Homokszemcsék, köd és betűk

Szakács István Péter, szo, 11/18/2017 - 00:11

A Wass Albert-recepció margójára

                                                                                   

„…a meséléshez mindenekelőtt világot kell alkotni, 
                                           és azt be kell rendezni, amennyire csak lehet, a  
                                           legutolsó részletig.”
                                           (Umberto Eco: A regény mint kozmológiai tény)

 

 „De ami a legnagyobb baj – sugdosta Ráki cigányné a kerítések megett, kemencék árnyékában, pajták sötétjében megborzongó vénasszonyoknak – az az, hogy azok a semmirevaló kommunisták megháborgatták egy ördöngös nagyúrnak a nyugodalmát, s ez azt jelenti, hogy mostantól kezdve míg világ a világ, kísértet járja ám holdtöltekor a falut! S akik oda építenek majd házat maguknak a kastély helyére, azoknak nem hagy békét az ördöngös kísértet, míg a világító koponyát koporsóba nem teszik, s három pappal el nem temettetik... márpedig hogyan tehetnék ezt meg, amikor azok a semmirevaló kommunisták magukkal vitték a koponyát is a csontokkal együtt... hogy vinné el az eleven dráku valamennyit!”
 E baljós, babonás figyelmeztetés a Kard és kasza című történelmi családregény befejező részében hangzik el. Wass Albert legszemélyesebb szépirodalmi alkotása ez a dilógia, amelyben az Erőss család sorsán keresztül a Wass-nemzetség kilencszáz éves történetét eleveníti meg, az 1050-ben a Mezőségre érkező Buzáttól, az „ősapától” Erőss Miklós grófig, az író alter ego-jáig. A történelem viharaival hosszú évszázadokon át dacololó Erőssek huszadik századi tragikus története jelenik meg az említett részben. Az Erőss-család feje, András gróf a második világháború végén, a kastélyba hatoló román katonákkal harcolva esik el, utolsó pisztolygolyójával önmagával végezve. Ilkát, a kommunista hatalomátvétel után messze földről hazatérő feleségét már egy felismerhetetlenségig lepusztult környezet fogadja, ahol gyűlölködő idegen emberek az urak, s még azt sem tudhatja meg, hová temették a férjét. Az asszonyt Dobrudzsába viszik mocsarat csapolni, ott hal meg tüdőgyulladásban. Fiukat, Miklós grófot – a hírek szerint – az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után összeesküvés és hazaárulás vádjával a románok letartóztatják, halálra ítélik, de már az ítélet kihirdetése előtt meghal a börtönben. A kastélyt lebontják, hogy nyoma se maradjon a családnak. Úgy tűnik, mindennek vége: elveszett az ország, elpusztult az otthon, kihalt a kilencszáz éves Erőss-família. Ekkor kapnak lábra a kísértethistóriák, a környékbeliek a lápok lidérceként, zölden világító koponyáról beszélnek, amelynek érintése gyógyíthatatlan fekélyt okoz. Mindez valamiféle transzcendentális bosszúra utal, túlvilágról jövő, könyörtelen leszámolásra mindazokkal szemben, akiknek közük volt a család pusztulásához. A regény mégsem itt fejeződik be. Erőss Miklós holttestét egy Lapadatune (a román szó jelentése: kitagadott) nevű asszony megvásárolja a börtönőröktől, és a halálra kínzott, megvakított embert szekér derekán, széna alá rejtve kiviszi a városból. Zárulhatna e krisztusi szenvedésekre való utalással is a regény, mégsem történik így. Húsz év múlva egy furcsa pár tűnik föl a búzai erdők környékén, ott, ahol kilencszázvalahány esztendővel ezelőtt a nemzetségalapító otthont teremtett magának. A magas, fehér hajú, fehér inges, kezében pásztorbotot tartó vak vénember a hajdani Erőss Miklós, társa pedig, az alacsony anyóka, az az asszony, aki visszahozta őt a halálból. A visszatérő Miklóst mindent látó, gyógyító, szent emberként emlegetik az emberek, s egyre többen keresik föl a környékbeli falvakból segítségét, tanácsát kérve. Ő pedig a kiutat kereső, szenvedő, nélkülöző embereknek a szeretetről beszél, s arról, hogy betegség, baj, minden, ami rossz, emberi félelem találmánya csupán: „Mint az éjszakai árnyék, amit vadállatnak, vagy kísértetnek nézel az erdő szélén. Ha fényt vetsz reá, eltűnik nyomban, mert hiszen ott sem volt soha.” Társa kérdésére pedig, – s ez a regény zárlata -, hogy ott maradnak-e, a következőt válaszolja: „– Az Úristennel maradunk, Mányi (…), az Úristennel. Magyarok számára egyéb hely ma nincsen…”
 Wass Albert írói-emberi világának minden lényeges elemét tartalmazza ez a regény. Záróakkordja pedig, a minden akadályt legyőző visszatérés, újrakezdés gondolata, mely más-más formában, de ugyanazt az üzenetet hordozva több művében is megismétlődik, még egy oka lehet az író népszerűségének. Wass Albert befogadása mégis igencsak problematikus, ellentmondásokkal terhes.
 Kezdjük a Wass Albertet vehemensen elítélőkkel! Elkötelezett ellenzői arra hivatkoznak, hogy az író szélsőségesen nacionalista nézeteket vallott, antiszemita volt, a nemzetiszocializmus megrögzött híve. Végletes nacionalizmusára, idegengyűlöletére Jönnek című művét szokták idézni, amelyet eredetileg a román hatalom tett feketelistára. Ez az írás valóban felkavaró jellegű, érzelmi túlfűtöttsége azonban megtisztító hatású. Zaklatottságát, nemzeti érzésének szenvedélyességét a téma és a műfaj jellege indokolja. Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásának szubjektív beszámolójáról van szó benne. Arról, hogy két évtizednyi kisebbségi sorban elszenvedett megaláztatás után hogyan éli meg ezeket a napokat az egyes szám elő személyben megszólaló narrátor. Szüleink, nagyszüleink hasonló módon élték át azokat a napokat. Erről azonban a második világháború után a romániai nacionalista-kommunista diktatúra idején tilos volt nyilvánosan beszélniük, s csak a hivatalos történelemmel párhuzamosan létező, szóbeli családi emlékezet őrizte meg - mintegy alternatív magántörténelemként – e napok élményvilágát. A nemzeti hovatartozásnak olyan szenvedélyes megnyilatkozása ez a könyv, mint az angyali szavú, mélyen vallásos Dsida Jenő Psalmus Hungaricusa. (Szegény Dsidát, az erdélyi irodalom könnyed és komoly, játékos és tragikus hangvételű poétáját az ötvenes években a vallásos versei miatt kritizálták, lehet, hogy ettől kezdve magyarságának e megrázó megvallása miatt fogják megróni.)
 Az, hogy Wass Albert történeteiben felbukkannak zsidó származású szereplők, még nem jelent antiszemitizmust. Bárki rájöhet erre, ha előítélet nélkül olvassa végig az Elvész a nyom vagy az Antikrisztus és a pásztorok című regényeit. „Zsidónak lenni nehéz, de szép”, mondja egyikük. Gottfried és Emánuel drámai fordulatokkal teli története nem a zsidók elleni gyűlöletkeltés eszköze. Wass Albert értékrendjének alapján ugyanis az isteni jóságba vetett hit, a keresztény szeretet, az emberség áll. Ezeknek rendelődik alá a nemzeti érzés, a szülőföld és az otthon iránti hűség, a természet iránti panteisztikus áhítat.
 Azzal is vádolják, hogy az emigrációban – a hazai baloldal által szélsőjobboldalinak – tartott lapokban publikált. Akik ezt teszik, megfeledkeznek arról, hogy a huszadik század másik emberellenes, gyilkos ideológiájának, a kommunizmusnak a több évtizedes diktatúrája idején hány hazai írástudó közölt, egyházellenes kirohanásokat, a polgárság, a kulákoknak nevezett gazdák, a másként gondolkodó értelmiségiek elleni uszításokat. Megfeledkeznek arról, hogy Wass Albert hosszú élete során egyetlen Hitlert, Szálasit dicsőítő írást sem publikált, miközben magukat haladó szellemiségűnek tartó tollforgatók sora zengedezett ódákat a század vörös mészárosairól: Sztálinról és Rákosiról vagy éppen Ceauşescu román diktátorról. (Érdemes volna azon is elmerengeni, hogy a kommunista rendszer idején sokáig ímmel-ámmal emlegetett Kosztolányi és Babits mihez kezdett volna az ötvenes években. Lelkesítő novellákat, verseket írtak volna a kollektivizálásról, a Párt bölcs vezéreiről, vagy vették volna a kalapjukat, mint Márai Sándor, és kivonultak volna az emigráció szabad, ám visszhangtalan terébe?)
 Igencsak ellentmondásossá teszi a fent idézett vádaskodást az a tény is, hogy miközben Wass Albert nem volt tagja semmiféle szélsőséges nézeteket valló pártnak, addig Nyirő József a maga nyilas párti parlamenti képviselőségével szépen megvan a magyar irodalmi köztudatban, kanonizálták annak rendje és módja szerint, iskolát nevezhettek el róla, tanítható, s a székely íróknak fenntartott páholyból nézheti Wass Albert vesszőfutását. Pedig erről a pártról mindenki tudja, hogy az egyik legsötétebb politikai alakulat volt a magyar közéletben, amely nemcsak hirdette az ordas eszméket, hanem védtelen emberek ezreit könyörtelenül legyilkolva gyakorlatba is ültette azokat.
 Wass Albertről még csak az sem mondható el, hogy besúgó lett volna. Mostanság, amikor megkörnyékezhetetlennek hitt alkotókról, megbecsült közéleti személyiségekről derül ki, hogy a rettegett Securitate spiclijei voltak, egyre élesebben tevődik föl emberi gyarlóság és művészi makulátlanság kérdése. Magyarán, hogy a lélek matériájából merítő alkotó olvasói megítélését befolyásolja-e, s ha igen, mennyire, ha kiderül róla, hogy az elnyomó gépezetet szolgálva gyanútlan ismerőseiről, barátairól jelentgetett a megfélemlítésen alapuló kommunista hatalomnak. Amikor pár hónappal ezelőtt nyilvánvalóvá vált a poétai és morális igényességéről közismert Szilágyi Domokosról, hogy a Securitate szakszerű jelentéseket készítő, másokat veszélybe hozó besúgója volt (útmutatás a nyolcvankilenc utáni nemzedékeknek és a gyorsan felejtőknek: a múlt rendszerben legalább annyira féltek a szekutól, amennyire utálták a besúgókat), a megcáfolhatatlan tények ismeretében – közhellyel szólva – egy világ omlott össze bennem. Azóta – akaratom ellenére – másként olvasom a Kényszerleszállás verseit, fájdalmas többletjelentéssel gazdagodtak Szisz önnönmagát „élve boncoló” sorai. Hogyan lehetséges, hogy ugyanazok, akik azt hajtogatják, hogy Szilágyi Domokos költői megítélésekor nem számít, mit tett gyarló emberként, Wass Albertet az ellene felhozott - megalapozatlan - vádak alapján a humánum nevében mélységesen elítélik? Miféle torz logika szerint támadhatják azt az írót, aki könyveiben ezt a legtisztább emberi lelkeket is kikezdő, embertelen kommunista ideológiát leleplezte? Támadásaikkal lényegében ugyanazt teszik, mint a halálos ítéletét kimondó per bírái: koncepciózus módon ítélkeznek fölötte.   
   Wass Albert a statisztikák szerint az utóbbi tizenhét esztendő legolvasottabb magyar írója, egyszerre két kiadónál jelennek meg folyamatosan művei. A fent említett problémák miatt azonban a szakma nagy része kritikusan viszonyul a több tucat könyvből álló életműhöz. A felsorolt vádakon kívül - s valójában innen kellene kezdődnie szakmai értékelésének - rossz mondatokról beszélnek, elavult írói kelléktárról, történetei hangsúlyosan jelen levő moralizáló jellegéről. Azt mondják, irodalmi divatról van szó. Hogy hamarosan elcsitul a Wass Albert-láz. Tényleg csak időszakos, gyorsan tovatűnő jelenségről volna csak szó, vagy valami egészen másról, ami ellensúlyozza az életmű szépirodalmi egyenetlenségeit? Talán azért olvassák oly sokan a könyveit, mert bennük az erdélyi magyarság máig megoldatlan drámai sorsproblémáiról van szó – sajátos perspektívából, a vesztes nézőpontjából. A veszteséből, a kisemmizettéből, a miénkből. Wass Albert hazug politikai ideológiák terhétől mentesen, a saját lelkiismerete parancsa szerint írt arról, amiről írni egyáltalán nem, és beszélni is csak bizalmas körben lehetett, mert az írás feltalálása óta a győztesek kizárólagos joguknak tekintik a történelem meg- és átírását.
 Könyveiről kérdezve két elgondolkodtató véleményt hallottam. Mindkettőt drámai helyzeteket megélt asszony, családanya mondta: 1. „Wass Albert könyvei segítettek visszatalálni a gyökereimhez”. 2. „Wass Albert olvasása segített túlélni.” 
   Igen, valóban vannak rossz mondatai, recsegő regényszerkezetei, az esztétikum rovására megy írásai moralizáló szándéka. Van azonban valami láthatatlan erő, mely képes magával ragadni az olvasót. Ez pedig a hit, amely első kötetétől mindvégig jelen van a mágikus transzilvanizmus jegyében fogant írásaiban, s mely a vesztesnek, a kisemmizettnek, nekünk erőt ad, reményt a folytatáshoz. Életműve nyitányának, az Előhang című parabolának a hőse Istenének nem márványból épít oszlopot, hanem homokszemcsékből, amelyeket köddel köt össze, s amelyet a szél nem tud ledönteni, mert hittel épült.

„És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak, és azt mondták: varázsló.
És egy napon berohantak az udvarára és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből,
hanem megint sok-sok apró homokszemcséből
és a homokszemcséket köddel kötötte össze.”

Wass Albert ugyanezt tette betűkkel, és a halálból látó emberként visszatért közénk.

Forrás: Polísz, 2008. 110. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap