Hol a bárány, hol a farkas?

Jókai Anna, sze, 10/11/2017 - 00:06

 

 

 

 

– Csak az élők számítanak – mondta Pipi határozottan. Zsani még bizonygatta:

– …ha meg is haltak: voltak.

– Aki volt, az nincs már. Nem ülhet asztalhoz.

– Jó – Zsani megint visszahajlított egyet számolásra tartott ujjaiból. Már csak árva hüvelykujja maradt a levegőben.

– Én vezetek… beee… Hat-egy. Óriási fölény!

– Persze. Ha a nem hivatalosakat is bevetted…

– Az együtt lakás már számít. De minden más kapcsolat: érvénytelen.

Még egyszer ellenőrizték az ujjaikon.

Pipi családja kimeríthetetlennek látszott. Egyelőre a nagyanyák összeszámlálásánál tartottak. Pipi apai nagyatyja háromszor nősült; a három nő még mindig verseng – halottak napján kihúzkodják a nagypapa sírjából egymás virágit. A vér szerinti nagymama rokoni elsőbbségét a második semmibe veszi, s mivel színházi jegyszedő, a Kaukázusi krétakör-re hivatkozva hangoztatja: nem a szülésben, hanem a nevelésben találtatik az érdem. A harmadik egy pontosan meghatározott összeget emleget, amit ő koplalt meg, csak hogy a fiatalok fészket rakhassanak. A „fiatalok” – apa és anya – még akkor elváltak, amikor Pipi betöltötte a hatodik életévét. Apa rögtön utána megnősült, elvette azt az álnok Tündi-Bündit, anya is férjhez ment, később, s Papagáj anyukáját odavette főzni. Papagájnak a második férjet nevezték, szűk családi körben, de ezt a csúfnevet szemtől szembe Papira rövidítették, a férfi végig úgy hitte, a „papa” gyengéd változata csupán. Aztán ez a házasság is megbomlott, de Papagáj anyja maradt, a válás után is. Papagáj – talán a kosztért – lassan újra visszaszivárgott az albérletből, lehorgonyzott, tisztázatlan, ágyrajáróhoz hasonló viszonyban. Saját anyja is mocskolta: mert ez a jámbor férfiú csekélyke összegekkel támogatott egy föl-fölbukkanó, kacarászó, titokzatos hölgyet, az apja egykori szeretőjét, akit az öregasszony „rüfkének” emlegetett. Az igazság a kölcsönös szidalmak között sose derült ki: megédesítette-é egy szegény haldokló utolsó éveit, vagy ő kergette nagyapát a korai halálba?

A summázat – csak a szívós nagymamák száma – hat darabra rúgott, akárhogy is. Hiszen Vörös nagymamát is bele kellett kalkulálni, bár ő – Pipi anyjának anyja – nemigen igényelte ezt a megtiszteltetést. Még most is nehezményezte, hogy leánya szülni merészelt akkor, amikor ő férj, mit férj? férfi nélkül maradt. Disszidált a nyomorult Vörös. Egy szó nem sok, de annyi hír sincs róla. Fölfordult vagy dúskál a javakban, ki tudja.

Zsani – tulajdonképpen Jani, de ismerkedésükkor Pipi franciát tanult éppen –, Zsani bizony nem versenyezhetett. Az ő szülei nyakukat szegték motorral, Zsani kilenc hónapos volt, szerencsére egyikre sem emlékszik. A két gyászoló nagyanya felváltva nevelte. Apai nagyanyját, Mamikát igazán szerette, az csak sírt, nem élt meg a gyűlölet a szívében – a másik öregasszony gyilkosnak nevezte a halott apát, hiszen ő vezette a motort, vadul, szertelenül, mint mindig. Az áldott Mamika özvegy és túlságosan beteg volt, hamar elment ő is; a szitkozódó, Gorgó-fejű pedig túlságosan fiatalnak bizonyult a szerepre, könnyei, átkai elfogytak, férjet cserélt ötvenhárom éves korában, meglepetésszerűen, s Zsanira fogta egyre gyakoribb hisztériás görcseinek okát: „Szakasztott a gyilkos vonások, szakasztott azok a mélyen fekvő szemek…” Zsanit gondozásba vette az állam, az asszony bőségesen fizetett. Zsani szakmát tanult, mechanikai műszerész lett, szerette a tárgyak némaságát, a javítások nyomán fakadó kicsiny hálafélét. Tévészerelővé képezte magát önerőből. Eddig további rokongyarapításra nem nyílott alkalma.

– Nem baj – vigasztalta Pipi –, aki az enyém, ezután a tiéd is…

Pipi tizenkilenc éves, az érettségin (szakközépiskolában) épp csak átcsúszott. Szándékai havonta változtak – volt már nyomdai előkészítő, alkalmi lapkihordó, könyvesbolti eladó, BKV-kisegítő; a varrással (szakmája szerint) meg sem próbálkozott. Azt sikerült megutálnia még menet közben, az iskolában. Panaszait rendszerint így végezte: „…ebben sincs sajnos fantázia”.

Most éppen a kirakatrendezői tanfolyamot gyúrta, de már habozott, vonzotta a sok plakát: a fiatalokat a metró is várja.

– Kiterjedt családba nősülsz – mondta Zsaninak.

Zsani röstelkedve gyömöszölte homlokát.

– Csak sikerüljön őket megjegyezni…

Az eljegyzéshez mindketten ragaszkodtak. Pipi azért, mert az anyjának is volt eljegyzése, s Pipi kissé irigykedett az anyjára. Be kellett látnia, többre vitte, mint ő majd valaha is. Külkereskedelmi státusban van, beszél négy nyelvet, utazik, tárgyal, a legcsavarosabb helyzetekben sem hagyja cserben fakír mosolygása. Bizony, Pipit az apróságok is bosszantották: anyját is, őt is Piroskának hívták, de míg anyjából ravaszkás-kedves Piróka lett, rá csak az undok Pipi ragadt. (Négyéves koráig dadogott, s ha neve felől faggatták, csak odáig jutott, hogy kinyögje: pi… pi…, az szép, bólintottak gyorsan az unatkozó felnőttek, szép neved van, kislány.) Egyszóval neki jár ez az eljegyzés, a felhajtás, a kis különbözés. De azért óvatos volt, a baráti csordából nem hívott meg senkit, a begyűjtött ajándékokkal jó hecc pukkasztani őket.

Zsani pedig úgy vélte, az eljegyzés alkalom, hogy a család befogadja. Mamika püspöklila bársony imakönyvében volt egy kép. Szétszórt sárga szalmán alszik egy pici gyerek, az asszony föléje hajol, szinte rálehel az arcra; valamivel távolabb egy öregedő férfi karjait tárja, az anyát is, a szülöttet is biztos ölelés szögébe zárva. Sacra Familia. Fénybura borult mindhármukra. Egy jászol. Benn bárányok, gyapjúmeleg.

Az ötletért csak Piróka nem lelkesedett. Mosolyába ezúttal gúny vegyült, az eseményt kutyakomédiának titulálta. Éppen taxira vártak, Pipi a kórházból jött ki, ez volt egy év alatt a második kaparása. Meg kellett csinálni, Zsani hiába érzelmeskedett. Pipi hősiesen markolta a sportszatyrot, az eső is esett, még ketten vártak előttük kocsira.

– Ítéletnapig ácsoroghatunk… Induljunk neki!

– Egy tapodtat sem – mondta az asszony. Szánalma és szeretete rendszerint dühkitörésbe változott; minél jobban aggódott, annál ingerlékenyebb lett. Így aztán Pipi nem is tudta, mit kívánjon inkább: törődjön-e vele az anyja, vagy maradjon udvariasan, kellemesen közömbös.

– Nincs benned rugalmasság… Nem kéjmámor, de már alig érzem.

– Majd ha elönt a vér. Majd ha trombózist kapsz. Majd ha öt hónapra elpotyogtatod a magzatodat… – kiáltott az asszony.

– Csöndesen, te – csípte meg Pipi a könyökét –, nem vagy utcai kikiáltó, megbízott messiás… itt nem kell semmit eladni. Különben is jogom van az ünnepélyes keretekhez.

– Eljegyzés. Gyűrűváltás. Vacsora – Piróka egyenként sorolta a várható gyönyörűségeket, mintha rég elfeledett szótári szavakat magolna.

Az eső nem szűnt, a járművek bravúrosan fölcsapták a sarat, csupa latyak lett Pipi meztelen lába szára, szoknyája alja csöpögött. Hirtelen el is sápadt.

Villamossal mentek végül. A peronra szorultak, Pipi ájuldozott az ázott egérszagban. Ez okból sem szedhetett tablettát: okádott a legkisebb szagra, s ötforintos nagyságú körökben hullajtani kezdte a haját.

Otthon hanyatt feküdt az ágyon, ólmos álomba menekült. Az anyját ott találta ébredéskor maga mellett. Az asszony a takaró alól kicsüngő sovány, piszkos bokán tartotta a kezét. Csak ült ott, kissé görnyedten, ejtett izmokkal, lefelé konyuló szájjal.

– Jól van – mondta, s roppantott egyet az éles bokacsonton –, megrendezzük. Ha ezen múlik, szamárkisasszony.

Papagáj lelkesen helyeselt, többek közt ezért hívták Papagájnak. A nagyi is örvendett: szeretett főzni, parádés ebédet, vacsorákat. Mániákusan mosott. A takarítást és a vasalást viszont ugyanily szenvedéllyel utálta.

Megszületett a döntés: legyen hát februárban. Az amúgy is unalmas hónap. Kell valami buli.

– Te hozol virágot, s én elővezetlek… kivételesen ölts zakót – mondta Pipi, s a papíron bekarikázta a végleges létszámot –, tizenkettő, Zsanikám. A költségeket anya fedezi.

– Nem gond! – Zsani izzadt, az intézetben megszokta a hűvöset. – Szeretném én vállalni az egészet…

– Te csak ne ugrálj! Jó az a pénz nekünk később is. Anyának a kötelessége!

– Én kedvelem anyádat – mondta Zsani.

– Mit képzelsz, én talán nem? Ne csinálj mindenből érzelmi kérdést. Jogunk van elvárni.

Zsani óvakodott a vitáktól, mindössze annyit kockáztatott meg, hogy Pipi túl gyakran és egyoldalúan alkalmazza ezt a két szót: jog és kötelesség. Pipi azt felelte, kispolgári közhely az ilyen kifogás; az embernek mindarra joga van, amit erejéből telik kikövetelni, s pusztán az a kötelesség, amire mások kényszeríthetik.

Zsani megint csak töprengett. Zavaros. Valahol zavaros a gondolatmenet, tisztázni mégis képtelen, mi ez: cinizmus vagy egészséges életrevalóság? Már-már kibökte, azután mégis visszacsomagolta kételyeit. Pipi családban nőtt fel. Nem ismeri, mi az, halottakhoz tartozni, halottaktól kérni tanácsot, s közömbös idegenek parancsához igazodni végül.

Mi tagadás, örült a nyájnak. Nem akarta a hangulatot rontani.

Az eljegyzést február első szombatjára tették, bár Pipi február elsején megkísérelte továbbcsúsztatni egy héttel. (A tévéújságból értesült, hogy Johnny Holliday énekel, közkívánatra, épp azon az estén.) De az anyja váratlanul makacsnak bizonyult, Zsani is támogatta.

– Nem lehet megkavarni mindent az utolsó percben!

Az érvek logikusan sorakoztak, a legőszintébb anya utolsó mondata volt mégis:

– Essünk túl rajta végre…!

Pipi kegyesen sóhajtott, különben is megtudta: valamelyik délelőtt, a közeljövőben megismétlik a műsort.

A nagyi elkérte a meghívottak listáját, áttanulmányozta tüzetesen. Papagáj kérésére Stefi nénit (Papagáj néhai apjának volt élettársát) is följegyezték, most nagyi egy tompa hegyű ceruzával kihúzta. Addig súrolta a nevet, amíg csak sejteni lehetett egyetlen betűt is; fekete, téglalap alakú maszat maradt a helyén: primitív koporsó.

– Ennek nem főzök. Szurkot a hasába. A rüfke.

A fiát is megfenyegette:

– Összejátszotok, tudom… Olyan a feje, mint a kukoricacsuhé, vénségére nem rühelli, de ha én főzök a belibe, attúl koldul, húzhatják a pápista nagyharangot…

Pipi nem kötözködött. Irtózott ettől a különben ártalmatlan asszonytól. Sose feledte, hogyan csente el tíz éve a plasztikbabát a karácsonyfa alól, s csak mert hirtelenjében, elhamarkodottan Stefániának nevezték el – éles tűket szúrt reggelre a szívébe.

Pedig Stefi néni jópofa, hetvenéves, és folyton utazik, le is fényképezték az Adrián, fehér matrózsapkában fogja a kormánykereket. Épp őt kell kiutálni…?

Piróka mama vállalta. Általában Piróka mama kiváló érzékkel látott el minden kényes diplomáciai feladatot. A Zserbóba invitálta Stefi nénit, hogy „illő környezetben” vitassák meg a bohókás fiatalok jövőjét. Papagáj hálásan kezet csókolt, az anyjának is, Pirókának is – s egy kis habozás után Pipi kézfejére is lehelt egy finom csókocskát.

– Akkor hát mínusz egy! – mondta Pipi nagylelkűen.

– Nem – mondta Zsani lelkesen –, akadt még egy élő rokonom… képzeld, Pipi. Sára nagyanyám első férje… lovagoltatott még a térdén… amíg Sára nagyanyám ki nem dobta… őt… aki mégiscsak vér szerinti…

– Hol szedted össze?

– Néha bekéredzkedik Sára nagyanyámhoz. Mostanában már ajtót nyit neki, régebben azt hajtogatta, nagyapám is ludas szegény anyám halálában… szóval, a motorügyben. Mert ő vette azt a motort, nászajándékba…

– De aztán itt ne csapjanak balhét.

– Szolíd ember az, csak sokat eszik. Sára nagyanyám úgyse hozza el a mostani oldalbordáját… Sokáig kérleltem őt magát is…

– Kérlelné a fene – biggyesztett Pipi –, de ha így jobb az önérzetednek…

– Megszenvedte a magáét – vélekedett Zsani –, ne hibáztassuk.

Haladtak a dolgok szépen.

Piróka megígérte, hogy esküvő után megkapják a sashegyi víkendházat. Onnan jó a buszközlekedés. Fák, virágok. Saját kulcs. Otthon.

– Nagyon rendes nő – mondta Zsani. – Kellőképpen meg sem tudjuk köszönni.

– Ha ő menne oda fagyoskodni, még rendesebb lenne – válaszolta Pipi. – Persze, nem tagadom… ez is valami. Viszont fölszabadul az alkóv, ő is nyer vele.

Lehet, hogy Piróka valóban számon tartotta az elkövetkezendő változás előnyeit. Mindenesetre megrendelte a Lakáskultúra új évfolyamát. Tárgyalt egy kárpitossal: ha a fülke elé düsessz függönyt húzat, képes-e az minden külső hangot elszigetelni? Félmondatokat mormolt a fürdőszobában, matatva Pipi szétszórt kacatjai között:

– Senki sem fogja a lábát az én törülközőmbe törölni…

– Senki sem nyomkodja a lefolyóba a büdös csikkeket…

– …nem mártja az ujját tövig a krémembe…

Csak a hanglejtés volt árulkodó. A dallam hetykén indult, aztán megcsuklott, kopogva leesett. Hálaima vagy panasz – ki tudná eldönteni?

De az úgyis odébb van, az esküvő, az újabb cécó. Nagyi szerint „addig még sok víz lefolyik a Dunán”. Addig még kiismerheti a lovag Pipi cudar természetét. Kár volt azt a gyereket elcsináltatni. Ha nincs adu, könnyen fuccs a parti.

Papagáj Zsani foglalkozását fitymálta. Papagáj mérnök volt, névjegyet is nyomtatott, ezzel a címmel.

– Egyszerű suttyóként kezdtem – mondogatta, s a konyha felé bökött, ahol anyja hangoskodott. Olyan gyorsan emelte és csapkodta vissza a födőket, mintha minden lábasból kiugorhatna egy-egy félig főtt ellensége. – Parasztgyerekként… anyám az élő tanúja. Több ambíció… azt kell Zsaniba belepréselni. Amúgy derék fiú.

Piróka nem szólt. Eredetileg okosabb férjet képzelt a lányának. Okosat – de azért éppily jót. Tapasztalatai azonban megtanították: a valóság másképp kever. Aki jó, az egy kicsit buta is. Ráadásul nem minden buta jó. Ész is meg szív is egyszerre, ritka kivétel. Piróka önmagán kívül nem ismert ilyet. De sosem hangoztatta, nehogy valaki megkérdőjelezze.

Vörös nagymama az értesítést telefonon kapta: szívesen látják az eljegyzési vacsorára.

Vörös nagymama meglepődött.

– A kis Piroska…? Hát már nem jár iskolába?

Hogy már tavaly leérettségizett, alig lehetett meggyőzni.

– Ne mondd – sértődött hangja hosszan elnyúlt a kagylóba –, ennyire szalad az idő… hiszen nemrég születésnapjára még babát vettem neki…

Piróka udvariasan közölte, hogy egyrészt az öt éve történt, azóta nem vett semmit, másrészt akkor sem vásárolta a babát, hanem kiemelte a sublót aljából, ahova még Piróka elől rejtette, annak idején.

– Mert olyan hevesen játszottál! Bevizezted a haját…! – a hang támadásra váltott. – Rendkívül drága baba volt…

– Jó – mondta Piróka. Az anyjával beszélgetni mindig olyan eredménnyel járt, mintha a pontos időtől kérdezgetné, ugyan mikor kezdődött, és mikor lesz vége. – Várunk szeretettel.

Gyorsan letette a kagylót. Az a bizonyos baba irtózatos baba volt. Szőke haja szürkére fakult, feketére oxidálódtak ezüstcsipkéi. Pipi elnevezte „Özvegy”-nek, s diadallal fölakasztotta az ajtókilincsre. Piróka tűzbe dobta, majdnem fölrobbant tőle a kályha, úgy megugrasztotta a lángot.

Vörös nagymama tőkepénzes. Vett egy telket fillérekért ötvenhétben, hetvenben eladta. A barátnőinek – csupa könnyelmű nyugdíjas – kölcsönöz, húszszázalékos kamatra. Az így befolyt haszonból szerényen éldegél, támogatni fölösleges és lehetetlen: azonnal tőkésít minden adományt. A legelemibb létfenntartó munkákat se végzi el, hálás üzletfelei közreműködését természetesen fogadja: egy kis söprögetés, egy kis kotyvasztás, kilocskolni azt a néhány könnyű rongyot, ugyan mi az…?

Pipit az utcán nem ismeri föl. Mindez azonban nem öregkori memóriazavar, az önzés tökélye csupán, bizonyítéka a tökéletes érdektelenségnek. Hiszen pénzügyleteiről pontos könyvet vezet, a legkisebb összegre és a hozzá tartozó arcra is emlékszik, napra-órára: selymet-bársonyt csukott szemmel fölbecsül, az aranyat két tenyerének serpenyője szinte grammra leméri.

Látogatóba ritkán jön – vásik a cipő. A látogatást is szívesen nélkülözi, cél nélkül ne hordozzák a bacilusokat.

Vörös nagymama Pipinek és Pirókának a sarki trafikosnál is idegenebb.

Az édesapjának Pipi képeslapon közvetítette a meghívást. A képeslapon Munkácsy festménye, a siralomházzal, betyárral. Piróka tapintatlan dolognak tartotta éppen ezt elküldeni, ki tudja, még célzásnak veszi… De nem volt mit tenni. Pipi megírta már a lapot, lustaságán győzni reménytelen.

A válasz táviratban érkezett, dísztáviratban, csendélet, dinnye, szőlő, kardvirág az asztalon.

„Képviseljük magunkat, gratulálunk, Szalaiék.” Pipi nézegette a kurta mondatot, majdnem sírt.

– Szalaiék… a hülye.

Piróka sóhajtott.

– Ez Tündi-Bündi szövege… fölvonulnak, együtt. Hozzák az éles szemű Elek úrfit… sejtettem, hogy egyedül nem engedik…

– Én csak az apámat hívtam… Kit érdekel Tündi-Bündi? S mi köze az ügyeimhez annak az utálatos kölyöknek?

Szónoki kérdés volt. Piróka is csak annyit tudott felelni rá, hogy aki csinn-bumm cirkuszt szervez, s veri a nagydobot, a közönségben ne válogasson.

Tünde asszony – Tündi-Bündi –, Szalai második neje, jogot végzett, de ügyvédi hivatását csak egy évig gyakorolta. Nehezen fogalmaz, beszéd közben össze-összeráncolja homlokát, fejét oldalra hajtja, csücsörít – s mint valami roppant szellemi erőfeszítést igénylő felfedezést, úgy közli a legköznapibb mondandót is.

– Én… – szünet (ránc, fejbillenés, csücsör) – arra a megfontolásra jutottam – szünet –, egy anyának… – még hosszabb szünet – első a gyereke…

Ilyenkor Szalai kötelező lelkesedéssel körülcsaholja. A kis Elek pedig – a fordított tojásképű – szemrevételezi a környezetet. Mindenhez rövid, de velős kommentárt fűz, olyan buzgalommal, mintha a másodikban piros pontot osztanának érte.

– Ez a függöny nem illik ide.

– Nagylány nem rágja a körmét.

– Piszkos a néni cipője.

Szalainak minderről az a véleménye, hogy a gátlásokat gyermekkorban kell feloldani. A személyiség szabadsága: alapkérdés. Tündi-Bündi helyesel, s a mosást, takarítást Szalaira bízza.

– Otthon forgolódom – mondogatja –, a tűzhely melege… az asszonyi lény… mintegy derűjén… fogantatik.

Így hát Piróka egyre súlyosabb aggodalommal várta az estét. Megkönnyebbült, amikor legalább egykori apósának második felesége (a színházi jegyszedő) kimentette magát.

– Édes gyermekeim – sűrűn járt a pillája föl-le, amíg végre kisajtolt néhány gömbölyű könnyet. – Nem kockáztatom… elvékonyodott az idegrendszerem… Megesz, felőröl, szétmorzsol… – keresett egy még hatásosabb igét – …darabokra tépi a lelkületem az a két farkasszuka… e bájos lánykának eszményi boldogság jusson osztályrészül… de én nem süllyedhetek közéjük.

…Mert a másik két öregasszony ezt a középsőt gyűlölte legszívósabban. Előd is meg utód is volt egyszerre. A leghálátlanabb szerep. A patron minden irányból beletalált.

Piróka a végleges listára fintorogva legyintett. Pipi csontos vállát meg-megcsókolta egy-egy óvatlan pillanatban.

– Mi a csuda? – Pipi vakargatta a csók helyét. – Te is ilyen émelyítő lettél?

Piróka azt mondta, sajnálja őt.

– Miért? – bámult Pipi.

Piróka hallgatott. A házasságért. A csalódásért. A válásért. A megszült és a csatornába kotort gyermekekért. De a céltalanságért legeslegjobban.

Kár fölsorolni.

Folytak az előkészületek.

A nagyi leszedte a selyemterítőket, bútorvédőt, függönyt, a díszpárnákat kihámozta a subahuzatból. Kimosott mindent, megszállottan pörgette a gépet. A selyem megzsugorodott, a függöny elmállott, a subaanyag összecsomósodott, tüskésre. A bútorhuzatot csak vasalni kellett – Papagáj vasalta is, behúzott nyakkal. Piróka küszködött, hogy a többit valahogy rendbe hozza.

– Nézze, mit csinált… legalább lássa be! – Ez volt Piróka rögeszméje: okulásul beleverni a macska orrát a saját piszkába. Imádta a vezeklőket.

A nagyi – konok jellem – váltig állította, csak a tisztaság szokatlan.

Pipi azt javasolta, fontosabb dolgokkal törődjenek, olyan vacsorát akar, hogy Zsaniéknak tátva maradjon a szája. Zsani úgyis nagyra van a jövedelmével, a szakmáját fitogtatja, mintha érdem lenne egy helyen igénytelenül leragadni.

Ennél a pontnál váratlan ellenállásra talált: a nagyi kijelentette, a megállapodottság Zsani egyetlen erénye. Papagáj azt fejtegette, innen az egyetem kurta lépés csupán. Piróka meg odavágta:

– Savanyú a szőlő, kisasszony. Amit te keresel… fölfordulnál éhen, tehát azt ajánlom, kussti…

Pipi szerette Zsanit. Tulajdonképpen hálát érzett, hogy védelmükbe vették. Szentimentális hangulatba ringatta magát, elolvasta a Bébi menyasszony című leányregényt (a salátává csipkézett példányt a kirakatrendezői tanfolyam egyik oktatójától kölcsönözte, becsületszóra). A haját vastag copfba fogta a hátán, fehér, szolíd gallérú blúzt öltött, skót kockás, durva szövésű, térdközépig lifegő midiszoknyát, s ortopéd talpú, bokapántos, háromszínű emeletes cipőt mindehhez.

Piróka közölte, hogy úgy néz ki, mint egy papírból kivágott, elfuserált öltöztetőbaba: hibásan csúsztatták a részleteket egymás alá. Felül liliomos Mária-lány, középen harcos szüfrazsett, alul bizony szimpla kurva.

– Túlságosan nem érdekelnek a sziporkáid – felelte Pipi. – Még mindig jobb, mintha valaki ásatagon unalmas, tetőtől talpig.

Az ütés talált, a témát lezárták. Most már mindegy, itt a nevezetes este.

Zsani hatra ígérkezett: késett. Papagáj reflexszerűen nyomkodta a feje búbjára fésült tarajos hullámot, küllemével is csúfnevét formázva.

A nagyinak az első vendégnél jutott az eszébe, hogy valamit tisztázni kell. Kiugrott a konyhából, elcsípte a fia alpakazakójának ujját:

– Magyarázd meg nekik, külön-külön, önálló gazdaságunk volt, nem vagyok cseléd! Számtalan aprójószág…

Nem Zsani érkezett – egy ismeretlen öregúr. Csenevész testéhez aránytalanul hatalmas, sötétsárga sörényén apró, őszes pettyek, mintha önmaga impresszionista mása lenne egy Seurat-festményen.

– Ne szóljon – mondta Papagáj, s kézszorítás közben kissé hátrafeszülve, diadalmasan fölfedte: – Ön a mi Zsanink édesanyjának, szegénykének, édesatyja…

– Így bizony – felelte a férfiú. – Gerlei Marcell, magyarosítás nélkül… a vér nem válik vízzé… Kaphatok egy pohár vizet… esetleg bort? Temetésről jövök, átfáztam… korai érkezésemért esdeklek bocsánatukért…

Tájékozódott és viselkedett. Fenyőszaga volt.

– Hozzám dörzsölték a koszorút – mondta mentegetőzve, bal kézzel a húsos pogácsát tördelte, jobb kézzel a bort iszogatta, poharát köszöntve a jelenlevőkre, finom bókolással.

– Ki halt meg? – kérdezte Piróka. Gondolatban már csökkentette eggyel a kínos listát.

– Jaj… lényegtelen – Gerlei Marcell hatásosan megállította a poharat a kezében. – Én, kérem, temetéseken búcsúztatok… magam írom a szöveget is, a séma nem segít, fontos az elhunyt egyéniségének ismerete…

– Nehéz munka – Piróka földerült. – Nehéz, de szép munka!

– Ebben a korban! – az öregúr nőies mozdulattal megrázta sörényét –, tessék elhinni, hölgyem, ez tartja bennem egyedül a lelket, ez a sok temetés…

Piróka fergetegesen kacagni kezdett. Pipi is, szinte azon pillanatban. Átölelték egymás derekát, ritmusra rángatóztak, rózsaszínű arccal, anya és leánya.

Papagáj szemöldökét vonogatta. Mi bajuk? Nem értette. Az öreg kivárta, amíg elcsitulnak.

– Addig viháncoljanak – mondta –, amíg Sára… nem ismerik még Sárát? Szerencsések…

– A tragédiája… – motyogta Papagáj –, meg lehet érteni…

– Nem hiszek abban, tisztelettel, hogy valakiből a balsorsa csinál szörnyeteget, nemcsak az ő lánya volt, az enyém is… A sorscsapások a fájdalom tüzében nemesítik a lelket… – Az öreg hangja fölszárnyalt, egy kissé az ülepét is megemelte.

– Ez eljegyzés – mondta Pipi –, ne tessék a helyszínt összekeverni…

– Igen. Az acélt megedzik – zengte Papagáj, pici gombszemével szemrehányóan Pipire nézett.

Odakünn – egy hosszút, két rövidet – csengettek. Piróka hiába várt – így hát indult kifelé.

– Nem vagyok cseléd – a nagyi a konyhaajtón kidugta a fejét, aztán visszahúzta, villámgyorsan.

A Szalai nagymamák együtt jöttek. A kapuban találkoztak, azt állították. Valójában lesték egymást, nehogy módja legyen egyiknek a másikat zavartalanul kibeszélni. Felváltva csöngettek, az első hosszút, Szalainé-három pedig két rövidet.

A „veszedelmes perszóna” felől szinte egyszerre érdeklődtek. Amikor Piróka megnyugtatta őket: a középső asszonyt színházi elfoglaltsága akadályoztatta, arcuk agresszivitása engedett, majdnem jóságosan mosolyogtak.

Gerlei kézcsókja tovább tompította indulataikat; közrefogták az öreget a kanapén, könyökét leszorították, alig tudott egy-egy kortyot a szájához vinni. Gálánsan kijelentette, szeret ilyen szép asszonyok között súrlódni. Az unokát gyanútlan földi halandó nem is sejtené…

– A tiszta élet az örök ifjúság titka – mondta Szalainé-egy –, az erkölcs kiül az orcára…

– Az öregség viszonylagos fogalom – fűzte tovább a másik –, a kedélyállapot a döntő, nem ám siránkozni, ecetes képpel…

Erről a nagyinak is volt véleménye. Végre bevonult. Steppelt köntöst viselt, fölötte tulipános konyhakötényt.

– A táplálkozás a fontos – mondta, s az öregúr elé tette a tálat. – Aperitifnek, köményes szeletke… férjfogó. Hol az a haszontalan fiú, a nyalka vőlegény…?

Pipi kiszökött, kémlelődött az előszobában. Csomagoknak nyoma sincs. Eljegyzési ajándék jár! Írta a könyv.

Bosszúságára Vörös nagymama bekukucskált a függöny hasadékán. Arra kényszerült, hogy ő fogadja.

– A végét járom – lihegte Vörös nagymama –, mit meg nem tesz az ember szeretetből… négy emelet!

– Jó a lift – mondja Pipi, alig látszott ki a karjába dobott bunda alól.

– Két percért forint, mi?! Csinos vagy, Panni…

– Piroska. Piri. Pipi. Lehet választani.

– Ne kötözködjünk ezen a szép napon. Kapsz tőlem egy melltűt, csak beadtam csináltatni, rossz a csatja…

Ellenőrizte, nem gyűrődik-e a bunda a fogason. Benyúlt a bunda zsebébe is, kikotorta a lyukasztatlan villamosjegyet, táskájába csúsztatta. Táskájának puha, hosszú fogóját kétszer a csuklójára csavarta, oldalán lóbálta, mint egy parittyakövet.

– Jó napot, Márk – mondta Papagájnak, de rögtön helyesbített –, rájár a szám. Megszoktam a Szalai Márkot.

– Apropó… tulajdonképpen milyen minőségben…? – kérdezte Szalai Márk édesanyja, kapott az alkalmon, a harmadik Szalainé nem helyeselte a tapintatlanságot, csilingelt a fürtjeivel. – …Milyen minőségben él Ön itt? – Tekintetét belevájta Papagáj menekülő szemébe.

Piróka megsajnálta a férfit.

– A társam – mondta. A lány segített neki. Hátba vágta Papagájt.

– Ő a Papi…

Papagáj kezet csókolt, megint, mindkettőjüknek.

Vörös nagymama a legkényelmesebb fotelba telepedett.

– Jó lesz nekem ez is…

Piróka meggyújtotta a villanyokat. A csillárt nem szerette, a legnagyobb is homályos. Üres volt a mennyezet közepe, feketéllett az összegubancolódott drótcsomó. Kis fénykörök gyúltak, más-más színben. A zöld sarok az asztal végén szabadon maradt. Piróka az érkező Szalai hármasságot szánta ebbe a sápasztó, kísérteties sugárba.

– Tünde – mondta Tündi-Bündi, a kézfogásra nyújtott kezeket épp csak érintette, kényeskedő spiccbe ficamította vaskos lábfejét. Egyszerre többféle szagot árasztott: utánalebegett az édes parfüm, keserű desodor, mentolos fogpaszta, savanyú hajlakk, ösztönborzoló váladékok lebírhatatlan szaga.

Szalai Márk frissen borotvált arcán az érzékszervek mozdulatlanul aludtak a puffadt párnák között.

Milyen fáradt – gondolta Piróka, s személyesen töltött neki.

– Igyál – mondta halkan.

Szalai ivott. Az ujjai remegtek, Tündi-Bündi egy szalvétát gyorsan a térdére nyomott.

– Mit szólsz – fordult Pirókához –, milyen remekül tartja magát… hatvanegy kilóval kaptam!

– Helyes – mondta lelkesen a néhai Szalai nagypapa harmadik felesége. – Én is mit kínlódtam vele annak idején… az egyik megszülte, a másik félrenevelte, én meg tömhettem bele a pénzt… mi, utódok, tartsunk össze!

– Csak, mert fiú. Azért szakíthatták el tőlem. Hadd ne említsem a nevét a ludasnak. De azért köszönthetnéd külön is az anyádat – szólt az idősebb Szalai nagymama, kis csönd után. – Elvárhatnék legalább ennyi disztinkciót… – Fölkelt, odahúzódott Piróka mellé.A fia pótlólagos, viaszos csókját sértetten fogadta. – Azért azelőtt nem történhetett ilyen… te sohasem uszítottad – súgta Piróka fülébe.

– Hol az a vőlegény? – A nagyi ki-be szaladgált, kötényét lengette, mint a rúdján akadt zászlót a megzavarodott katona. – Túljár tán hetedhét határon…

– Nagyon rendes fiú, sokat dolgozik, és árva – igyekezett Pipi, remélte, ráfigyelnek végre. – Jó fej, igazán…

– Ilyet nem mondunk – szólalt meg az éles szemű Elek, eddig hallgatott, Piróka már azt hitte, beteg.

– Kis arany – Piróka hozzáhajolt, hangsúlytalanul az arcába sziszegte. – Hogy fülel a kis arany.

– Piroska… – Gerlei bácsi az orrát dörzsölgette, ízlett neki a bor. – A kis Piroska… jön a farkas… hamm, bekapja… az a barna legény… nem fél a kis Piroska?

És Pipi félt. Először, amióta a világba belecsöppent.

Zsani nincs. Talán bezárta az a gonosz Sára. S itt hamarost elszabadul a pokol. Az anyja mégis mosolyog. Mintha bosszút forralna. Mintha arra készülne, hogy a rideg tényekkel kényszerítse: megint csak az ő igaza az objektív igaz.

Elek közben továbbfejlesztette rendkívüli képességeit. Az idegen retikülöket nyitogatta, kiemelte a pénztárcákat, s megszámolta a pénzt, szigorúan, homlokát aggodalmas ráncba vonva.

– Neked csak nyolcvan forintod van – mondta a hármas számú Szalai nagyanyónak –, miért nem takarékoskodsz?

A másik öregasszony erre a sajátját büszkén odakínálta.

– Ötszázharminc – közölte Elek –, ez már valami.

Vörös nagymama még egyszer átcsavarta táskája fogóját a csuklóján. Mintha rab lenne, a szíj a húsába vágott.

– Elvitte a cica – mondta Eleknek, mézes selypegéssel –, eredj csak, keresd meg a kamrában…

– Te hülye vagy? – kérdezte Elek, Piróka karja megrángott.

– Mit beszélsz? – Az öregasszony ravaszul körülpillantott. – Rossz az artikulációja, alig értem.

– Ide jössz – vakkantotta Szalai, s a gyereket Tündi-Bündi ölébe lökte –, vigyázzon a fiára, madaram.

Tündi-Bündi arcán szétolvadt a bájálarc. A szája sarkából üzent a férfinak. Valami ordinárét, valami iszonytatót.

Piróka csodálkozott. Változás történt. Más a felállás. A felszín lehámlott.

Örült is meg sajnálta is Szalait. Hiszen mindegy. Este van már, este.

Pipi kibújt az emeletes cipőből. Mozgatta elgémberedett ujjait, úgy állt ott, a szőnyegen, kissé görbe, cingár lábbal, esetlen szoknyában, mint tíz éve a játszótér üres közepén.

Piróka mellé lépett. Kemény kezével satuba fogta, kiegyenesítette a lány hátát.

– Türelem – mondta lágyan.

– Mi lesz? – kérdezte Pipi gyámoltalanul.

– Öt perc múlva csönget.

– Botrány. Mindjárt kitör a botrány, mama… – bandzsított, a hangját hisztérikusan visszafogta – …nincs ebben semmi fantázia.

– Nyugalom – mondta Piróka. – Ez még nem az előadás!… Amint említettük – emelt a hangján, szembefordult a társasággal, teátrális mozdulattal kitárta karját –, ez a roppant szimpatikus fiú család nélkül nőtt fel… ezt kell pótolnunk, kedveseim…

Pipi bámulta az anyját. Tökéletesen hazudik. A mértéket is tartja.

– Nem kell hangsúlyoznom – folytatta Piróka, mintha ódon könyvből olvasná –, kinek mit diktál a jóérzése… úgysem lehet megszabni.

– De hiszen természetes! – Vörös nagymama kiáltott elsőnek. – Szent dolog a család!

Kezdődött a játék, az újfajta verseny. Tündi-Bündi azt javasolta, fogadják azt a cuki gyereket csattanós puszival. Szalai horkant egyet, csúnyán elvigyorodott. Aztán kihűlt arcán a mimika. Ölébe vonta Pipit, s az orrát bedugta a lány fülcimpája mögé. Piróka a szemét is látta, a kitágult, laza szemet, rontott a jelenet mívességén ez a valódi bánat. A nagymamák majdnem fölsírtak – majdnem igazi könnyel.

Közbevisított a csengő.

– Ketten vannak – a kis Elek ellenőrzést végzett, trappolva ki s be szaladt. – Összesen tizenhárom…

– Éppen tizenhárom? – viccelődött Gerlei bácsi. – Az bajt csinál… az a faramuci tizenhárom…

– Engem ne számítsanak – mondta Piróka, s mint a rendező, ha fércműből csinál sikerdarabot, könnyebbülten sietett Zsani elé.

– Csak titeket vártunk – behúzta a fiút a folyosóról, a szőrös szájú öregasszonyt is megcsókolta.

Zsani hosszú szárú, drótra fűzött szegfűket hozott, ahány szál, annyi színárnyalat. Sapkát nem viselt, a szél fölborzolta a haját, csupasz fejbőre itt-ott kitetszett, meg is ázott. Védtelen volt, mint kondérban a félig kopasztott csirke.

– Nem jöhettünk előbb – mentegetőzött, ugrált az öregasszony körül, az csak állt, mint agyagba ragadt varacskos kőtömb, Zsani alig tudta lefejteni róla a macskabundát. – Tetszik tudni, taxiprobléma…

Sára asszony mégiscsak megszólalt; mély hangon, őrizve a fizetett siratóasszonyok engesztelhetetlen indulatát:

– Nem ülök olyan kocsiba, amit fekete sofőr vezet… őrültek ezek mind… De Jánoska – a szelíd nevet fojtott gyűlölettel ejtette –, mit törődik…? Csak gyerünk, gyerünk…! Hova gyerünk, a halálba, kérdem?

Zsani remegett, izzadt. Megint ez a meleg.

– Sokat hallottam Önről – mondta Piróka. – Az Ön maximális erkölcsi erejéről. Ahogyan felülemelkedett a szörnyű csapáson. Ritkaság.

Az öregasszony elpirult, mint a kislány, amikor először hall szívmelegítő bókot. Zavara emberivé avatta; simított egyet Piróka kezén.

Zsani belekarolt, és Sára – csodák csodája – hagyta. Egy pillanatra megálltak, Zsani figyelt a benti zsongásra.

– Ilyen sokan vannak? – kérdezte boldogan. – Az egész család?

Büszkén tekintett nagyanyjára.

Elek belülről fölpattantotta az ajtót, s kitárta.

Csönd lett, nyájas csönd. Kis csoportok üldögéltek a szétszórt fénykörökben, ibolya, zöld, narancs és citrom aura lebegett a testek körül. Egy szék üresen állt középen.

Az arcok az ajtó felé fordultak, vonásaikon elömlött az ikonok védekező titokzatossága.

– Tizenhárom – mondta Elek ércesen, mutatóujját Zsanira szegezte.

Az élőkép moccant, kedélyesen fölnevettek.

– Kipp-kopp… bemehetünk? – kérdezte Zsani.

– Még meggondolhatod – Piróka megmarkolta a fiú vállát. – Még visszaléphetsz…

Ez volt a poén. A hangulat még magasabbra hágott. Gerlei nagyatyó a térdét csapkodta:

– Késő… drága fiam, késő… gyere csak, gyere beljebb… – csalogatta.

Pipi az ajtóhoz ugrott, Zsanit bekanalazta a küszöbről, s derekát meghajlítva, sodorta középre.

Tapsoltak.

Piróka a vonakodó öregasszonyt is áttaszította, gyöngéden, azután rájuk kattantotta a kilincset.

Ő maga egy kicsit kívül maradt még. Bekukkantott a konyhába, az irtózatos rendetlenségbe. Majonéz és kaviár. Halászlé. Töltött káposzta. Kétszersült vajon pirítva. Mázas lábos mellett jénai tálak. A pálinkásüvegben málnaszörp. Rum a boroscímke mögött.

A logikátlan zavar. A lötyögő bőség.

Tanácstalanul álldogált az előszobában. A kabátok egymásra dobálva, mindenütt sálak, kalapok. Farmerdzsekin a molyos kucsma. A macskabundán ormótlan férfikesztyű. Tündi-Bündi fehér műszőrméje a fogas alatt, összerogyva. A sarokban Szalai nyolcéves, kopott irhája.

Piróka rúgott egyet. Az övek alattomosan a lábra tekerednek.

Minden összekeveredett. Minden.

Isten legyen, aki szétválasztja.

Az asszony – mint élek között a vatta – ismerte képessége határait.

Mire belépett a szobába, Zsani és Pipi középen ült már, szorosan közrefogták őket, úgy hajoltak föléjük, lihegve. A kényes kis Elek buzgón törölgette a késeket.

…nincs baj. Csak a gyűrűket nézegetik. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap