Holdfény az Avaron

George Tray, sze, 05/09/2018 - 00:02

A korán jött melegtől már szárba szökkent a kukorica a földeken. A látóhatáron felszántott fekete sávokban kezdett zöld sarjat ereszteni a tengeri. Nyárias tavasz érkezett a hosszúra nyúlt tél után. Szent György havának végén a lenyugvó nap fénye végigsiklott a sárgálló lucernaföldeken, majd mielőtt a kukorica hajtások közé ért volna megakadt egy fémkígyóban. Hunnia déli részén tekergett a szörny. Sokkal északabbra onnan, ahol valójában a helye lett volna. Idegen kezek húzták meg a határt lassan száz évnek előtte, és ma már az is szerb, ami magyar. A hüllőnek sodrony a bőre, és szögesdrót taraj fut a hasánál és végig a hátán. Se feje, se farka ennek a tekergőző sárkánynak, csak néha kapuk szegélyezik, olyanok, ahol a katonák a gyomrába mehetnek. Fehér határköveknél – amik kicsik, és szégyenlősen bújnak a buja zöld fű közé – őrtornyok állnak a fémkígyó bordái között. A nagy kiszögelésnél, ahol a határ élesen elkanyarodik sátor bújt az akácfából ácsolt magasleshez. Port vert a dzsip, ami odavitte őket. Egész nap tombolt a forró nap, de pár órája dühösen felkerekedett a szél is. A dohos barna vászon között mély, ólmos alvásban feküdtek a szolgálattól és a melegtől kimerült emberi testek. Felnyitották az apró ablakait a sátornak, de a szél csak a hátulját rázta az ideiglenes menedéknek. Az olajkályha is mintha csak vérezne a melegtől, lassan szivárgott belőle a fekete folyadék, amit lassan elnyelt a sárgásszürke padló. A katona elunta az ülést. A tarkabarka zubbonya alatt egy meleg verítékcsepp ereszkedett le szépen lassan a gerincén. Neve nem volt a honvédnek, csak egy számsor kapaszkodott a jobb mellkasán, és a balon – a szíve felett az ország, amit szolgált - Hungary. Felvette a távcsövét, és a recsegő-ropogó létrán felmászott a toronyba. Az apjára gondolt, aki négy évtizede szintén a határt őrizte – külföldöt a magyaroktól. Majd az asszonya jutott az eszébe, aki otthon várta. Múlt és a vágy. Futóhomok szerű lett a jelen, ahogy a most szemcséje karcolta a pillanatot. A látóhatárt kémlelte, mert úgy érezte, ha bent marad a sátorban, sose telik el a maradék szolgálat. Még a nap se ment le, és őket a napkeltéig nem fogják leváltani. De hét óra után tavaszi gyorsasággal zuhant le az este. Beverte a fejét ahogy a vérmező felé nézett, és észrevette, hogy valaki, aki előtte volt ott a torony tartóoszlopaiba véste az égtájakat. A nap gyorsan menekült egy facsoport alá, és a hidegkék égen a repülők kondenzcsíkjai úgy tűntek, mintha csak egy narancssárga tűzijáték lett volna nyugaton. Lépett egyet, ahogy a hátáról levette a fegyverét, és a kemény ülésre is alkalmas padhoz támasztotta. A horkolás elhallgatott a sátorból, a szél se fújt és a toronyban egy szú sercegése hallatszott. Lassan őrölte az akácfát. De a martalékot tova fújta a szél. Sötét éjszaka borult a táj felé, és a határzár mozdulatlan teste élesen ütött el a fekete égbolttól. Néhol fénycsóvát lövellő mozgó Toyoták jártak ide-oda a semleges kavicsos részen a két kerítés között. A délvidék ilyenkor még ontja magából a nap melegét, és a felhőtlen ég szinte visszasugározta azt. Csak a drótsárkány sodronyteste kezdett kihűlni, és a por amely széltében-hosszában bejár mindent lenyugodva ült le ott, ahol éppen volt. A hold már korán megmutatta magát. Az arca egyre csak kerekedett, és talán két nap múlva teljes lesz a mosolya. Varjak kezdtek körözni az őrtorony körül. A katona megosztotta velük a sovány éjszakai eleségét. Egy darabka kenyeret tépett szét, és magas ívben átdobálta a drótkerítés szöges koronája felett. Egy szarka cserregett de a két varjú hamar elzavarta. A távoli lanka mögül őzek dugták ki a fejüket. A katona távcsövében még a növekvő homályban is látta a bakot, és a sutát. A honvéd nem csak az „idegen” földet pásztázta. Mellé, és maga mögé is nézett. A „fél” határköveknél állt egy-egy torony, de mindegyik üres volt. Eszébe jutott a múlt, amikor még mások őrizték a határokat. Egy béka kezdett kuruttyolni a közeli kis folyás nádasából. A rádióból már régóta nem beszélt senki. Az égboltra terített fekete bársony takarón át, mint smaragdok világítottak a csillagok. A hold erős fénye sokat elhomályosított, és a keleti látóhatáron egy farok nélküli üstökös villant bele a fiú szemébe. Az erős fény egy pillanatra elvakította. Fájdalmasan kapta a kezét a szeméhez, és mire újra látott megváltozott minden. Az acélkígyó eltűnt, a sátornak nyoma sem volt a kormos estében, és az őrtornyokon – amiket látott - fáklyák világítottak. Titokzatos árnyak léptek elő a kémlelő magas sötétjéből oda, ahol a Föld égi kísérőjének a fényei láthatóvá teszik őket. A szél haragos boszorkányként tépdeste kócos a szövétnekek meggyújtott lángjait. A holdfény lassan kúszott a felszántott barázdák közé, és ahogy megvilágította az elporladtak csontjait, a holtak kikeltek a földtakarójuk alól. Ezred éve halott avar harcosok nyújtózkodtak ki, térdeik, vállaik ropogtak, és a száraz talaj mint földesés hullott a porcikáik közül. Először csak néhány bukkant fel, de utána egyre több s több. Majd lassan megelevenedett az egész szántóföld. Hús és bőr már nem volt rajtuk, csak a csontvázak és a fegyverek zörögtek, ahogy bizonytalanul lépkedni kezdtek. Minden harcos oldalán, egy-egy ló is magához tért a holdfényen, és idegesen forgolódva keresték üres szemgödrükkel a gazdáikat. Hosszúkás lófarokban végződő sisakjaik az övükre voltak kötve néhány koponya mellé. Az ellenséges szolgák fejei lógtak a tegezek mellett. A harcosok rángatózva prüszkölve verték ki a pikkelypáncéljuk közül az elmúlás apró homokszemeit. Néhányan leültek a földút sötétzöld sávjára, és a c Holdfény az Avaron A korán jött melegtől már szárba szökkent a kukorica a földeken. A látóhatáron felszántott fekete sávokban kezdett zöld sarjat ereszteni a tengeri. Nyárias tavasz érkezett a hosszúra nyúlt tél után. Szent György havának végén a legnyugvó nap fénye végigsiklott a sárgálló lucernaföldeken, majd mielőtt a kukorica hajtások közé ért volna megakadt egy fémkígyóban. Hunnia déli részén tekergett a szörny. Sokkal északabbra onnan, ahol valójában a helye lett volna. Idegen kezek húzták meg a határt lassan száz évnek előtte, és ma már az is szerb, ami magyar. A hüllőnek sodrony a bőre, és szögesdrót taraj fut a hasánál és végig a hátán. Se feje, se farka ennek a tekergőző sárkánynak, csak néha kapuk szegélyezik, olyanok, ahol a katonák a gyomrába mehetnek. Fehér határköveknél – amik kicsik, és szégyenlősen bújnak a buja zöld fű közé – őrtornyok állnak a fémkígyó bordái között. A nagy kiszögelésnél, ahol a határ élesen elkanyarodik sátor bújt az akácfából ácsolt magasleshez. Port vert a dzsip, ami odavitte őket. Egész nap tombolt a forró nap, de pár órája dühösen felkerekedett a szél is. A dohos barna vászon között mély, ólmos alvásban feküdtek a szolgálattól és a melegtől kimerült emberi testek. Felnyitották az apró ablakait a sátornak, de a szél csak a hátulját rázta az ideiglenes menedéknek. Az olajkályha is mintha csak vérezne a melegtől, lassan szivárgott belőle a fekete folyadék, amit lassan elnyelt a sárgásszürke padló. A katona elunta az ülést. A tarkabarka zubbonya alatt egy meleg verítékcsepp ereszkedett le szépen lassan a gerincén. Neve nem volt a honvédnek, csak egy számsor kapaszkodott a jobb mellkasán, és a balon – a szíve felett az ország, amit szolgált - Hungary. Felvette a távcsövét, és a recsegő-ropogó létrán felmászott a toronyba. Az apjára gondolt, aki négy évtizede szintén a határt őrizte – külföldöt a magyaroktól. Majd az asszonya jutott az eszébe, aki otthon várta. Múlt és a vágy. Futóhomok szerű lett a jelen, ahogy a most szemcséje karcolta a pillanatot. A látóhatárt kémlelte, mert úgy érezte, ha bent marad a sátorban, sose telik el a maradék szolgálat. Még a nap se ment le, és őket a napkeltéig nem fogják leváltani. De hét óra után tavaszi gyorsasággal zuhant le az este. Beverte a fejét ahogy a vérmező felé nézett, és észrevette, hogy valaki, aki előtte volt ott a torony tartóoszlopaiba véste az égtájakat. A nap gyorsan menekült egy facsoport alá, és a hidegkék égen a repülők kondenzcsíkjai úgy tűntek, mintha csak egy narancssárga tűzijáték lett volna nyugaton. Lépett egyet, ahogy a hátáról levette a fegyverét, és a kemény ülésre is alkalmas padhoz támasztotta. A horkolás elhallgatott a sátorból, a szél se fújt és a toronyban egy szú sercegése hallatszott. Lassan őrölte az akácfát. De a martalékot tova fújta a szél. Sötét éjszaka borult a táj felé, és a határzár mozdulatlan teste élesen ütött el a fekete égbolttól. Néhol fénycsóvát lövellő mozgó Toyoták jártak ide-oda a semleges kavicsos részen a két kerítés között. A délvidék ilyenkor még ontja magából a nap melegét, és a felhőtlen ég szinte visszasugározta azt. Csak a drótsárkány sodronyteste kezdett kihűlni, és a por amely széltében-hosszában bejár mindent lenyugodva ült le ott, ahol éppen volt. A hold már korán megmutatta magát. Az arca egyre csak kerekedett, és talán két nap múlva teljes lesz a mosolya. Varjak kezdtek körözni az őrtorony körül. A katona megosztotta velük a sovány éjszakai eleségét. Egy darabka kenyeret tépett szét, és magas ívben átdobálta a drótkerítés szöges koronája felett. Egy szarka cserregett de a két varjú hamar elzavarta. A távoli lanka mögül őzek dugták ki a fejüket. A katona távcsövében még a növekvő homályban is látta a bakot, és a sutát. A honvéd nem csak az „idegen” földet pásztázta. Mellé, és maga mögé is nézett. A „fél” határköveknél állt egy-egy torony, de mindegyik üres volt. Eszébe jutott a múlt, amikor még mások őrizték a határokat. Egy béka kezdett kuruttyolni a közeli kis folyás nádasából. A rádióból már régóta nem beszélt senki. Az égboltra terített fekete bársony takarón át, mint smaragdok világítottak a csillagok. A hold erős fénye sokat elhomályosított, és a keleti látóhatáron egy farok nélküli üstökös villant bele a fiú szemébe. Az erős fény egy pillanatra elvakította. Fájdalmasan kapta a kezét a szeméhez, és mire újra látott megváltozott minden. Az acélkígyó eltűnt, a sátornak nyoma sem volt a kormos estében, és az őrtornyokon – amiket látott - fáklyák világítottak. Titokzatos árnyak léptek elő a kémlelő magas sötétjéből oda, ahol a Föld égi kísérőjének a fényei láthatóvá teszik őket. A szél haragos boszorkányként tépdeste kócos a szövétnekek meggyújtott lángjait. A holdfény lassan kúszott a felszántott barázdák közé, és ahogy megvilágította az elporladtak csontjait, a holtak kikeltek a földtakarójuk alól. Ezred éve halott avar harcosok nyújtózkodtak ki, térdeik, vállaik ropogtak, és a száraz talaj mint földesés hullott a porcikáik közül. Először csak néhány bukkant fel, de utána egyre több s több. Majd lassan megelevenedett az egész szántóföld. Hús és bőr már nem volt rajtuk, csak a csontvázak és a fegyverek zörögtek, ahogy bizonytalanul lépkedni kezdtek. Minden harcos oldalán, egy-egy ló is magához tért a holdfényen, és idegesen forgolódva keresték üres szemgödrükkel a gazdáikat. Hosszúkás lófarokban végződő sisakjaik az övükre voltak kötve néhány koponya mellé. Az ellenséges szolgák fejei lógtak a tegezek mellett. A harcosok rángatózva prüszkölve verték ki a pikkelypáncéljuk közül az elmúlás apró homokszemeit. Néhányan leültek a földút sötétzöld sávjára, és a csizmájukat rázva kutatták az ismerős csont pofákat. Az egyik csontváz kivált a tömegből, és lassan komótosan megindult a lankán felfelé. Kezdetben bizonytalan járása a dombtetőre érve már magabiztos volt. Felnézett a csillagos égre, megbámulta a holdat, ami életre hívta őket, és az övénél kezdett matatni. Egy hosszúkás faragott fadarabot húzott elő a kopogó kezével. A szél ekkor erősebben kezdett fújni. Nyugatról keletre szelte át a sík vidéket. Az avar felmérte az irányt, és a fuvallatba tartotta a furulyáját. A halk induló hidegen hullámzott a csontharcosok, és a jószágaik között. És miközben a dallam végig sétált a bőr vértek, a kardok, íjak, és sisakok között a bordák a comb – és sípcsontok egyre erősebben rúgták tova az ütemes ritmusokat. Harcra sorakozott a holtak serege. A furulyás a dombtetőn felemelte a kezét, és lassan visszahátrált az övéihez. A domb túloldalán lassú damm-damm hátborzongató üteme hallatszott. Mintha csak valamilyen óriás lépkedne egyre csak közelebb a határvédők felé. Majd a dombtetőn felbukkantak a fehérlő fényben az Illirek első csapatai. Gyalog, nagy pajzzsal, hosszú kopjával rövid karddal érkezett az, aki győzni akart. Ütemesen lépve mindig kettőt majd a harmadikra vértet pajzsot vertek a fegyvert tartó ujjpercek. Ősi ez a háború. Valaki hódítani akar, valaki megvédeni azt, amit már meghódított. Az avarok íjat feszítettek. A kilőtt nyílvesszők egy hosszú pillanatra sötétséget hoztak a sötétben. Mintha csak egy felhő haladt volna keresztül a vidéken, elindult a nyílzápor. Majd a lovaikat hátrahagyva az avar sereg futva indult a dombról lezúduló ellenség elé. A szablyák kicsúsztak a hüvelyekből és a rozsdaette pengék farkasfogakként villogtak a fekete levegőben. A két sereg már csak lépésre volt egymástól, amikor gyenge kilenc karátos aranyfényben meghasadt a hajnal. A hold nővér ideje lejárt, a nap fivér újra eljött. Bíbor vánkos alól jött fel a pirkadat. A csatazaj elült a szerb-magyar határon dögmadarak gyülekeztek, és a toronyban fent a honvéd egy rádióforgalmazásra eszmélt: kilencvenkilences, kilencvenkilences figyelem! A százharminchetes határkőnél betolakodókat fogtunk...

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap