Holdudvar fényében felragyog

Tusnády László, sze, 01/02/2013 - 00:09

Rég bevált gyakorlat az, hogy egy-egy költő, író művét úgy vizsgálják meg, hogy a szövegkörnyezetből kiemelt jellegzetes szószerkezeteket, fordulatokat korábbi alkotók műveinek hasonló vagy azonos elemeivel vetik egybe. Mindez a filológia számára izgalmas kérdés, de a gyanútlan olvasót alaposan megzavarhatja, hiszen a legeredetibbnek vélt alkotó kapcsán is aggodalmaskodva mondhatja, hogy „Nincs új a nap alatt”. Rövid írásomban azt akarom kifejteni, hogy egy-egy fenti eset nem cáfolhatja az eredetiséget akkor, ha a későbbi művész új életet lehel a nyelvi átvételbe, hiszen van, amikor az sem biztos, hogy átvételről vagy egyszerűen véletlenről van-e szó. „Nincs sanyarúbb az alamizsnakenyérnél” közmondásunkban felsejlik, sőt, jelen van a dantei „Majd megtudod, mily sós kenyér a másé” keserve (a száműzött költő sorsa), mely nem csupán szállóige, de többféle olasz közmondás is lett belőle.

 

Új zenét hall az ember, de valami felsejlik, hasonlóval már találkozott. Egy-egy dallamfoszlány, motívum csillan az emlékvizeken, valami kísért egy nagy előd harmóniavilágából. Ám az alkotás maga teljesen új: összességében meggyőzi az embert arról, hogy a zeneszerző egyéni hangjához, eredeti tehetségéhez nem fér kétség. Persze, lehet valami akkor is remekmű, ha az ilyen rezonancia érzete nem ébred fel bennünk, de a szerzemény csakis új, legkisebb elemében is előzmény nélküli volta (ha van ilyen egyáltalán) még nem lehet a tökéletesség abszolút pillére. A mű ettől még lehet üres, mint a szalmaszál. Így van ez általában a művészi alkotásokkal. A kutatók rég tisztázták, hogy Bach zenéjében sok kismester, előd motívumát, alkotásainak elemeit is meg lehet találni. Lehet, hogy a nagy összegező géniusz nélkül ezekből már több mindenre nem is emlékezne az emberiség. A nagymester látta meg az előző zenei anyagban is azt, amibe végső soron ő lehelte a lelket, amit ő tett halhatatlanná.

Bartók Béla ezt a jelenséget későbbi, más korokban is természetesnek tartotta, mint ahogy ugyancsak ő hangsúlyozta, hogy a népdal esetében sem az a leglényegesebb, hogy valamilyen alapmotívum hol jött létre, hanem az, hogy egy-egy nép a meglévő közös kincset hogyan alakította a saját tehetsége szerint. Ezért nem kell megijednünk, ha kiderül egy népballadánkról, hogy maga a történet más nyelven is létezik, esetleg azon korábban is megvolt. Ki ne ismerné Shakespeare és Arany János esetét? A történelmi vagy történeti hűség ugyanúgy fontos volt az „ezerarcú” angol zseninek a drámáiban, mint a magyar költőnek a balladáiban.

Ha egy műben megvan az eredetiség, akkor annak az elemeit többféle holdudvar veheti körül. Szerintem az egyik ilyen holdudvar az, ha az alkotó tudata mélyéből olyan elemek is felragyognak, melyek már másutt is előfordultak. Ezek egykori környezetükből kilépve, új értelmet kapnak, akár újjá is születhetnek. Egészen más a lopás esete: akkor is eltulajdonító saját igazi értékei nélkül, csakis idegen elemekkel próbál csillogni.

A titkokat fejtő, kereső filológus kényelmes helyzetben van akkor, ha tudja, hogy az adott költő ismerte azt a művet, amelyeknek az elemeit átvette. Viszont a kutató nem láthatja maga előtt az alkotó lelkét, nem tudhatja, hogy az alkotás pillanatában ismeretlen és véletlenszerű erők dobták a felszínre (sodorták a tollra) a már másutt is meglévő elemeket, vagy a művész tudatos tevékenységek az eredményeként van ott.

Az, aki az egyezéseket böngészi, kutatja, firtatja, kénytelen beérni a tényekkel. Például Tasso főművének az elején eposzáról azt mondja, hogy azért ékesíti fel a valót, mert így hathat igazán: ha a beteg gyerek poharát édességgel vonjuk be, a csöppség szívesen issza meg a keserű gyógyszert, és így becsapva ugyan, de egészségét nyeri vissza. Mindez az első ének harmadik stanzájában van, és évszázadok óta szokás ezzel kapcsolatban Lucretius „Tanító költészet” című művére hivatkozni. Ez helyes is, hiszen feltűnő hasonlóságról van szó. Ám Tasso főművének egyik központi kérdése az elvarázsolt erdő „meghódítása”, legyőzése, a bűvölet megtörése. Gilgamesnek és Enkidunak is nagy feladata a cédruserdő elfoglalása, a ritka fa megszerzése. Ha Tasso ismerhette volna Gilgamest, akkor senki se vitathatná, hogy a sumér-akkád eposz az olasz költő egyik mintája volt. Igen ám, de Tasso erről a műről nem tudhatott. A saját élettapasztalata, költői zsenialitása is épp elég volt (és lehetett) arra, hogy a szenvedélyek erdejéről beszéljen. Ez az ő erdeje is holdudvart kap akkor, ha az általa is jól ismert dantei „selva oscurá”-ról (sötét erdőről) beszélünk. Sőt népmeséket is hallhatott, melyekben az erdő szerepelt. Bruno Bettelheim a népmeséről szólva állapítja meg, hogy az azokban szereplő erdő a főhős vagy hősök eltévelyedését jelenti.

Salvatore Quasimodo, Nobel-díjas olasz költő nagyon szerette Radnóti Miklós „Hetedik eclogá”-ját. Kár, hogy nem tudhatjuk meg sohasem, hogy megérezte-e az utolsó sor különös hátterét:” nem tudok én meghalni se, élni se nélküled. immár.” Horatius „Kibékülés” című verse zárul így: „csak véled tudok én halni is, élni is!”

Furcsa ez, mondhatná bárki is, ám a klasszikus elemek felvillanása holdudvart teremt a modern alkotásban. Különös ez a ragyogás ebben az esetben, hiszen az említett latin verset épp Radnóti fordította magyarra.

Most a néprajzra csak madártávlatból tekinthetünk. Biztosra veszem, hogy itt is lehetnek a közös szemléletből fakadó válaszok, közvetlen átvétel nélkül is. Ha egymáshoz közel élő népek szólásaiban, közmondásaiban van egyezés, könnyű mindig a kölcsönzésre gondolni. De mit kezdjünk azokkal az archaikus elemekkel, amelyek hasonlóképpen vannak jelen egymástól nagyon távoli kontinensek, szigetek kultúrájában? Szükséges-e ahhoz egy őskori rádiót vagy televíziót „feltételeznünk”, ha a fehér, a fekete és a piros szín néprajzbeli szerepét vizsgáljuk? A fehér például többek között a tisztaságot, az ártatlanságot is jelenti. Nem természetes-e, hogy ezt több helyen a közvetlen tapasztalat sugallta, és az említett fogalmak kapcsán senki sem gondolt a szürkére? Miért kellene csakis közvetlen hatásra gondolnunk, ha a piros értelmezéseit fürkésszük? A vér és a piros kapcsolata fölöttébb általános. Hasonlóképpen láthatja meg egy költő a csillagfény és a harmatcsepp kapcsolatát, és mondhatja: „harmatcseppben csillag rebben” vagy ehhez hasonlót, még arról nem tudva, hogy ugyanezt fejezi ki egy olasz közmondás is. A makrokozmosz és mikrokozmosz kapcsolatának ez a megközelítése fölöttébb természetes.

A fentiek alapján sok-sok hasonló motívumot én rezonanciának tekintek. Megadom a filológusnak is azt, ami a filológusé, elhiszem, hogy a toposzok – a költői helyek, időtutajok, és sokszor tudatos irányítással szelik át a múlt, jelen és jövő habjait. De ennél sokkal többet is feltételezek: vannak véletlen egyezések is. Nemcsak örök hatás-hálózat szövi át a legnagyobb remekeket is, hanem az emberi lélek rokonsága, mélysége gyökérszerűsége is.

Mindennek a tudatában nem rémültem meg, amikor Francesco Lemene egyik nagyon szép (talán legszebb) madrigáljának a végén a „trilla” és a „Lilla” rímre bukkantam. Lemene százegy évvel korábban halt meg, mint az a hányatott életű magyar poéta, aki szerette és fordította is az olasz előd verseit. A fantáziát meg lehetne ereszteni, és el lehetne képzelni, hogy a Lemene-verssel épp Sárospatakon ismerkedett meg Csokonai, hiszen ott az első olvasmánya, az adatok szerint, épp Boccaccio Dekameronja volt: Patak és Komárom így kapcsolódhatna össze.

Mindez csak feltételezés lehet. Az sem biztos, hogy az említett olasz vers bármilyen ismerete, emléke jelen volt Csokonai tudatában, amikor remekét megalkotta. Bárhogyan volt is a dolog, ez a körülmény nem zavarhatja meg „A reményhez” mozarti zenéjét. Egy rím, szózene hasonlóan zengett egy olasz és egy magyar költő lelkében. Én ezt szép rezonanciának tekintem, és nem olyan riasztó ténynek, mint mikor azt látjuk, hogy elvitték a tetőt a fejünk fölül.

Rengeteg titka van a műalkotásnak. Balassiban, Zrínyiben, Csokonaiban és másokban is csodálom a magyar zamatot, lelkük teljességét, de roppant nyelvtudásukat úgy tekintem, hogy az nem szunnyadt, nem merült a mélybe, az idegen fordulat, metafora és a többi színes, gazdagító lehetőség nem volt megtagadott elem, mikor magyar verset írtak: tudatukban ott volt jelen maga a nyelv – annak teljessége.

Első verses találkozásomkor furcsa és idegen volt a számomra Balassinak a következő szép fordulata, sora: „Szemüldek fekete széne.” nyelvérzékemnek ez szokatlan volt. Mikor török népdalból ismertem meg a „kömür gözlü kiz” jelzős szerkezetet (szén szemű leány), már ez azért nem volt idegen, mert akkorra megkedveltem Balassi szóhasználatát.

Gyakran zendül közös hangzás különböző korok, más-más tájak alkotóinak a remekeiből, s mindezek az elemek azt hirdetik, hogy nem az elkülönülés vagy épp a gyűlölet az ember igazi értéke, jellemzője, van ennél nagyobb erő is, mely mindnyájunkat összetart.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap