Holló helyett keselyűk (1/3)

Lukáts János, szo, 04/06/2019 - 00:15

 

 

 

 

Holló helyett keselyűk

Történelmi árnyjáték

 

Szereplők

Mátyás, magyar király

Beatrix, a királyné

Korvin János, Mátyás fia

Szapolyai István, főkapitány

Báthori István, Mátyás tanácsadója

Ráskai Balázs, budai várkapitány

Mandragóra, udvari bolond

Kincstartó

Várszolga

Étekfogó

Barát

Orvos

Hírnök

Udvaroncok, katonák

 

Első felvonás

Első jelenet

(A budai vár tanácskozó terme, 1490 tavaszán. Viharos este, az ablakon át a távolból villámok fénye látszik. Mennydörgés. Egyébként a terem sötét. Mandragóra egyedül.)

MANDRAGÓRA (betántorog, jobbjában fáklya, bal kezével maga körül tapogat): Sötétség és vihar! Torkomra tette kezét a halál! (Bal kezével a torkához kap) Ne félj, te, bolond, nem te kellesz csontkéz úrnak! Téged csak arcon legyintett. Nagyobbat akar fojtani! Királyi zsákmányra vár! (Fáklyáját a magasba emeli. Nagy szögletes reneszánsz ajtó tűnik fel, az ajtó fölött, az egyik sarkon Mátyás király fehér márvány domborművű arcmása) Őt akarja! Öklével az ő márványarcába sújtana. Szilánkokra törné a legnagyobbat. (A földre borul, aztán föltápászkodik, a fáklyával meggyújtja a tanácskozó terem fáklyáit, fokozatosan kivilágosodik a terem. Az ajtó másik sarka fölött – Mátyás arcmásával szimmetrikusan – Beatrixé. Kettéosztott függöny mögött az ablak, a terem sarkában díszes csempéből rakott kályha. A csempék a trónon ülő Mátyás királyt ábrázolják, vörös, fekete és aranyló színekben. A földön súlyos, vasveretes láda) Gyermekkoromban anyám megétetett mandragórával, hogy látó ember legyek. Látó a világ és a jövendő dolgaiban. A mandragóra, a mindentudó gyökérember elvitte csontjaimból az erőt, tette, hogy bicegő nyomorult legyek, népek között bolond. De én király bolondja lettem, sorsok tudója, nem tagja ennek a földi bolynak, csak bajának ismerője. A gyermek megrémül, ha rám néz, de a villámcsapás kikerül. (Villámlás, dörgés) Nekem döröghetsz! (Nevet, aztán fáklyáját a király képe felé emeli) Ne vidd el őt még, dolga van a földön. (Hallgatózik) Mit beszélsz? Hogy meglátnom szabad a végzetet, de megítélni nem? És szembeszállni sem szabad vele? Micsoda élet az ilyen emberé? Mandragóra élet! (Meglátja a kályhán a király csempeképét) A király, térdre mind! (Ő maga letérdel, a fáklyát kitárt kezében tartja) Király! Te nem félsz semmitől… de óvakodj mindentől. Én, a bolond mondom neked, felség, vigyázz. Aki rád les, nagyobb úr még tenálad is. Megelégelte az ég a sorsodat, magához ránt… (Legyint és a kályhához lép. Hatalmas villámlás és mennydörgés. Mandragóra megérinti a kályhacsempét az ujja hegyével) Csak egy kályhacsempe. Hideg cserép. A király csak egy kályhacsempe. Egy kályhacsempe a király… Egy ónkupával összetörhető a király feje. A cserépjogar kezéből kicsavarható, és a szemétre vethető. (A fáklyával körbevilágít, meglátja a vasveretes, nagy ládát. Nem ismeri fel a sötétben. Rámutat) A trón. A király nem a trónon ül, a király a kályhán ül. Cserépkirálynak kályhán a helye. (Közelebb lép) Koporsó! Királynak való, vaskapcsos koporsó. A királyt koporsóba teszik, a kályhacserepet a szemétdombra. A látó bolondot vajon hová vetik majd, sose tudom meg. (Nevet. Most veszi észre, hogy láda, óvatosan belerúg) Láda, megvasalt pénzes láda. Ez nem hitvány cserép, ez aranyat hordoz. Gondűző aranyat, gyilkos aranyat. Vagy trón ez is? Ülj erre, felség, jobb ülés esik egy arannyal telt vasládán, mint egy bársony trónon, amelyet egy ripők kiránthat alólad. (Leül a ládára, aztán meggondolja magát és felugrik) Ne tedd, Mandragóra, még megszokod, bolond!

 

Második jelenet

(Ugyanott. Jobbról-balról, egyenként és együtt érkeznek a terembe, vidám nevetéssel és a mennydörgéstől riadozva. Katonák, udvaroncok fáklyákat, kézilámpákat hoznak. Korvin János, Szapolyai, Báthori, Ráskai, később Beatrix. Mandragóra az ajtó mellé húzódik.)

KORVIN (ő jön legelöl): Csak erre, erre. Itt, a nyugati teremben látni legjobban a villámokat. Meg itt hallani legjobban a hangját is. Mintha nagy bikák dörömbölnének! (Az ablakhoz szalad, kihajol az éjszakába)

MANDRAGÓRA (fejcsóválva utánozva Korvint): Nagy bikák… és… dörömbölnének.

SZAPOLYAI (páncélosan, oldalán karddal, öntelten lépked): De összerezzentél, kisúr?! Talán bizony…

KORVIN (elugrik az ablaktól): Nem, nem félek én semmitől, főkapitány uram!

SZAPOLYAI (pimasz gúnnyal): És hogy a szél megcibálja a fürtjeidet, attól se félsz, kisúr?

BÁTHORY (az ökle mögül súgja Zápolyának):Ne hívja már kelmed kisúrnak, még a végén megérti!

SZAPOLYAI: Ez? Soha! És hát nem kisúr a nagyúr mellett? És nincsenek cibálható fürtjei, Szép szőkék, akár egy…

BÁTHORY: Hát, azok vannak a kisúrnak. (Összenevetnek)

BEATRIX (gyöngyös éjszakai ruhában, idegesen besiet. Korvinhoz, szemrehányóan):Jöjjön el az ablaktól, herceg! Ha meghűl, enyém lesz a felelősség. Királyi atyja mit szól majd…

KORVIN: Királyi atyámtól nyugodtan szembenézhetek a viharral. (Ismét kihajol az ablakon)

RÁSKAI (Korvin mellé lép, fojtott hangon): Ne hajoljon ki annyira, herceg, még valaki hozzásegíti, hogy felséged a villámok közé röpüljön.

SZAPOLYAI: No, csak nevelje a kisurat, várkapitány, ráfér az okos szó. (Ráskai válaszolni akar neki, de Szapolyai megvetően a hátát mutatja. Mandragórához): Hát te, bolondok királya?! Ide bújtál, urad márványképe alá? Megvéd, gondolod? Aztán, nehogy nyakad közé szakadjon ez a nagy márványszikla, és leüsse a púpodat!

MANDRAGÓRA: Hiszem uram, hogy Mátyás király palotáját nem rendíti meg egy éjszakai kóbor villám, akármilyen kifent karddal is hadonászik. (Meghajol alázatosan, miközben látványosan visszahúzódik a király képmása alá)

BEATRIX (megáll a saját márvány képmása előtt): Ugye, urak, az én domborművem nem fog lezuhanni onnan? Kár volna érte, olyan jól mutatok rajta.

BÁTHORY: Soha, felség, amíg csak él. (Észbe kap) És még azután se, sokáig…

MANDRAGÓRA (magában): Haláltánc, élők között haláltánc. Már csak a főtáncos hiányzik.

BEATRIX: Ki táncolta halálra magát, bolond?

SZAPOLYAI: Te kívánod talán magadnak az elmúlásnak ezt a szép nemét? No, csúf bakugrás lenne, mondhatom!

 

Harmadik jelenet

(Ugyanott. Mátyás király belép, és megáll a terem ajtajában. A királyt a kincstartó követi. Mandragóra földig hajol, kezeit széjjeltárja, majd bukfencet vet, ebből tudják meg a jelenlévők, hogy a király lépett a terembe. Mind Mátyás felé fordulnak)

MÁTYÁS: Látom, híveim, a nagyszerű természet előtt hódoltok. Bölcs uralkodó a természet, csak ha fontos tennivalója van, akkor hallat magáról. (Egyik kezét Korvin János vállára teszi, a másikkal Beatrix kezét fogja meg) És amikor már elcsitul, minket egymás szeretetére biztat.

RÁSKAI: Szavaiddal akár kibővíthetnénk a jó tollú Galeotto könyvét, felség.

BEATRIX (szemrehányással felsóhajt):Drága itáliai tollnokom! Őt is ti riasztottátok el Budáról.

MÁTYÁS: Fiamnak írta könyvét. A fiú felnőtt, a költő új ligetbe ment, hogy más madarak szavát hallgassa. (A kincstartóhoz fordul, a vasládára mutat) Foglald el székedet, a trón után a legfontosabb ülőhely ez. De, hogy a trón valóban olyan tiszteletreméltó hely legyen, ennek a vasládának mindig itt kell állnia.

KORVIN: És miért éppen itt?

MÁTYÁS: Éppen itt: a trón hátterében. És megvasalva jól. A király pénzes ládája ez, ki ne tudná közületek. (Felhördülnek) Benne az ország adója. A ti véretek és zsírotok. (Feszengés) Meg a biztonságotok. Az a kard az oldaladon, vitéz, ettől fényesedik, az a mente rajtad, katona, ebből szövődik, meg a paripa, amelyik hordoz, a hajó, amelyik parttól partig hurcolja az árudat, kereskedő. Ülj le rá, kincstartó. (A kincstartó leül, két kezével védően fogja a láda sarkait, és szigorúan körültekint)

SZAPOLYAI: Le mer ülni, a király jelenlétében, paraszt.

MÁTYÁS (meghallja): A kincstartó ültében munkálkodik, testével óvja az ország adóládáját. Ülj ott, és ne mozdulj róla el!

KINCSTARTÓ: Ha lehet, felség, inkább eszemmel és nyelvemmel szolgálnálak, de ezt a másik részemet töri a láda vaspántja. (Nevetnek)

VÁRSZOLGA (megjelenik az ajtóban, majd tétován Ráskaihoz lép): Kapitány úr!

RÁSKAI: Mi dolgod itt? Beszélj!

VÁRSZOLGA: Az oroszlánok…

MÁTYÁS (meghallja, érdeklődve fordul a Várszolgához): A palota oroszlánjai? Jól érzik magukat vadaskertjükben?

VÁRSZOLGA (rettentő zavarban): Az oroszlánok, felséges király, egyszerre mind, hirtelen… megbetegedtek.

MÁTYÁS (aggódva): Szemem fénye, kedvenceim. A firenzei herceg ajándékai!

VÁRSZOLGA: A szögletbe vonszolták magukat, vinnyognak, akár a kölyökmacskák, nem esznek tegnap óta, csak egy nyulat sem. Fejük a porba húzza őket. És egyszerre mind…

MÁTYÁS: Szavamra, ez különös! Egyszerre mind a hat? Gyógyítsátok meg őket, bármibe is kerüljön. Büszkeségem és örömem a palota oroszlánjai. Az oroszlánok is… (Várszolga kihátrál)

MANDRAGÓRA: Az oroszlánok is, felséges gazda! Az állatok és a bolondok éreznek valamit. Őrizkedjél, felség!

MÁTYÁS: Sajnálod őket? Derék dolog, ha bajában sajnáljuk a nemest. De, szavamra mondom, virgoncak lesznek nemsokára, vessetek nekik ízes vadhúst, és kapjanak friss forrásvizet.

MANDRAGÓRA (már inkább magának):Ne légy vak, királyom. A természet jelez neked, hát olvassál belőle. Előbb a királyi vadak, aztán maga a király…

MÁTYÁS (az egybegyűltekhez fordul): Holnap hajnalban Bécsbe indulunk.

MANDRAGÓRA (a király lábához veti magát): Ne Bécsbe, felség, csak Bécsbe ne!

BÁTHORY (lábával eltaszítja a bolondot a király elől): Bele mersz szólni a király szavába?! Helyedre, a sarokba!

MÁTYÁS: Ezt rajta kívül senki nem meri! Ha megteszi, oka van rá! A mandragóra szól belőle. Szólj bátran s most azonnal.

MANDRAGÓRA: Csak Bécsbe ne, nagyúr! Bécsben a halál ül, neked még nem való hely az!

MÁTYÁS: Olyan gyávának tartasz talán, hogy nem merek szembe nézni azzal az úrral?

MANDRAGÓRA: Olyan bátornak tartalak, aki vele is szembe néz, de ő nem a szemedbe nézve vár. Alattomban kerülget, és álorcát ölt magára.

MÁTYÁS (körül mutat): Ezek az urak velem jönnek, és majd kiugrasztják a félhomályból halál urat, hogy a szemébe nézhessek. Ugye, így lesz, urak?! (A jelenlévők egyöntetűen helyeselnek)

MANDRAGÓRA: A mandragóra beszél belőlem, király, ezért látom az embersorsokat. Bécsben meghalsz, nagyuram. Ott fogsz feküdni kiterítve, és nem fogy el addig kétszer a hold.

MÁTYÁS: Ha Bécsbe elmegyek, elfogy az én holdam. Ha nem megyek el, talán az ország holdja fogy sarlóvá, te mandragóra szavú. Te megjövendölöd a sorsomat, én meg majd a szarvánál fogom. A te szavadat nem hiszik, én a sorsomat el nem kerülhetem. Ennyit ér az udvari mulattató, ennyit ér a király… Ha tévedtél és túlélem Bécset, elcsaplak a hivatalodból, ha igazán a halál vár rám Bécsben, megjutalmazlak, de már csak odaát.

TÖBBEN (nevetnek): Ez királyi beszéd! Ugyan, Bécs! Bolondtól bolond szó!

MANDRAGÓRA: Csapjál el most, nagyúr, de te éljél tovább.

MÁTYÁS: Dehogy csaplak el! Okos király nem csap el igazmondó bolondot. (Mindenkihez szól) Hajnalban indulunk, urak. Készüljetek hosszú tartózkodásra. Bécsbe megyünk, oda az igazság szólít bennünket, amelyet ki kell csikarni. (Indul, a kísérők utána mennek)

MANDRAGÓRA: Oda az igazság… oda az igazság… 

 

Folytatjuk

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap