Holdkelte

Bíró Ernő, szo, 08/05/2017 - 00:15

   Megjött a gyermek az iskolából. Kicsit éhes volt, kicsit álmos is talán, de attól még a felvállalt szolgálatot tennie kellett. Amikor a tengerről jöttek haza felé, azzal állt elő az édesapja nagy csodálkozására, hogy az idén ne fogadják meg Jánost a szőlő őrzésére, mert az a pénz is jól fog a családnak. Ő majd vigyáz minden nap a szőlőre szürkületig, akkorra pedig ha kijön az édesapja, akkor minden rendben lesz. Csak elboldogulnak az alatt a három-négy hét alatt ketten, mert ő már nem kisfiú. Jövőre kellene személyigazolványt kapjon. Az idén májusba bérmálkozott, és azt mondták az osztálytársai, hogy aki konfirmál vagy bérmálkozik, az már nagyfiú, arra már lehet számítani. 
   Az apja csak somolygott a bajusza alatt, mert ő már tízévesen egyedül barangolt a Paperdejében, s nem félt az erdő neszeitől, sem a rókáktól, nagyobb vad meg erre feléjük úgy sincsen. Sok házi feladat még úgysincs az iskolában, sem szeptember végén sem október elején. Iskolakezdés után egy-két héttel úgyis elviszik őket az őszi mezőgazdasági kampányba kukoricát vagy marharépát szedni a termelőszövetkezet földjeire, talán egész októberben ott lesznek, s miért ne tapasztalja meg a gyermek a szolgálat súlyát.
   Megegyeztek hát szépen apa és fia, hogy kié a délután és kié az este, s azzal az iskolakezdés napján megkezdte a szőlő őrzését is a legény. Édesanyja kitette az ebédet, s ő nagy étvággyal, mint a felnőttek, nekilátott a tányér levesnek, majd a másodiknak. Ahogy ezt befejezte, számba vette a házi feladatait. A könyveket, füzeteket, amire szüksége volt átrakta a tarisznyába. Ebben már benne lapult az uzsonnának való szalonna, kenyér és veres hagyma, meg egy kis üvegben lekvár vagy szilvaíz, ahogy a lekvárt errefelé, a Mezőségen nevezik.
   Vette a faragott botot az egyik kezébe, a szekercét a másikba, s azzal elköszönve édesanyjától, nekiindult a dombnak. A „Szentoldalon” a cigányputrik között vezetett át az útja, s jobbra-balra illedelmesen köszönte az „Avél ó báftálót” vagyis jószerencsét kívánt, de nem a bányászoknak, hanem a putri falának árnyékában, a padra hűsülni kiült idősebb férfiaknak. A szekerce is nekik szólt, hogy tudják: a pásztor kiment a szőlőbe. Ugyanezt tette az apja is reggel, csakhogy ő már délelőtt hazajött szekercéstől, egy másik úton, az Alsóhegy kertjei alatt, mert azért a kovácsműhelyben is kellett menjen a munka, s az magától nem akart menni.
   Ahogy kiért, a legény letette a tarisznyát a kajiba elé, s első dolga volt körbejárni a szőlőt. Meg kellett nézni, hogy a két ölnyi széles kigereblyélésbe körös-körül, nem lépett-e bele valahol a tolvaj. Nem is látott semmi rendellenességet, csak annyit, hogy a szőlősön keresztül rézsút átszaladt egy őz meg a gidája, egy sor mély, s egy sor kisebb nyomot hagyva maguk után. Leakasztotta hát a nagy diófáról a gereblyét, s a be, meg kivezető őznyomokat szépen elgereblyélte, hogy minden rendben legyen, azzal visszatette a gereblyét a helyére. Elővette a kajibából a pokrócot, kirázta, s leterítette a nagy diófa alá. Ráheveredett és kezelésbe vette az írkákat s a könyveket. Egykettőre megoldotta az írásbeli házi feladatát, majd elolvasta a biológia leckét, az irodalmat, s végül belemerült a történelem könyvbe, ez volt a kedvence, meg a matematika.
   Észre se vette, hogy eltelt az idő, csak hirtelen arra figyelt fel, hogy valami mintha a távolban dübörögne, s egyre csak közeledik. A kajiba háta az erdő fele nézett s a szőlő két oldalán gyér akácos, amit az apja a tavaszi karóvágáshoz hagyott meg, így nem láthatta, mi a zaj oka, csak a szívét érezte a nyakába dobogni. Óvatosan letette a könyvet, s megszorította a szekerce nyelét, majd amikor a zaj már nagyon megerősödött, hirtelen felállt és a kajiba mellé lépett. Az őz is meg a gidája is szinte rárohantak a legényre, s ijedtükben hirtelen irányt váltottak, de nem úgy a bestia nagy juhász kutya, amelyik őket kergette. 
   Hogy ilyenkor ki ad erőt, azt nem lehet tudni, a tudósok valami adrenalint emlegetnek, de tény, hogy a legény akkorát ordított, hogy a kutya megtorpant és rávicsorodott. Felkapta a faragott botot, s úgy megdobta vele a kutyát, hogy az vonyítva menekült vissza az erdő felé. Félúton azonban megállt és visszafordult, de a legény addigra odaszaladt az elhajított botjához. Felvette, s a feje körül jól megforgatta. Úgy tett, mintha újból a kutya után akarná hajítani. Lehet, hogy csak ez az egy eszköz, a pásztorbot, volt ami hatott a kutyára, mert végül is elsomfordált, vissza a Paperdejébe.
   Többet nem mert leülni a legény. Kissé reszkettek az inai, s jobbra-balra figyeléssel elkezdte kerülgetni a szőlőt. Közben szürküledni kezdett. Ezen a napon az édesapja egy igényes munkával bíbelődött a műhelyben, amelyik sehogyan sem akart tökéletesre sikerülni. Úgy belemerült a munkába, hogy csak az esti harangszó, melyre a Nemzetünkért szóló Úrangyala imádságot kell imádkozni, csak az ébresztette fel a kovácsot, hogy legalább háromnegyed óra késésben van. Hamar kapta a másik faragott botot, s a saját szekercéjét, s azzal a kertek alatt, ahol a délelőtt hazajött, elindult vissza a szőlőbe.
   Ezalatt azonban ott egy váratlan dolog történt. Ahogy az erdő suhogása közepette a szürkület kezdett leereszkedni, úgy erősödött a fiú szíve dobogásának hangja is. S, hogy a késődélutáni kutyás eset, vagy a sötétség tette, de tény az, hogy a ritkásodó, őszülő erdő ágai között, egyszer csak megjelent, két csillogó fénypont. Pont kettő volt, talán olyan közel egymáshoz, hogy akár a délutáni haragos kutya szemei is lehettek volna. A fiú megdermedt, rámeredt a két pontra, s csak azt nézte, s ahogy nézte, a két pont mintha elkezdett volna mozogni, s talán kicsit nőni is. Elfogta a félelem, reszketett...
   – Én vagyok fiam, hol vagy? Bocsánat, hogy így elkéstem! – szólalt meg messziről, a néha megrezzenő levelek csendjében a lentről érkező édesapja.
   – Sssst, hallgasson édesapám, mert ott ni előttünk a bokorban, az erdőszélen, ott van a nagy juhászkutya, csak a szeme látszik...
   – Ne félj fiam, most kel fel a Hold, azt látod az erdőn keresztül!
   Hogy az apa közelsége, vagy a fizikai jelenség felismerése, ma sem tudom, de a szívverés rögtön visszatért a rendes medrébe...

Bíró Ernő, – Kolozs, – 2017. július 29.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap