancu szobra. A Színház mögött pedig Ştefan cel Mare tér közepén játszótérrel és parkkal – tudósít minderről a Nemzeti Kulturális Örökség Kolozs megyei fiókjának gondozásában megjelent, Kolozsvári útikalauz román nyelvü zsebkiadása.

   – Látom fiam.

   – Mikor jövünk visszafele, megállunk itt játszani?

   – Megállunk, meg... – mondom jó apa módjára, dologidő kellős közepén, de hát – ígéret szép szó, s a gyermeknek öröm...

   Megérkeztünk, olyan meleg van, hogy a kisfiam elaludt a hátulsó ülésen és hosszan elnyújtózkodott. Ébresztem, s mert megállt a motor, gyorsan ébred.

   – Álmos vagyok és melegem van nagyon.

   Hát mit tehetünk, autónk békebeli modell 1966-ba gyártották a prototípust és 2004-ben a mi példányunkat. Természetesen Dácia, kombi. Légkondija ablakhűtéses.

  – Gyere be, mert ott hűvösebb van, – közben megfésülöm, mert nagyon csapzott lett a haja a melegtől és bemegyünk.

   Halk szégyelős köszönésre telik, majd leültetem egy üres székre a szűk teremben, elfoglalom a helyem az egyik számítógép előtt, hogy a felválalt munkát elvégezhessem. Nincs semmi különösebb gond, az adatok rendben vannak, el lehet végezni a hónapzárást és ki lehet nyomtatni a papírokat. Ezalatt a fiam szeme a sarokban zakatoló tv készülékre tapad, meg is jegyzi a tulajdonos bácsi, hogy milyen csendben nézi a tv-t a kisfiú.

   – Igen, csendben nézi, mert mi másfél éve kidobtuk a tv-t a házunkból - felelem készséggel.

   – Na ne mondja, kidobták?

   – Ki, mert nem tudtunk parancsolni a gyerekeknek és amikor a felnőttek nem voltak otthon, egyfolytában a tv-t nézték, azzal az ürüggyel, hogy ez a kicsi kapcsolta be, ők, a nagyobbak csak szenvedő alanyai a történetnek, ők csak kényszerből nézik. Mondom nekik, ha így van, akkor ezentúl nem lesztek erre a fáradságos tevékenységre kényszerítve senki által, így összecsomagoltam a tv-t és eltettem a raktárba.

   – Hát ez tényleg érdekes, apropó, nem szomjasak, van jó narancsszörpünk jéggel, ja a prücsöknek jég nélkül. Jöhet?

   – Igen, köszönjük szépen.

   Meglett a munka. Megírtam a számlát, kifizették és elbúcsúztunk.

   – Apu, akkor most irány a játszótér! – mert nem feledékeny a kis prücsök.

   A játszótéren csúszda, mászóka meg minden egyéb alkalmatosság, amire a gyerekek nagy örömmel felmásznak mialatt szülők, nagyszülők égnek álló hajjal ott toporognak a játékszerek környékén izgága nebulóik féken tartása végett.

   – Apu menjünk a hintára! – vezényel a kis pöttöm és már rohan is.

   Utolérem, de csak a hintánál, felültetem és elkezdem lökni a hintát. Kettőt hármat lökök rajta, hogy beinduljon s ahogy kiegyenesedek rámköszönnek.

   – Bună ziua domnul programator! (Jó napot informatikus úr!)

   Visszaköszönök, az ismerős a Színház épületében dolgozik, bérszámfejtő, javakorabeli kisasszony idén tapossa a harmincnyolcat – szándékosan nem írtam vénkisasszonyt, mert a mai világba mindenki maga választhatja meg azt a kort, amikor férjhez megy, róla pedig tudom, mivel munkatársak vagyunk, hogy nála ez a kor, az ő tervei szerint, még nem jött el.

   – Képzelje el – mondja izgatottan a kisasszony – az unokaöcsém édesanyáméknál van falun, nyolc éves és az édesanyám megengedte az unokájának, hogy a fáskamra egyik részében külön házat rendezzen be magának. Erre bezárta a fáskamrát kulccsal és a kulcsot csak ő tudhatja, hogy hol van. És képzelje mennyire felnőtt gondolkodása van, két kislány is megérkezett két másik nagymamához és elengedték őket játszani az unokaöcsémhez, egész estig játszodtak apuka-anyukásdit, a kisebbik kislány volt a kislányuk.

   – Hát igen, én is játszodtam gyermekkoromban, de csak vasárnap délután játszhattunk az unokatestvéreimmel, mert hétközben volt munka, kelett dolgozzunk a mezőn.

   – Én is dolgoztam, de hát ezek a mai gyermekek, akiknek mind a két szülője jól keres megengedhetik maguknak, hogy játszanak. Így biztosan hamarabb fognak megtanulni pénzt keresni, mint mi. Édesanyám mondta, hogy a gyermek három lejért mosogat, és ötért hevít a kenyérsütéshez.

   – Hát ez lehet – s közben tovább lököm a hintát, mert a fiam egy kukkot sem ért az egész beszédből – csak az nics rendben, hogy az én hét gyermekem és az ön unokaöccse nincsenek a társadalom által egyenlő eséllyel ellátva. Én nem azt mondom, hogy a havi 42 lej gyerekpénz nem kevés, hanem azt, hogy a 16 lej adókedvezmény az, ami igazán kevés. Miért kell nekem, hétgyermekes apának, csak 16 lej adókedvezményt kapni és azt is csak négy gyerek után? Talán ez itt, mert hatodik gyermek nem ugyanolyan adófizető polgár lesz ha megnő, mint az ön unokaöccse? Hát mit vesz az ember 16 lejből? Ez csak 4 liter tejre elég, ami nálunk egy napra nem is elég.

   – Magának teljesen igaza van – mondja a kisasszony és közben a mellettünk szabadon álló hinta háta mögé megy és az én mozdulataimat követve ő is elkezdi lökni az üres hintát. – De hallgasson meg engem is: a közköltséget, hogy lehet 952 lejből fizetni egyedül egy háromszobás lakásban? Én mindig mondtam, hogy ez a társadalom nem csak a nagycsaládosokkal, hanem az egyedülállókkal is igazságtalan. Mert ugye?! Ha én villanyt gyújtok, hűtőt használok, tv-t nézek az egy személyre is pont annyi költség mintha ketten vagy hárman volnánk a lakásban. Mi is kellene kapjunk valami kedvezményt a közköltségbe legalább, ha nem is az adóba. – eközben az üres hintát löki, így a két szabályosan lengő alkalmatosság egyszerre lódul, egyikbe a fiam, Áron, a másikat átjárja a szellő.

   – Na, de nem zavarom tovább hintáztassa csak a fiát, nekem mennem kell, mert most fél hat, hatkor kezdődik a kedvenc tv-sorozatom. A viszontlátásra!

   – La revedere – mondom itt a moldvai Nagy István terén, akit annak idején az anyja visszaküldött a törökre, a vráncsai asszony nyeregbe szállt hét fiával együtt.

   Akaratlanul is tovább nézzük a fiammal a mellettünk levő üres hintát, amint leng magányosan és átjárja a szellő...

 

 

Bíró Ernő – Kolozsvár, – 2012. augusztus 6.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap