Hofi Géza Napok

Szerkesztő A, h, 07/02/2018 - 00:08

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

AKI KIMONDTA, AMIT KI KELLETT

 

Csakis az önmagukat és a környezetüket egyaránt elbájolók hihetik el azt, hogy még egy törvényekkel megerősített demokráciában is bárkinek, bármit ki lehet mondania. Persze, leginkább azt, ami az igazság! Egyértelmű, hogy egy diktatúrában a retorzió sokkalta erősebb és látványosabb, akár még a fizikai megsemmisítés is lehet, míg a deklarált demokráciákban inkább csak félreállítás, elhallgatás a szókimondó „jutalma”, meg az, hogy „valami okból” sehol nem kap munkát-megbízatást.

Viszont Hifi Géza mégiscsak egy diktatúrában élt s beszélt, méghozzá a közönség és sokszor a rádió-televízió nyilvánossága előtt.

A Kádár János nevével fémjelzett időszak – a minden időszakra nosztalgiával visszatekintés  ellenére – diktatúra volt, annak minden kellékével. Igaz, a köznép ezt nem érezte általában annyira szigorúnak, mint ahogyan más, „baráti államokban” érezhették a polgárok. Többek között a kevésbé erős, kevésbé szigorú diktatúra érzetét az akkor élő emberekben a vicclapok és kabarék is erősítették, ahol azokon a rendszerbeli visszásságokon nevethettünk, amelyről mindenki tudott, de persze a köznép nem mondhatta ki. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!” – érzése volt ez akkor. Ráadásul egy viccről, egy ország-világ által hallott kabaréról lehetett már beszélni.

Na, kérem, a mi pártvezetőnk is ugyanolyan – buta –, mint a tréfában mondott, vagy a mi orvosunk is pártvonalon lett doktor, és csak az ágytálat ismeri mint egyedüli gyógyítási eszközt, ha már valamelyik tréfában nyilvánosan elhangzott, mi is mondhattuk tovább. (Persze, azért még a vicceket is óvatosan!)

Azt a személyt, azt a politikust, akinek hála, lehetett viccelni abban a korban, nehéz megállapítani. De elfogadhatjuk, hogy mindig a legfőbb vezető dönt, legalábbis határozza meg az irányvonalat. Ezért, hogy viccelődni lehetett, akár még személyével is, Kádár Jánost illeti a dicséret.

Későbben persze, Kádár és az általa fémjelzett rendszer halála után – szó szerint együtt haltak meg – többen, utólag nagyon okosak és bátrak is lettek, különösen a megállapításokban. Ekkor kezdett közszájon forogni az, hogy a korszak viccei bizonyos elvtársi körökben fogalmazódtak meg, s nagyon is fontos diplomáciai meg agitpropaganda célokat szolgáltak, azon túlmenően, hogy egyfajta szelep szerepét is betöltötték. Példának okáért az ország gondjairól, például az eladósodottság aggasztó mértékéről senki nem mert nyíltan beszélni, ezért ezt a faladatot a politikusok komikusokra bízták. Vagy ellátási és egyéb, a lakosság mindennapjait érintő kérdések szó szerinti kibeszélését, amely téma már mindenkiben benne fortyogott, dühvel, de miután a komikussal együtt jót nevettünk a helyzeten, már nem akartunk annyira tovább dühöngeni. Arról már nem is szólva, hogy a kor embere – és politikusa is – arra gondolt, hogy ha már nyilvánosan beszélnek, még ha vicc szintjén is valamiről, akkor az máris meg van oldva, vagy meg lesz oldva, hiszen ha mindenki beszéli, akkor a döntéshozó „fontos emberek” is tudnak róla.

Ebbe a fent vázolt korszakba született szó szerint bele Hoffmann Géza, a „mi Hofink”. Budapesten, 1936. július 2-án látta meg a napvilágot, pályája 1960-ban Debrecenben, a színházban indult. Nagyon hamar az ország is megismerhette sajátos hangon előadott humorát, mivel már 1963-tól az Országos Rendező Irodától kapott működési engedéllyel fellépéseket vállalt az egész országban. Ekkortól ismerte már úgy az ország, hogy Hofi Géza. Aztán a rádió hullámai révén még szélesebb közönséghez juthatott 1968-ban, miután a Magyar Rádió szilveszteri műsorában elhangzott táncdalfesztivál-paródiájával közismertté vált a neve.

A fentiből látszik, hogy előbb Hofi a „kevésbé veszélyes” témákkal foglalkozott, azokat parodizálta ki. Viszont már akkor megmutatkozott fő erénye, a sajátos hang, amelyet ráadásnak rendkívüli mértékben képes volt, akár egy mondaton vagy szón belül árnyalni. Ezen kívül a fejlett nyelvi humor előadási képessége, hiszen a nyelvi humort is nem csupán ki kell találni, hanem azt megfelelően – sőt, azt aztán csakis megfelelően – hangsúlyozni kell. Hogy éppen a poénra essen a hangsúly, mert másképpen a humor nem humor!

Hofinak ebben volt az egyik nagy erénye, ebben a magyar nyelvet, szépségei elismerése mellett is alakító-hajlító képességében. Nem rombolta, hanem nyelvi humorával felszínre hozta és megcsillogtatta a magyar nyelv sokrétű-sokszínű kifejező képességét. Az ezernyi hangutánzó szóról, és hangzásban vagy szövegkörnyezetében félreérthető szóról már nem is beszélve!

Szinte már felbukkanásától kezdve megpróbálták sokan utánozni, de Hofi csak egy van! Őt utánozni nem lehetett!

A fentiekre példák:

„A lét határozza meg a tudatot. Ha megisszuk a lét, a tudat elszáll.”

„Az igazságból elveszett az "i"!”

„Az élet olyan, mint a motor. Be kell rúgni, másként nem megy.”

Vagy pedig a legismertebb: „Kell egy kis áramszünet/Időnként mindenkinek,/És aztán megint mehet/Minden tovább…”

Persze – így kell írnunk, ismerve az embereket, hogy persze – már korában, sőt feltűnésekor voltak fanyalgói, vagy nyíltan vallott irigyei, sőt őt minden lehetséges irányból támadók. Hofi ebből érezhette, hogy sikeres. Ha már ennyien támadják!

Volt, aki a magyar nyelv érdekében szólalt fel, mert szerinte a nyelvet nem lehet és nem szabad így kiforgatni, ahogyan azt Hofi teszi. Mások pedagogizáltak, miszerint a rossz nyelvi megfogalmazásokat Hofitól átveszi az ország, s így, kiforgatva fog majd – Hofit utánozva – mindenki beszélni.

Megint mások politikai oldalról indítottak támadást, példának okáért kritizálták ezt a hofis mondatot: „Nesze neked, cucialista brigád-mozgalom!” A kritikusok szerint, hogyan lehetett olyat kimondani, hogy „cucialista”, és mi az, hogy „nesze neked!”

Ezektől az egész pályáját végigkísérő negatív hangoktól eltekintve Hofi Géza szerencsésnek mondhatta magát, mivel a politikai vezetés engedte őt működni, s feltűnése pillanatától a sajtó szó szoros értelmében sztárolta. Az újságok azt írták, hogy „Hofi az üstökös”. Ez mindennél többet elárul az akkori sajtó és a sajtót irányító politikusok hozzáállásáról.

(Gondoljunk csak arra, manapság, a demokráciában mennyi tehetséges művész van, akit egyszerűen elhallgatnak, róla nem szólnak, mert a sajtó nem tartja érdemesnek arra, hogy beszéljenek róla.)

Hofi már pályája elején a zenés paródiát kezdte művelni, a közönséget nyelvi humora mellett a zenei eszközökkel is felpezsdíteni. Partnerei voltak többek között Kovács Kati és Koós János is, Malek Miklós és Szenes Iván pedig alkotótársakként segítették munkáját.

Hofi a rádiós és később televíziós fellépései mellett állandó jelleggel szórakoztatta a Mikroszkóp Színpad nagyérdeműjét egészen 1982-ig, ekkor a Madách Kamara Színházhoz szerződött, ahol a Hofélia című önálló estjét ötszázszor játszotta el sikerrel. Ezután pedig 1987 októberétől az Élelem bére című estje következett, amelyet 2001. május 27-ig 1500 alkalommal adott elő. (Mondhatni, szinte haláláig játszott, nevettetett, hiszen ebben az időben már nagyon mutatkoztak rajta a betegség jelei, s 2002-ben elhalálozott.)

Lapozgatva Hofi elektronikus – interneten lévő – naplójában, vagy inkább emlékkönyvében, feltűnhet, hogy különféle pártszervek, a KISZ és az MSZMP mennyiszer köszöntötték őt, gratuláltak egy-egy műsorához, fellépési sikeréhez, vagy éppen kitüntetéséhez dísztáviratilag vagy pedig az újságok hasábjain. Hogy mindenki tudjon arról, a legfőbb ideológiai irányító testület meg van, méghozzá nagyon elégedve Hofival.

Kitüntetésekkel szinte elhalmozták. (Hogy maga is olyanná váljék, mint egyik emlékezetes kabaréjában a „hős”, aki bár kórházban van, mégis vitte oda is kitüntetéseit, amelyek köpenyén kívül-belül százával csörögnek rajta.)

A teljesség igénye nélkül szólva kitüntetéseiről, a Magyar Rádió nívódíját hat alkalommal kapta meg, 1970-től 1990-ig. Aztán az 1970-es évben Jászai Mari-díjat is kapott, hogy azt három év teltével újból megkapja. A Magyar Televízió nívódíját 1974-től, szintén több alkalommal kapta meg. Érdemes művész lett 1977-ben, pedig akkor még csak negyvenes évei elején járt, majd Karinthy-gyűrűt kapott 1979-ben, aztán a Munka Érdemrend Aranyfokozatát is megkapta 1985-ben.

Az akkori ember sem volt naiv – még ha önvédelmi okból ezt is mutatta –, és látták, hogy Hofinak sok mindent ki lehet mondania, mivel engedik neki, hogy kimondja. Ennek ellenére, vagy éppen a művészi önállóság nívója okán, akár egy kissé a szókimondó ellenállóság látszata okán volt, amikor a hatalommal látványosan meggyűlt a baja. Voltak gyorsan terjedő suttogások, hogy Hofit egy túlságosan találó poénja miatt elvitték, már az öltözőből, úgymond kihallgatásra. Vagy éppen azért nem lehet látni egy ideig őt, mert börtönben ül. Hofi egyébként „Mese a börtönről” címmel tréfálkozott is. Neki még ezt is lehetett. A pályatársak szerint Hofinak volt egy nagy, mondjuk ki nyíltan, eléggé hatalmas, és hatalmával élni tudó segítője, pályaegyengetője. Nem más, mint Komlós János, aki a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben nemcsak az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kihallgató tisztje volt, de valamilyen okból nem átallott humoristaként is színpadra lépni. Ez a Komlós János vitte a Mikroszkóp Színpadhoz Hofit.

Egyébként Komlós volt még újságíró, kabaréigazgató, humorista, konferanszié, író, kritikus, műfordító, dramaturg, de minden bennfentes azért tudhatta róla, hogy kémelhárító, és a Párt szó szerinti ökle.

Na, egy ilyen támogató-barát nagyon jól jött azokban az időkben. Hiszen kisebb pártembernek – aki nem volt kellően tájékozott – bármi kérdése is volt Hofi bizonyos viccei iránt, azonnal Komlóssal találta magát szemben. És az amúgy – a fényképei szerint – nagyon sokat mosolygó vagy inkább vigyorgó Komlóssal még a pártemberek sem kívántak találkozni egy komoly beszélgetés keretében.

Az előbb említett Komlósnak Hofi még mást is köszönhetett a védelmen kívül, amelyért a leginkább hálás lehetett. Ugyanis közösen alakították ki a humorista sajátos stílusát is.

Hofi mindig is az egyszerű, kissé néha habogó, szavakat nehezen találó, aztán, amikor rátalált, akkor is rossz kifejezést használó egyszerű, mondhatni nagyon egyszerű ember megformálója volt. Aki viszont alulról látta-láttatta az eseményeket, amelyeket „egyszerű ésszel” próbált meg megérteni. Nevettetni, s közben gondolkodtatni is. Meg nem utolsó sorban a népben felgyülemlő indulatokat egy nagy közös kacajban levezetni.

Évekig tudta hozni a megszokott figurát, amelyen nem is nagyon változtatott. Talán a rendszerváltással ezért lett sokakban más a megítélése. Feltűntek más humoristák, feltűntek még merészebbek, még szabadszájúbbak, akik különféle pártérdekekből humorizáltak az ellenpárton. Ekkor már a népesség is jobban látta, valaki-valakik állnak a humorista mögött, akik kimondatják vele azt is, amit egy politikus nem kívánna kimondani. Viszont ha valami elhangzik, méghozzá nagy nyilvánosság előtt, az sokakban benne marad. Talán viccként jobban is, mintha az egy „komoly” vagy magát annak tartó újságban jelenne meg.

Többen, akik humorral, politológiával vagy néplélektannak foglalkoznak, írták-mondták, hogy egy demokrácia mérője a politikai hatalom kifigurázhatósági foka. Amennyiben Hofi némely paródiáját manapság is megnézzük, ámulhatunk. Ugyanis Hofinak volt egy emlékezetes, még a nyugati televíziók által is átvett Kádár-paródiája. Ebben nemcsak Kádár János jellegzetes beszédfordulatait, dörmögő beszédét és közhelyességét figurázta ki, hanem sakk-szenvedélyét is. Ennek a paródiának a szövegét ki más írta volna, mint Komlós maga.

Hofi Géza, el ne feledjük, sikeres és jó karakterformáló színész volt, bár az érettségi után sikertelenül jelentkezett a színművészeti főiskolára. Színészi álmait sohasem adta fel, minden kis tréfás jelenetében kamatoztatta, akár azt a képességét, hogy nőt és férfit, öreget és fiatalt, meg különböző társadalmi közegből származót – és nem csak egyszerű munkást – kiválóan alakított.

Egy idő után a tévé szilveszteri műsora már el sem volt képelhető Hofi nélkül.

Hofi fáradhatatlan volt: játszott színházban, járta a vidéket, színházakat és művelődési házakat, továbbá folyamatos szereplője volt a rádiónak és a televíziónak egyaránt, ezen kívül hanglemezek és tévéfelvételek tucatjai köthetőek hozzá. Hanglemezei közül különösen emlékezetes a „Piál a föld”, vagy a még korábbi „Szabhatjuk”, amelynek mára szinte szállóigévé nemesülő néhány sora így hangzik:

„Én elszabtam,

te elszabtad,

ő elszabta,

mi elszabtuk;

ha elszabtuk,

hát elszabtuk,

utólag már szabhatjuk.”

Amikor 1980. július 18-án meghalt Komlós János, úgy tűnt, de csupán rövidke pillanatra, hogy a nagy pártfogó – és villámhárító – halálával Hofi kevésbé lesz merész, és ha nem merész, akkor már kevésbé lesz érdekes. De nem így lett! Hofit megszerette, igényelte a közönség, és lehet mondani, megszerette, igényelte őt a hatalom is. A rendszerváltás környékén ő is egyre többet mehet külföldre, még szerepelni is. Például 1990-ben két hónapos ausztráliai fellépést vállaltak Malek Miklóssal és Veszelinov Andrással együtt. Fergeteges volt a sikerük!

1990 júniusában aztán komolyan megmutatkozott a megfeszített munkatempó és italozás: infarktust kapott, és csak 1991. április 1-jén térhetett vissza a színpadra.

Ő nem adta fel, nem hagyta magát senkitől és semmitől sem hátráltatni, hanem a betegségből – mint ahogyan az italozásból is – viccet csinált. Életkedve-humora töretlen volt.

A közönség és a politikai hatalom továbbra is szerette őt. Újabb és újabb kitüntetéseket kapott, többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét és Kossuth-díjat. Ő még ezekből a díjakból is viccet fabrikált. A hatalom azonban nem sértődött meg, pedig nyeglén azt mondta: „Göncz Árpi bácsitól kaptam egy keresztet... a többit jövő hétre ígéri a labor.”

Egyébként, akarattal vagy véletlenül, az átadáskor leesett a kitüntetés. Az államfő és a kitüntetett együtt keresgélhette a parlamenti szőnyegen. „A helyzetet képzeld el... Ott az elnök úr és itt vagyok én: az udvarias meg a félvak... mit lehet tenni, hát kerestük” – mesélte a szokott, közvetlenül, majdhogynem keresetlenül fogalmazó stílusában.

2002. április 7-én még játszott a Madách Színház Kamara Színházában.

2002. április 10-én, hajnalban, álmában érte a halál.

„Kell egy kis áramszünet

Időnként mindenkinek,

És aztán megint mehet

Minden tovább.”

Ő énekelte, halljuk fülünkben hangját. És ekkor mindenki rá gondol. Hofira, akivel kapcsolatban nem is kell senkinek sem mondanunk, hogy Hofi Géza humoristára gondolunk, mert mindenki ismeri őt, a Hofit. Ez a siker, az igazi művészi siker! A kitüntetések a jelennek szólnak, a pályatársaknak, irigykedjenek egy kicsit. Viszont ha a művészemberről tudnak, méghozzá egy országnyian tudnak, sőt halála után is tudnak, akkor az a művész elért valamit. El, legfőbbként azt, hogy szeressük! Mert olyan, mint mi: esetlen, de azért mindig „okos”, és mindenről véleményt formáló kisember. Aki mindig is énekelheti, vele együtt:

„Kell egy kis áramszünet

Időnként mindenkinek,

És aztán megint mehet

Minden tovább…”

Igen, kell az áramszünet, kell mindenkinek, és amúgy megy minden tovább…

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap