Hívatlanul jöttek

Mila, cs, 10/26/2017 - 00:07

Kula Bácskában van. A Tisza-Duna kanális mellett helyezkedik el. Lakosainak összetétele nagyon vegyes. A szlávok minden ága, magyarok, albánok, németek, és ne soroljam fel a több mint húsz nemzetiségűket.
Ebben a kisvárosban született Papajcsik Lajos 1940-ben magyar szülők gyermekeként. Vele beszélgettem a napokban, aki elmesélte, milyen viszonyok között nőtt fel.
Gyermekkoráról így szól:
"Amikor felcseperedtem, szüleim a magyar nyelvű óvodába írattak be. Az általános iskolát a magyar tagozatokon fejeztem be.
Visszatérnék egy picit az időben, nem sokat, mert még a gyerekkoromról van szó. Azt tudni kell, hogy Kulán van a magyar lakta rész, és a főleg szláv lakta rész. A mi házunk, (mi úgy mondtuk) a szerb részben volt. Mivel az utcában csak szerbül beszéltek, én játszás közben már kicsi koromban elsajátítottam a szerb nyelvet, így azt is anyanyelvi szinten beszélem. Együtt játszott itt szerb, montenegrói, boszniai, persze meg én is.
Szüleink is nagyon jól megértették egymást a szomszédokkal. Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna torzsalkodás.
  Soha sem felejtem el, az egyik szomszédasszony, akinek velünk egykorú unokái voltak, kukoricamálét főzött kecsketejjel, és az utca összes gyerekeit, akik kint játszottunk, behívta falatozni. Egy hatalmas tálba tette az ennivalót az asztal közepére, mindenki kapott egy kanalat, körülálltuk az asztalt és ettünk. Ezt elég sűrűn megismételte, mi gyerekek alig vártuk, mikor szólít be bennünket.
  Mint a gyerekek nagy többsége, mi is szerettünk futballozni. Volt abban az időben vagy hat gyermekcsapat, akik összemértük az erőnket. Engem mindég bevettek a szerb csapatba, mert volt magyar csapat, azután a kanálison túli, a kanálison inneni kis focisokból álló csapa. Szép emlékek fűznek a gyermekkoromhoz.
  Elérkezett az idő, amikor beírattak a szüleim a középiskolába. Én inasiskolát fejeztem be szerb nyelven, mert magyar nyelvű középiskola már nem volt. Könnyen beilleszkedtem az iskolába, hiszen jól tudtam a nyelvet. Az osztályban több volt a szerb nyelvű tanuló. Veszekedés nemzetiségi alapon Jugoszláviában elképzelhetetlen volt. Nem mondom, hogy nem durrantunk össze futballozás közben, mert mindegyikünk a maga igazát hajtotta, de ez nem fajult el komolyabb összecsapássá.
  Amikor befejeztem az iskolát, akkor a Trio ( Olvasd: Hármas) fúrógyárban helyezkedtem el. Tizenkét évig dolgoztam ezen a helyen. A munkatársak összetétele itt is vegyes volt, de ha bárkinek, főleg nekünk kezdőknek tanácsra, vagy segítségre volt szükségünk, azt a hozzánk legközelebb állótól megkaptuk. Egyetértésben folyt a munka.
Tizenkét év után, a szerb barátom mindent elintézett, bevetette az ismeretségeit is, és elmehettem dolgozni a Kulatrans nevű autóbusz vállalathoz folytatni a munkát. Nekem a kisujjamat sem kellett mozdítani, mindent ő intézett helyettem, még a kérvényt sem velem íratta meg. Egy reggel jött értem ezekkel a szavakkal: „Megyünk együtt dolgozni most is, meg ezután is.” Természetesen felmondtam az előző munkahelyemen és a Kulatrasból mentem nyugdíjba.
Itt sem panaszkodhattam a munkatársaimra, pedig ahányan voltunk, annyi féle családból származtunk. Ugyanis négyes csoportokba voltunk beosztva. Érdekesség kedvéért elmondom, az egyik horvát, a másik montenegroi, a harmadik boszniai és én, mint magyar, képeztünk egy csoportot, de soha fel sem merült ki honnan származik. Nagy megértésben végeztük a ránk kiszabott feladatot.
  Eddigre persze már régen kialakult a baráti köröm.  Itt is, ahányan voltunk, annyi nemzetiségi családból származtunk. Öten voltunk elválaszthatatlan barátok. Ez az öt főből álló barátság hárommal nem szakadt meg. A másik kettő messzire ment lakni, és lassan megszakadt a kapcsolat közöttünk. A többi három baráttal rendszeresen találkozunk. Pár napja eljöttek értem Kuláról autóval ide Kishegyesre, és elmentünk Becsére halászlevet enni. Jól kibeszélgettük magunkat.
Ha már Kishegyes szóba került el kell mondanom, hogy negyven évesen kerültem ide. Kezdetben nekem kimondhatatlanul furcsa volt, úgy éreztem Magyarországra kerültem, és nem Jugoszláviában vagyok. Itt nem hallottam egy szerb szót sem. Mindenki magyarul beszélt.
  Azért volt olyan dolog is, amit én nagyon furcsának találtam. Például Kulán, ha meghozták a szenet, és leöntötték a ház elé, hívatlanul jöttek a szomszédok segíteni behordani a szenet. Itt, ha megérkezik a szén, a szomszédok elmennek mellettem, és azt mondják: Jó magának, kétszer is melegedni fog, és mennek tovább. Ez nekem nagy különbség."
( Megjegyzés: Valamikor itt Kishegyesen is így volt).
  A testvérháborúról nem volt hajlandó nyilatkozni. Ő azt mondja, soha sem foglalkozott politikával, akkor sem, de az biztos, hogy a háború előtt sokkal jobban éltek az emberek. Aki akart dolgozni, az dolgozhatott is, és a keresetből szépen meg lehetett élni. A gyerekeknek biztosítva volt az ingyen tanulás az egyetemen is, ma csak azok taníttathatják a gyerekeiket, akiknek pénzük van, és ebből van a sokkal kevesebb. Nagy baj, hogy a gazdaság tönkre ment, nincs pénzkeresési lehetőség. Kishegyes községben 70% a munkanélküli. Sok helyen a nyugdíjasok tartják fenn a családot.
  "Ki kell hangsúlyoznom, hogy a változás, ami jött a kilencvenes években, a mi barátságunkat nem tette tönkre. Maradtunk azok, akik voltunk.
Azt azért még elmondanám, hogy itt Kishegyesen tagja vagyok az Egység elnevezésű sakk-klubnak. Nekem itt sincs problémám senkivel sem.
Még ma is veszem a Blic nevű szerb újságot, és szívesen elolvasom. Nézem a magyar nyelvű TV-t és nézem a szerb adásokat is. Ha foci van, akkor mindegy, melyik adó mutatja, biztos, hogy ki nem hagynám. Volt is vitám a foci miatt a feleségemmel, de megoldottuk: van két TV-nk, mindegyikünk azt néz, amit akar."
  Lajosnak nincsenek gyerekei, de a feleségének az első házasságából van egy lánya, van három unoka, akiket Lajos nem csak elfogadott, de szereti is őket.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap