Hóanyó

Tusnády László, v, 12/10/2017 - 00:12

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány. Testvérkéi nem voltak, a szüleinek meg sokat kellett távol lenniük az ünnepel idején; épp ezért ez a gyerek sokat volt egyedül. Igaz, a nagymamája nagyon szerette, legtöbbször ő vigyázott rá, de az már annyira öreg volt, és annyira beteges, hogy inkább a kislány segített neki, bár a nagyanyó tiltakozott ellene.

- Vak vezet világtalant - mondta a közmondást, de ezt a kislány még nem is értette. Nem tudta még, hogy vakok is vannak, ezért csak öreges mormogásnak, zsörtölődésnek tartotta azt, amit a nagymama mondott.

Az ügyelés, vigyázás fárasztotta a szegény öreg nénit. Nagy gond egy pici életet óvni. Restellte is, ha a nagy éberség megszakadt, de egyre gyakrabban elaludt. Ilyenkor a jóságos kis unokája az ablakhoz ment, és nézte, hogy mi van a kinti világban. Így sorakoztak az évszakok előtte. Látta a pici madarakat, figyelte szárnypróbálgatásaikat; köszöntette a sarjadó füvet, a kifejlődő bimbókat, a nyíló virágot, érő gyümölcsöt. Szépek voltak az őszi színek is.

Váratlanul nagy hideg lett: A nagyanyó, majdnem minden délután elaludt. A kislány meg csak nézte a kiscinkéket, a szállongó varjakat. Ezek a nagy, fekete tollas állatok méltóságosan sétáltak a kertben, keresték a levelek alatt a diót.

- Kár, kár - sóhajtották. - Kár, kár, hogy elmúlt a nyár. - Felrepültek a kopasz ágakra, ott pihentek. Ravasz pici szemükkel ránéztek a csöppnyi lányra, az nem sejtette, hogy százéves öreg varjú is van közöttük. Azt viszont látta rajtuk, hogy nagyon okosok lehetnek, méltóságos téli bölcsek. - De jó volna velük beszélgetni! - gondolta, de ők nem közeledtek hozzá. Csak egy-két kiscinke röppent olykor az ablakpárkányra. „Civitt-csivott” - zengett. Ám dió nem volt a közelben, tovább itt nem lehetett maradni.

Végre megeredt a hó. Annyira sűrűn hullott, hogy majdnem eltakarta a közeli fényes, hivalkodó házat, palotát. Csak a nagy zengést lehetett hallani. Fülsértő zene üvöltött, dübörgött ott majdnem mindig. Olyan anyuka vigyázott itt kicsi fiára, aki nem szerette gyermekét. Ha az ura nem volt otthon, akkor is piperkőc bácsikkal, kikent-kifent nénikkel szórakozott. Az nem érdekelte, hogy a gyermeke szívesen játszott volna vele. Csak a mulatozás volt fontos a számára. Azt persze, a díszes társaság előtt mutatni akarta, hogy jó anya, ezért rászólt a gyermekre, ha az elmozdult a kályha mellől. Ilyenkor kényeskedve mondta:

- Menj vissza, kicsim, érezd jól magad a díszes, szép kályhánk mellett!

Büszkén mutatta a vendégeknek a kisfiú új szobáját. Bizony volt abban minden, amit egy gyerek megálmodhat magának, csak egy hiányzott onnan: az anyai szeretet, ezért szomorkodott oly sokat a kisfiú. A vendégek ezt nem vették észre, és negédes bókokkal látták el a ház úrnőjét. A szegényes házikóba is elhallatszott a ricsajos zene, de szerencsére olyan tompán, hogy a kislányt nem zavarta igazán. Csak felhívta a figyelmét a nagy szórakozásra. Gyakran látta, hogy a patyolatfehér függönyök mögött táncoló alakok suhannak el, s azon tűnődött, hogy azok ott vajon boldogok-e.

Ő magát boldognak érezte, s az egyre gyülemlő, felhalmozódó hó látásának örült. Úgy érezte, hogy ezzel is közeledik a karácsony. Már arról ábrándozott. Úgy látta, hogy a nagy, tiszta kavargásból egy fehér alak áll össze. Arra gondolt, hogy az lehet a hónak a létrehozója, talán maga Hóanyó.

Csakugyan Hóanyó volt. Benézett a kislányhoz, és hívta egy üde, tiszta, szép erdőbe. Zúzmara, dér és hó borította a fákat: nagy terhük alatt görnyedeztek. Itt volt a béke és a jóság. A hold fent bandukolt az égen néhány felhő között. A csillagok úgy ragyogtak, oly fényesen, oly örvendetesen, hogy a kislány tudta, ez csakis karácsony éjszakája lehet. A nagyanyjától azt hallotta, hogy ilyenkor az állatok a számunkra is érhető nyelven beszélnek. Valóban hallotta a mókusok szavait, megértett, hogy az odúkból azért jönnek elő, mert egymást akarják köszönteni szeretettel. Ezt zengték a madarak, a bogarak, minden állat. A kislány nagyon boldog volt, mert tudta, hogy ő is részesül ebben a szeretetben. Mikor ez a szép erdei táj eltűnt előle, Hóanyó visszakísérte a szobába, és csak a nagy kavargás volt a kislány előtt, amikor felébredt. Nem volt szomorú, mert tudta, hogy a valóság jelent meg előtte, hiszen őt mindenki szereti. Látta, hogy a nagymama is éppen ekkor ébredezett, odament ekkor hozzá, és szeretettel megsimogatta annak eres, kérges kezét.

Hamar megjött a karácsony. A gazdag kisfiú ekkor költözött be új szobájába. Megint sokan voltak, de a karácsonyfa alatt is a szokásos lármás zene szólt, s a kisfiú észrevette, hogy a szülei most is vitatkoznak; valamiért nagyon haragszanak egymásra, és nem is sejtik, hogy ő mennyire szomorú. Pedig ajándék van bőven, s a fenyőfa is óriási.

A szenteste a kislány számára is szomorúan indult, mert hófúvás kezdődött, az édesapja taxisofőr volt, s egy idős nénit vitt a gyerekeihez, unokáihoz még a délután, de elakadt a hóban. Lapátolta a nagy, fehér tömeget, küzdött, kínlódott, de alig jutott előbbre. Feljött a hold, ragyogtak a csillagok, oly fényesen, mint csak karácsony éjszakáján. Bánkódott az édesapa, mert nem lehetett otthon, és azt sem tudta, hogy hazaér-e ilyen időben.

Megjött a Jézuska a kislányékhoz is. Már olyan késő volt, hogy a gyermeknek le kellett volna feküdnie, de ő azt mondta, hogy addig nem alszik el, míg nincs itt az édesapja. Játszani sem volt kedve. Csak várt és várt.

Telt-múlt az idő. Zengett a betlehemesek éneke. Már az éjféli misére harangoztak, amikor a nagy zengésbe-zúgásba valami távoli zümmögésszerű hang vegyült.

- Apu - szólt a kislány, és úgy látta, hogy most válik igazán ragyogóvá a karácsonyfa. Erősödött a hang, nemsokára nyílt az ajtó, s mintha egy hóember jött volna be, annyi hó és jég rakódott édesapja ruhájára. Kis jégcsap lógott a bajuszáról. Így ölelte át gyermekét. Nem panaszkodott, hogy milyen nagy bajban volt, hófúvásban, szélzúgásban egy elhagyott országúton. Csak sóhajtott egyet, s ezt mondta:

- Szegény kislányom, nem akartam elrontani a karácsonyodat.

- Most már minden jó - mondta a kislány. - Nekem az a legnagyobb ajándék, hogy hazajöttél.

Lefektették a kislányt, hamar elaludt. Kint süvített a szél. Innen-onnan karácsonyi ének zendült. A flancos házból zúgott, visított a zene. Ott is elaludt a kisfiú szép, új szobájában. Sápadt pici arcán könnycseppek csillogtak. Elalvás előtt a szülei vitatkozó hangját hallotta, és úgy érezte, hogy hozzá a szeretet sohasem fog megérkezni.

A sofőr a feleségét a karácsonyestéről kérdezgette, majd beszámolt kalandos útjáról. Amikor kifogytak a szóból, a kislányuk ágyához mentek. Nézték szeretettel gyermeküket, az talán érezte jelenlétüket, mert álmában mosolyogni kezdett, s ekkor az édesapa a felesége fülébe súgta:

- Látja az angyalkáját.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap