Holnap előtt…

Lukáts János, sze, 12/13/2017 - 00:04

 

 

   

 

Napok óta köd ülte meg a völgyet, a köd magába ölelte a neszeket, az illatokat. A füveken és a bokrokon páracseppek csillogtak. Az eget nem látta már egy ideje, felhők szürkültek a világ fölött, a hideg éjszakákon néha előfénylett egy-egy csillag.
B. alig mozdult el a félhomályos tisztásról, a tisztás közel volt a szállásához, és közel a forráshoz, de távol az úttól, amely a völgy alján kanyargott, és távol a csúcstól, ahol a ködben nem látott semmit, de őt megláthatták. Időnként nagyot sóhajtott, már szinte horkantott, ilyenkor ködgomoly szakadt ki a száján. A horkantás elhalt a csöndben, a ködgomoly a nedves párában.
Nem evett két napja, a völgy alján idegeneket látott, nem volt kedve arra járni. Ha ivott, sokáig nézegette a forrás tükrét, látta a fejét, ismerős szakállát, tudta, hogy saját magát látja. Reggel fölébredt, naphosszat hevert, időnként ellátogatott az óriási tölgyfához, megfente benne a homlokát, nézte, miként húzódnak át az árnyékok a völgy egyik oldaláról a másikra, mikor aztán a fény kihunyt, álomra hajtotta a fejét. Hogy mi történt vele alvás előtt, erről semmit sem tudott. Meg arról sem, mi lesz a következő alvás után. És ha tudott is valamit, ezek kusza képek voltak, különös neszek, tűnő illatok. A saját képét, saját testének illatát, és a maga zörejeit ismerte. Más illatoktól és más zörejektől félt, ezek idegenek voltak. Talán nem is az illattól és a zörejtől félt, hiszen nem volt a völgyben nála erősebb. Az idegenségtől félt.
Régen sokan laktak a völgyben hozzá hasonlók, kisebbek is, nagyobbak is, de erősebb nem volt egy sem. Ő volt a legerősebb már régen. Régen, vagyis sok alvással ezelőtt, sok csillaggal és hajnalokkal korábban. Voltak többen, hasonló illatokkal és hasonló zörejekkel. A harc meg olyan volt, hogy közelről egymásra horkantottak, az egyik aztán mindig elment a horkantás után. Volt olyan, hogy hozzá hasonló is élt itt vele, az ő tisztásán, vagy ő egy másik hasonlónak a tisztásán. Együtt járták a rétet, a völgyet, még a lankásabb domboldalakra is fölmentek. Időnként lerohantak a völgybe, ez jó volt, dobogott a föld. Aztán egyre kevesebben lettek, a hasonlók lassan eltünedeztek, volt, akivel valami szörnyű dolog történt. B. nem tudta, mi az, ami történt velük, de akkor elmenekült messzire, a völgy legmélyére. Amikor visszatért, már nem volt ott a hasonló, akivel a szörnyű dolog történt. Talán meg se történt. A szörnyű dolog mindig akkor történt, amikor az idegenek jöttek. Az idegenek hangosak voltak, és saját szaguk volt. És másképpen is jártak, mint ő meg a hozzá hasonlók.
Egy reggel B. látott egy különös idegent. Kisebb volt, mint a többi idegen, ott jött a patak partján, ivott a patakból, és akkor B. úgy látta, egészen olyan volt, mint ő, aztán már nem ivott, és akkor már másnak látta az idegent. Az apró idegennek nem volt szakálla, szembe fordult B-vel, néztek egymásra. Nem horkantott, másmilyen hangot sem adott, B. nem félt az apró idegentől, és az idegen se félt B-től. Aztán az apró idegen közelebb lépett, és jól megnézte magának B-t. De B. nem akarta, hogy közelebb kerüljön hozzá. Akkor horkantott egyet, erre a másik megállt, és lassan hátrálni kezdett. Eltűnt az ösvényen, utána összecsukódtak a bokrok. B. eddig minden idegentől elhúzódott, vagy megtámadta őket. Ezt az apró idegent másfélének gondolta. Utána indult az ösvényen, érezte testének gyenge illatát, hallotta a bokrok zörgését. Az ösvény lefelé vezetett, a völgynek. Ott egy szállást látott B., a szállásnak nagy fekete bejárata volt, idegenek jöttek ki, és mentek be rajta. Hangosak voltak, és erős volt a szaguk. Sok volt az idegen, és B. érezte a levegőben a szörnyű dolgok szagát. A fekete szájú szállás előtt ott látta az apró idegent, aki visszanézett az ösvényre, intett is B. felé. Aztán elvegyült az idegenek között. B. csak állt mozdulatlanul. Nem szabad többet odamennie, ezt érezte, félelem kezdett bujkálni benne. Nem akart félni, itt akarta hagyni a félelmet, maga mögött. Visszafordult, és elindult saját tisztása felé.
Aludt néhányat, keveset evett, a patak vize egyre hidegebb lett, őrajta a bunda egyre vastagabb. Éjszaka fényesen ragyogtak a csillagok. Egyik reggelre fehér lett az erdő, fehérek a fák, és fehér az ösvény, már csak a patak maradt fekete és fecsegő. Mikor egy alvás után B. ismét felébredt, már a patak is fehér volt és hallgatott. B. belehorkantott a fehérségbe, a ködgomolyag azonnal beleveszett. Az aprótermetű idegen képe egyszerre megjelent előtte. Vajon neki is vastagabb lett a bundája, ő is kevesebbet eszik, és ő sem tud inni a patakból? Különös volt, amit B. érzett, a képek, amelyek sok alvással korábban voltak előtte, most megújulni látszottak, és megmozdultak. B. egyszerre látta az apró idegent, amint iszik, amint őrá néz, és amint eltűnik az ösvény bokrai közt. Úgy érezte, el kell indulnia az ösvényen, ment a fekete torkú szállás felé, lába a föld fehér bundájába süppedt, hangot nem hallott, de riasztó szagok keveredtek az orra előtt. Fölszegte a fejét, és tovább lépkedett. A szálláson most nem látott senki idegent.
Az ösvény itt sáros volt, kusza nyomok kavarogtak a lába előtt. Egyszerre meglátta az apró idegent, ő is észrevette B-t. Néhány lépést tettek egymás felé. Az idegen különös hangokat adott, amiket az idegenek szoktak, de ezek halk hangok voltak, B. nem ijedt meg tőlük, a hangok jó érzéssel töltötték el. Az apró idegen hátrább lépett, a szállás sötét szája felé, B. utána indult. A szállás torkában megállt, tudta, nem szabad tovább mennie. Az apró idegen csak nézte B-t, a fejével bólogatott, aztán a szállás falához lépett. A nap sugarai éppen idáig kúsztak be a szállásra, beljebb már teljes homály volt. A falon nagy, furcsa folt sötétlett, fekete és vörös színű folt, az apró idegen sok-sok hangot adott, és egy szenes faággal egyre nagyobbította a foltot a falon. Időnként hátrább lépett, aztán közelebb, ránézett B-re, a fejét már majdnem a homlokához érintette. Ez az idegen – B. így érezte – kezd ismeretlen lenni, akit jó volna megismerni, és megérteni a hangokat, amiket tőle hall.
Akkor az apró idegen megérintette B-t gyönge lábával, amelyet magasan hordott, és B. nem horkantott ellene. Most a foltra mutatott a szállás homályos falán, és B. úgy érezte, mintha ő maga volna ott a falon. Olyan volt a folt színe, mint az ő bundája, olyan formájú a bozontos szakálla, mint őneki. A foltnak nagy feje is volt, erős nyaka, hm. És minden, amit a folton látott, mintha őrajta lett volna. Csak állt B., a foltot nézte, amely a közönséges, hideg sziklafalon volt, de mégsem volt közönséges, hideg sziklafal, hanem több annál, mert magát látta ezen a sziklafalon. És az apró idegent, aki még mindig magasan hordott lábában tartotta a szenes faágat, a folt széleit még most is tovább feketítette. Aztán B-re nézett, eldobta a szenes faágat, ugrálni kezdett, és hangja mintha nagy örömet árult volna el. B. közelebb lépett a hideg sziklafalhoz, és akkor valami riasztót érzett, valami rettenetest. A bunda ott a folton, a falon, ott őrajta, olyan szagot árasztott, mint amilyenek a szörnyű dolgot szokták kísérni. B. megborzongott, és hátralépett, már nem akarta érteni, amit az apró idegentől hallott, már tudta, nem jó dolog, hogy ő ide került, az idegenek szállásának a falára, már tudta, a szörnyű dolog előreküldte a szagát, és tudta, neki menekülnie kell innen, ha kedves az élete.
Az apró idegen közelről nézegette a foltot a falon, B. pedig eközben óvatosan kihátrált az idegenek szállásáról, a tisztáson volt ismét, ahol sok nyom mélyedt a sárba, szemét az ösvény felé emelte, és elindult vissza, a saját tisztása felé.
Egy alvás után aztán megint ott állt, a veszedelmes ösvény közepén. Szimatolt, és tétován lépkedett, csak keveset. Félt, ő, a legerősebb. A völgy felől, ahol az idegenek fekete torkú szállása volt, most riasztó kiáltásokat hallott. Lábát megfeszítette, és többet egy lépést sem tett előre. A fejét leszegte, szakálla reszketett, a homloka megfeszült. És akkor egyszerre különös, vékony hangokat hallott, ismeretlen hangokat, amelyekből semmit sem értett. De mintha az apró idegen szájából szakadtak volna ki a hangok: - Ne bántsátok, ne bántsátok! – B. testén borzongás futott át, volt benne félelem, de volt jó érzés is, hogy a vékony hangokat újra hallotta.
De az apró idegen hangját elnyomta a felnőtt idegenek vad és kusza üvöltése. B. érezte, le-föl rohangálnak a völgyben, hallotta hangjukban a veszedelmet, és mintha a szörnyű dolgot érezné közeledni. Aztán egy kiáltás csapódott az arcába, erősebb a többinél: - Lerajzolta, lerajzolta. Bölény van a völgyben. Holnap megöljük!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap