A Hófehérke-dosszié

Lukáts János, szo, 07/12/2014 - 00:12

 

1.

Mélyen tisztelt Bányatanácsos Úr, Nagyrabecsült Kolléga!

Bár az évtizedek pora alaposan belepte emlékezetem zegzugos polcait, máig nem feledhetem ama kínosan fonák esetet, amely bányászkolóniánk szorgos mindennapjait oly sajnálatos módon feldúlta. Már akkor képtelenségnek tűnt számomra (s remélem, ebbéli felháborodásomban Tanácsosságod is osztozik!), hogy bányászgyakornoknak tagbaszakadt és izmos ifjú helyett törékeny bakfislányt küldtek, aki bányának mindez ideig még a környékén sem járt. A leány valódi nevére már magam sem emlékszem, társaim egymás közt Hófehérke néven emlegették, ami pedig – mint köztudott – egy bányászra nézve nem éppen hízelgő elnevezés. Amíg mi a bányában a vágathajtás és az ácsolattelepítés felséges gyötrelmeivel viaskodtunk, nevezett Hófehérke leginkább az üres bányászlakban tett-vett, a vadon állatait könyöradományokkal a ház közelébe csalogatta, házaló gyümölcsárus kofákkal fecsegett naphosszat, szóval csupa olyas dolgot művelt, amitől a tisztességes bányásznép eleve idegenkedik.

És ha még csak ez lett volna! De az a kihívó közvetlenség, mellyel verejtékkel szerzett ételünkbe beleevett, és könnyek árán kicsikart italunkba beleivott, az a tisztátalan hátsógondolatiság, mellyel ágyainkon végighevert, több bányásztársunkat – ennyi év után hadd ne említsem őket név szerint! – közel vitte a testi-lelki meghasonláshoz.

Idővel Hófehérkét szerencsére valami szerencsétlenség érte, és így megszabadultunk ettől az izgága és határozottan föltűnő küllemű fruskától, akiből – szilárd meggyőződésem! – aligha vált volna tisztességes bányászfeleség. A következő évben a Bányakapitányság immáron gyakornokifjút küldött, szívósat és kötélizmút.

Tanácsosságod bizonyára hasznát veszi ezeknek az ósdi és számomra fölötte érdektelen emlékmorzsáknak. Kérem, ha Tübingenben jár, keresse fel régi ismerősömet, a derék Grimm urat. A címe: Maerchenstrasse 7. Mesés kis városszéli ház, ha otthon találja, adja át tiszteletemet!

Tanácsosságodnak maradok őszinte, lekötelezett híve. Bányászköszöntéssel: Glück auf!

Von Tudorius

A Hét Törpe Bányászkolónia örökös elnöke

(P.S. Kérem Tanácsosságodat, semmiképpen ne adjon hitelt azoknak az otromba mendemondáknak, amelyek Hófehérkéről és énrólam szólnak!)

 

2.

(Visszaemlékezés-töredék egy magnószalagról)

„…Istenem, hát csináltam néha ezt meg azt. Ezek a fiúk, ugye, elég bumfordiak voltak, afféle bányászgyerekek. A föld alatt túrtak egész nap, akár a vakondok, este meg örültek, ha valamin röhöghetnek. Hát, ugye, én, mint képzett színész… - jó, igaz, kitettek a vándortársulatból, mindegy, - szóval, csak szórakoztatni akartam őket. Valójában még reggel visszamentem, és megettem az összes ennivalót a tányérokból, meg főként megittam az összes innivalót a poharakból. Aztán egész nap alig bírtam a hasammal a sok mindenféle befalt ennivaló miatt, de már előre vigyorogtam magamban, hogy mekkora szemeket csinálnak majd, ha meglátják a pusztítást! Elhatároztam, én fogok a leghangosabban dühöngeni! Ehelyett aztán én néztem a legnagyobbat, amikor ott találtam azt a bamba kis égimeszelőt. Ott hevert három ágyon végigalélva. Sebaj, volt kire ráfogni az étel-italt…

Még hogy királylány, meg gonosz mostoha…! Elcsapták a cselédségből valamelyik úri háznál, a városban. Vagy megszökött a tübingeni kegyes nővérektől, na, el tudom képzelni, miért…! Esetleg apácának akart állni, de még idejében meggondolta magát. Mindegy, Hófehérke igazán kedvemre való teremtés volt. Már persze, értik, hogy gondolom.

A gonosz mostoha meg a lágyszívű vadász meséjén az oldalunkat fogtuk a röhögéstől, ezek a szellemi törpék meg csak hallgatták, tátott szájjal. A Szende meg a Kuka úgy bőgött tőle, mint a szopós malac, de még a vén bolond Tudor is lesírta a szemüveget az orra hegyére.

Csak az volt a baj, hogy a fiúk rettenetesen szemmel tartották a Hófehérkét. Valójában az erkölcseit védték, mégpedig egymástól. Egytől-egyig belezúgtak, olyan hótszerelmes lett mind, hogy reggel alig akartak beszállni a bányakasba! Napközben egyedül feljönni, hát arról szó sem lehetett. Mint a megkergült vadméhek, olyanok voltak.

Szerencsére nekem időnként be kellett gyalogolnom a városba gyertyáért meg hasonlókért. Na, ilyenkor tudtunk nyugodtan találkozni.

Volt egy idétlen szokása, mármint a Hófehérkének. A jól sikerült együttlétek után belefeküdt abba a hosszú, fényes tokba. Szolárium, vagy mi a neve… Olyan volt a formája, akár egy üvegkoporsó. Abban napozott. A többiek mindig szörnyülködtek, én meg tudtam, hogy aznap meg volt velem elégedve.

Aztán persze együtt szöktünk meg egy rezedaillatú májusi napon. Meg sem álltunk Tübingenig. Egész úton röhögtünk a törpéken, mekkora szemet meresztenek majd este, ha hazacsoszognak. Se Hófehérke, se Vidor. Túlélik…!

Igaz is, ez a kis piszok két hét múlva tőlem is megszökött. A városon keresztülvonult a wormsi ulánusezred, hát persze, hogy másnap reggelre ott láttam a nagybajuszú kapitány málhásszekerén. Fúj, de utálom a nőket…”

 

3.

A Tübingeni Rendőrőrs Intézkedési Körirata (Tübingen). Bizalmas!

Morgó hadnagy, azaz Morgó volt hadnagy, a Tübingeni Rendőrőrs Fölvigyázó Abteilungjának (Tübingen) hajdanvolt közrendőre ezután sem hadnagynak sem tübingeninek, (sem Morgónak) nem tekintendő, a Tübingeni Rendőrőrs (Tübingen) keretéből örökre, sőt, egyszersmindenkorra kizáratik. Mindenkinek tudtára adatik ez a bizalmas közlendő, miszerint Morgó volt hadnagy rendőrileg nem intézkedésképes és jogosult egyszersmind.

Nevezett Morgó, még mint közrendőr, nagy körültekintéssel végezte munkáját, mely a Bányateknőc nevezetű bányászkolóniának a kritikus szemmel-, kordában sőt féken tartását foglalta magába. Morgó közrendőr példás szigorral hagyta folyni a dolgokat, amely a bányászkolónia esetében a napi pofozkodást és a szombatesténkénti ütlegelést ölelte fel, mindez azonban a kolónia belviszonyainak részét képezte, s így mindössze a tartózkodó kívülállást és a szemhunyást igényelte. Morgó közrendőr e követelményeknek a folyományok kezdetén példásan eleget is tett.

A Tübingeni Rendőrőrs Fölvigyázó Abteilungjának (Tübingen) éber gyanakvását az a ténykörülmény keltette föl, hogy a napi pofozkodások és a szombatesténkénti ütlegelések egyszerre elmaradtak, amint az események medrének sodrába aligha illeszthető asszonyi személy jelent meg a kolónia életmenetének helyszínrajzán és testközelében, ezáltal olyan egyensúlyosra deformálódtak a viszonylatok, amit a Tübingeni Rendőrőrs (Tübingen) tovább már nem bírt elviselni. Kellő eréllyel éppen Morgó közrendőr csapott le a gyanúsan a jámborság jóútjára tért kolóniára, és kezét egyidejűleg tartotta az események menetén, és az előbb már említett (bár névlegesen még nem emlegetett) Hófehérke hátsó gondolatain. A példamutogatóan elvszerű intézkedéssorozat azonban hamarosan megteremte a maga mérges almáját, miszerint Morgó, ekkor már hadnagy, bevetette magát Hófehérkébe, aki igényelte az intézkedést. A megteremtett fegyelem dicséretességét az egyik oldalon elnyomta a szolgálatiság elegyéniesedése, amely átesett a Hófehérke másik oldalára.

Ezért a Tübingeni Rendőrőrs (Tübingen) azt a döntést bizalmasította a köztudat számára, hogy bízván a napi pofozkodás és a szobatestékénti ütlegelések ártalmatlanságában, és meglatolván a Morgó volt hadnagyi kezdeményezések felette veszedelmességét, inkább Morgót, aki magát meghófehérkésítette, rövid úton hadnagytalanítja.

Kelt, mint feküdt, a Tübingeni Rendőrőrsön (Tübingen)

 

4.

(Részlet a Pártütők Elleni Párt titkos jegyzőkönyvéből)

„…Máig biztos vagyok benne, hogy nem Hófehérke volt a becsületes neve, mert hogy ilyen név nincs! Sem királylány nem volt, sem gonosz mostoha nem létezett, s ha mégis létezett, hát akkor éppen ő maga volt a főgonosz! Persze, a jámborság álarcában! Mert mi másért nevezte volna szeretett hercegünket pipogyának, és imádott hercegnőnket méregkeverőnek, ha ő maga nem valamilyen idegen hatalom érdekeinek a képviselője lett volna?

Ne legyen Szende a nevem, ha nem így igaz! Előbb csak azt hittük, afféle úrikisasszony, aki nem ismeri kellőképpen a mi fekete-erdei nyelvjárásunkat, de ma már tudom: francúz volt vagy burkus, esetleg talján, aki csak tanulta a nyelvet, már amennyire!

Mézes-mázos szavaival a bizalmunkba akart férkőzni (no, ez sikerült is, különösen… de minek ma már felhánytorgatni a múltat!), hogy aztán kicsalja tőlünk a bánya kevéske aranyát, és külhonba fusson vele. De az is lehet, hogy alagutat akart ásni (sőt: velünk ásatni!), amelyen aztán csak úgy tódultak volna be a mi gyönyörű Fekete-erdőnkbe a francúz, burkus, esetleg talján lovasok. Még rágondolni is szörnyűség! Mondtam is egyszer Tudor tagtársunknak: - Te, Tudor, ez a Hófehérke…! De a Tudor csak legyintett: - Hát, ez igen…! – vagyis ő is sejtette, amit én.

És, hát, mi ez, ha nem valóságos összeeskövés-féle viselkedés, hogy egész nap egyedül maradt, meg almaárusnak öltözött. De még inkább, hogy holttestnek tettette magát, és így csempészte ki az országból egy idegen királyfi. Persze, az is ugyanolyan összeesküvő volt, mint ő. Francúz vagy burkus, esetleg talján…!”

 

5.

(Orvosi zárójelentés. Fekete-erdei Klinika)

„A beteg születése óta áttételes tüdőhörghurutban szenvedett, valójában már régen meg kellett volna halnia. Törpe növésű volt, a melle sípolt, akár egy rossz kazán. Már ki sem mentem hozzá, ha hívtak, nehogy a kezem között haljon meg, csak rontotta volna a statisztikát.

A kis Hapci, így csúfolta egész Tübingen, egyszer a pajtásaival gombát szedett az erdőben, akut köhögési roham jött rá, be kellett vonni az első házba. Ez valami bányászmenhely volt, ápolásra teljességgel alkalmatlan. Und was Gott mach! A jó levegő, a fenyves, meg talán a tudat, hogy hiába köhög, messze van a gondos orvosi kezelés, - mindez csodát művelt! Az egy délutánra tervezett kirándulás hét évre nyúlt ezen a varázshegyen, és Hapci úgy megnőtt és megerősödött, hogy rá sem ismertem. A hörghurut pedig elszállt, akár egy fekete-erdei csóka. Egy darabig ott haldoklott a bányászoknál, amikor pedig már kutyabaja sem volt, kiadták az útját. De Hapci nem nagyon bánta…, munkát vállalt az erdészetnél, ma is ott döntögeti a fenyőtörzseket a Bányabérc alatt. Ezért nem kell, tisztelt Kollégák, a temetést elsietni, és a gyógyítást nagyon forszírozni, - az idő mindent elrendez!

Igaz is, beszélik, hogy volt a bányászoknál egy mindenes gazdasszony. Olyan fiatalos forma… Az állítólag mérgezett almával etette a Hapcit, de hát az arzén, tudjuk, akár gyógyító hatású is lehet. Vagy talán a saját mérgéből, vagy a saját almájából hozzátett valamit ez a… Hófehérke, vagy hogy hívták? Igen, így történhetett…”

 

6.

(Részlet Sieben von Zwerg „Kékharisnyák és szépasszonyok” című tanulmánykötetéből)

„Ami pedig a talányos életű Schneewittchen von Tübingent illeti, egyike volt azoknak a vagyonokkal megáldott és tehetséggel megvert nemesi kisasszonyoknak, akik mind a feudális és junker tradícióval, mind a filiszter áporodottsággal szembefordultak. Nevezett Schneewittchen úgy lett a korai német vadromantika előfutára, hogy saját életében teremtette meg mindazokat a kellékeket és díszleteket, amelyeket kortársai szenvelegve és csak képzeletükben éltek át. Ez a fekete-erdei gazdag várkisasszony nem restellet rangrejtve a bányásznép közé keveredni, beköltözni szerény erdei hajlékukba, tisztává varázsolni a nyomor törpévé alacsonyító szennyét, sőt befeküdni huzatot sosem látott ágyukba. Nos, von Tübingen kisasszony olyan tökéletesen játszotta szerepét, hogy az már szinte második (vagy inkább első?) természetévé vált, a rusztikus bányászsors egész életére nyomot hagyott természetén, írásain, sőt későbbi szalonját is bányát idéző motívumokkal díszítette (a nevezetes tübingeni irodalmi szalont egyszer-egyszer maga Goethe is felkereste). A törpeélet ott maradt a fekete-erdei Bányabérc alatt, a Schneewittchen-szalon Európa jobb férfiúinak és asszonyainak ajándékozott igényes órákat, és kezükbe adta egy érzékeny lelkű és sokat tapasztalt szépasszony tollának finom rezdüléseit. A két oly távoli helyszín között mégis volt-maradt kapcsolat: a néma szolga, aki jámbor képével, alacsony termetével bizonyságot semmit, de sejtést annál többet sugallt a szalon úri vendégseregének. Kuka volt a neve, Schneewittchen nevetve mindig azt hajtogatta, hercegi atyja udvarából hozta magával a csöndes, öreg bútordarabot, de némelyek tudni vélték, Kukát a fekete-erdei bányászkaland óta tartotta maga mellett. Ki tudja, miért éppen őt…! Ha Kuka nem lett volna kuka…” (P.S. …sohasem kerülhetett volna Schneewittchen szalonjába.)

 

7.

(A körkérdésre Szundi válaszlevele nem érkezett meg… Talán már ő sem lakik az elöregedett bányászházban, esetleg beköltözött azóta Tübingenbe (bár a város telefonkönyvében nem szerepel), vagy talán ott hagyta a Fekete-erdőt, és Új-Zélandon próbál szerencsét. Elképzelhető (Szundiról minden), hogy a bányászok törpe életének hátat fordított, managerkalkulátor lett, légtornász, vagy ő ellenőrzi a bérleteket a metrókijáratnál.

Kár, hogy eltűnt a szemünk elől, ő bizonyosan megoldotta volna a Hófehérke-rejtélyt, vagy legalább új színnel gazdagította volna. De az is előfordulhat, hogy Szundi az egész Hófehérke-történetet egyszerűen mesének nevezte volna…!)

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap