Holló helyett keselyűk (3/3)

Lukáts János, k, 02/25/2014 - 00:27

 

 

 

 

Folytatás

 

Harmadik felvonás

Első jelenet

(A budai vár tanácskozó terme, mint ez Első felvonásban. Néhány nappal később. Mátyás fehér márvány domborművét fekete posztó takarja. Alatta, az ajtó sarkánál Mandragóra fekete bohócruhában, mozdulatlanul ül.)

MANDRAGÓRA: Átkozott légy, te mandragóra, aki suttogsz belőlem. És átkozott légy, szájam, amelyik kikiáltasz minden szörnyűséget. Pokolba az igazsággal, amelyet, ha elkiáltanak, beteljesedik. (Hallgat) Nem öltök többet tarka ruhát, nincs jogom sutba dobni a gyászt, amelyet én hoztam országra, palotára, saját fejemre. (Hallgat) És az oroszlánok! Az oroszlánok mind vele haltak… Pompás kísérete lesz az Egek Uránál!

 

Második jelenet

(Ugyanott, ugyanakkor. Különböző irányból lassan bejön Szapolyai, Báthory, Ráskai várkapitány. Mátyás feketébe vont domborművét, aztán egymást nézik.)

SZAPOLYAI: De hirtelen eltűnt a király márványképe ebből a teremből.

BÁTHORY (a fejével Beatrix domborműve felé mutat): Más valakié ellenben fehéren világít.

RÁSKAI: És milyen elégedett a képe. Sose láttam még ilyen öntelten mosolyogni.

SZAPOLYAI: Mintha most kelne föl a napja.

BÁTORI: Tesz is érte eleget, hogy rásüssön a fölkelő nap.

RÁSKAI: A király temetésére sem utazott el Alba Regiába. A fájdalom meggyötörte, mondja, kimozdulni se bír Budáról.

SZAPOLYAI: Ahhoz képest serényen szervezi a saját koronázását. Beszélik, hogy éjszaka megvesztegette a koronaőröket, hogy a fejére próbálhassa…

RÁSKAI (szörnyülködve): Mátyás koronáját?

SZAPOLYAI: Hogy miként viselje koronázáskor majd a haját. (Bosszúsan nevetnek és Beatrixot utánozzák)

MANDRAGÓRA (felsóhajt): Nagy magyar egyetértés a távollévők ellenében.

SZAPOLYAI: Te nyöszörögtél, itt maradt bohóc?

MANDRAGÓRA: Mindennap küldök egy fohászt királyunk után.

RÁSKAI: János hercegnek nem ártana jobban résen lenni, nehogy ez a talján nőstény róka kiénekelje a sajtot a szájából!

BÁTHORY (nevet): Ameddig ezek ketten marakodnak, nem lehet nagyobb baj.

RÁSKAI: Sőt, éppen hogy! Az ország adója rosszra ment, a zsoldra szánt pénz máris kevesebb. Pedig még alig aludtak el a gyászfáklyák királyunk fölött.

SZAPOLYAI: Nagy bánat ez minékünk is, várkapitány. De hát volt mit nyelni eleget Mátyás alatt is!

RÁSKAI: Mit nem beszél kegyelmed?!

SZAPOLYAI: Azt mondom én, hogy meg kell védeni ezt az országot, de Mátyás nélkül. Olasz és cseh barátok nélkül, kalandorok nélkül, törvény szigora nélkül, talján csepűrágók és majomtáncoltatók nélkül. Vagyunk itt magyarok éppen elegen, akik tudjuk a dolgunkat. A királyt megsiratjuk, aztán kitöröljük a könnyet a szemünkből.

MANDRAGÓRA: Mit könnyet, ő már a mosolyt igazítja.

SZAPOLYAI: Ha még egy fohászt ugatsz, bolond, utána mész uradnak.

BÁTHORY: Az adóláda úgy megkönnyűdött nagy hirtelen, hogy egy iskolásfiú is a hátára kapja.

SZAPOLYAI: Azt még királyunk kezdte: szájakat betömni, szövetség útját simára gyalulni, követeknek juttatni, futárokat futtatni… Hajh, jó pénz ám a Mátyás király pénze, szívesen fogadja, bárkinek ígérik.

RÁSKAI: Mátyás nem ígérte bárkinek. S ha ígérte, bölcsességgel ígérte.

SZAPOLYAI: Ugyan-e? Mi talán fáról ráztuk a sok pénzt, várkapitány uram?

RÁSKAI: Arról aligha. Kelmed sokat tett-e belé abba a ládába? Többet tett-e, mint amennyit kivett?

SZAPOLYAI (a kardjához kap): Annyit tettem, amennyit tehettem, és kivettem, mikor kivenni kellett. De hogy mer ilyet kérdezni tőlem?

RÁSKAI: Én Budavár parancsnoka vagyok, utolsó véremig az is maradok, Mátyás király kapitánya. Az én vagyonom a háromszáz vitézem kardjában van. És nem akarom, hogy annyi pénzre se teljen katonáimnak, hogy megfenhessék azt a kardot.

SZAPOLYAI (kelletlenül): A vitézei ne panaszkodjanak! Meg a kapitányuk se!

BEATRIX (gyászruhában, de gyémánt melltűvel megjelenik. Az ajtóban megáll)

BÁTHORY: A királyné. (Félhangosan) Térdeljünk-e le?

SZAPOLYAI: Kelmed bolondgombát evett? (Beatrixhoz) Fájdalmunk az országé, tiszteletünk az özvegyé.

BÁTHORY (súgva): Ezt jól megmondta nagyságod.

BEATRIX: Tiszteletüket elfogadom, de jól esnék szeretetük is, uraim. Egymás segítségére szorultunk a mi nagy bajunkban. És csak együtt kerülhetjük el a még nagyobb bajt…

RÁSKAI: A török veszedelmet.

SZAPOLYAI: Az elszegényedést.

BÁTHORY: Az anarchiát.

BEATRIX (nem ezt a választ várta): Hogy nincsen királyunk. De hiszen… (Felmutat a saját márvány domborművére. Kezét csókra nyújtja, de az urak elhúzódnak) De hiszen, minden arra vár körülöttünk, hogy a régi rendbe álljon. Érte kell csak nyújtani a kezünket.

BÁTHORY: Minden itt vár, de minden összetörve.

SZAPOLYAI: És ráütni a kézre, amely kéretlenül érte nyúl.

BEATRIX: Ki ad nekem tanácsot bánatomban? Az özvegynek, az özvegy királynénak?

SZAPOLYAI: Az özvegynek a csöndes megbékélést javaslom.

RÁSKAI: A királynénak pedig, hogy a fiát megtámogassa.

BEATRIX (felszisszen): Ugyan, kire gondol, várkapitány uram? Arra, aki elhagyta Budát, aki göndör fürtjeire több figyelmet fordított, mint királyi atyja szavára? Talán lehet majd délvidéki bán, kap játékországot az országban, ahol bajt nem csinálhat. Aztán, ha tíz év múlva kitanul…

SZAPOLYAI: Akkor egy zsoldossereggel a törökre küldjük, ugyebár?

RÁSKAI: De, uraim! De felséges királyné!

KORVIN (belép): Urak! Anyámasszony! Derék, hogy így együtt vagyunk valamennyien.

RÁSKAI: Az jó bizony!

BÁTHORY: Így most már teljes a…

SZAPOLYAI: Ki ne mondja kegyelmed!

KORVIN: Királyi atyám már útra kelt a mennyek felé. Nekünk a föld jutott. (Letérdel Beatrix elé) Anyámasszony, hadd szólítsam végre így! Trónomnak, kérve kérem, legyen hű támasza! (Megcsókolja Beatrix kezét)

SZAPOLYAI: No, tán bizony?!

BÁTHORY: A színjáték új szereposztással megy.

RÁSKAI (haraggal elfordul): Mátyás király soha le nem térdelt volna senki előtt a trónjáért könyörögni.

SZAPOLYAI: De hol van itt Mátyás király?

BÁTHORY (a letakart domborműre mutat): Mátyás a gyászszínű posztó mögött, emitt meg ő.

BEATRIX (hosszas tépelődés után): Herceg, valóban a béke volna jó nekünk. (Kegyesen fölsegíti Jánost, és a kezét csókra nyújtja neki)

SZAPOLYAI: Eh, komédiások!

BÁTHORY: Még a végén egymásra borulnak!

RÁSKAI: És mit szól ehhez Ulászló, a Jagelló-fi cseh király?

SZAPOLYAI: Ki kíváncsi a Jagellóra?

RÁSKAI: De ő ránk igen. Már útban van Buda felé. Ő azt mondja: kísérettel, én úgy tudom: sereggel.

BÁTHORY: Majd hazamenesztjük… do Prahi!

RÁSKAI: Aztán miféle haddal gondolja kelmed megfutamítani?

SZAPOLYAI: Hát nem a budaiakkal!

RÁSKAI: De nem ám! Őket halálig megőrzöm!

BÁTHORY: Majd valami pártatlan zsoldos sereggel!

RÁSKAI: Aztán ki fizeti annak a pártatlan hadnak a zsoldot?

KORVIN (Beatrixhoz): Én mindent fölírtam és mindent tudok, amit apámtól tanultam. Úgy elvezetem ezt az országot, ahogy csak kell, meglássa, anyámasszony. Először kolostort építek, olasz papokkal. (Beatrix és az urak elfordulnak) Aztán pénzt veretek. Az mindig jó…

SZAPOLYAI: Királyi hamispénzt.

BÁTHORY (félhangosan): Pénzt szórni se tudsz, nemhogy veretni!

KORVIN: És hadat indítok a törökre. Holnap elkezdem összegyűjteni a katonákat. Engem biztosan szeretni fognak.

HÍRNÖK (megjelenik, és az ajtóban meghajol): Felség! (Az urak figyelik, ki mozdul a szóra)

KORVIN (halkan): Nem ismer fel.

BEATRIX (ráförmed): Hát nem látsz, hírnök?!

SZAPOLYAI: A hírnök jelentsen a budai várkapitánynak. (Ráskaira mutat)

HÍRNÖK: Kapitány! Szendrő és Galambóc között a török hajóhidat ver. Vannak, mint a tenger.

KORVIN (közbeszól): Hát menjenek oda és rombolják le a hidat. (Körülnéz tétovázva) Vagy, magam menjek egy hadtesttel?

RÁSKAI: Maradjon, herceg, Budán. Majd a katonák. (A Hírnökhöz) Temesvárról és Szegedről küldünk segédhadat. (Hírnök el)

KORVIN: Ugye, ez nem nagy baj? Csak egy hajóhíd, talán kereskedni akarnak?

BEATRIX: Én most visszavonulok, ha bármi fontos ügy van, szobámban megtalálnak! (Megfogja Korvin kezét) János meg én a koronázásra készülünk.

SZAPOLYAI (félhangosan): Kiére, szent ég?!

BEATRIX (titokzatos mosollyal): Hát kiére? (Beatrix és Korvin kézen fogva el)

MANDRAGÓRA (felugrik, körbejár a jelenlévők között, mint aki keres valamit)

SZAPOLYAI: Hát te, keresel talán valamit?

MANDRAGÓRA: Urak! Amíg beszéltetek, itt köztetek, valahol… egy ország elveszett!

SZAPOLYAI: Pusztulj, bolond! (Kardot ránt és agyonszúrja Mandragórát. Rémülten nézik) Az áskálódó bitang. Ő akart a mi lelkiismeretünk lenni?! (Odakintről kürtszó)

RÁSKAI: Őrségváltás! Talán az utolsó… Gyűjtsük most egybe az erőt. (El)

BÁTHORY: Mátyás lihegő kutyája. (Az ablakhoz lép. Lemutat a várudvarra) Nézd, főkapitány! Úgy tesznek, mintha értelme volna még őrséget váltani. Mintha értelme volna még akárminek!

SZAPOLYAI: Ne légy ostoba, Báthory! Most lesz csak értelme a világnak. Gazdag és erős ország ez, amit jó lesz megörökölni. Hogy a gerince kiroppant belőle, ezt még egy negyed századig senki észre nem veszi. És… a király! Ti, Báthory, ti magyarok vagytok, nektek mindegy, kit tiszteltek. De én…! (Elhallgat)

BÁTHORY: De te…?

SZAPOLYAI: Ha a szerb-oláh Szibinyáni Jankó fiából jó magyar király lett, akkor miért ne lehetne az én fiamból is, ha megnő, magyar király? Legföljebb őt meg Tót Jankónak hívják majd a háta mögött. (Szapolyai nevet, Báthory nem nevet) Ugye, jól mondom, bohóc? (Belerúg Mandragóra földön fekvő testébe)

 

Vége

 

Lukáts János

2010. február

 

Megjelent: Polisz 2010 Nyár 128. megjelenés. 62-72. oldal 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap