Honfoglalók

Kondra Katalin, szo, 06/10/2017 - 00:22

Ősz volt. A dombok háta fakulni kezdett, a lombok aranyába rozsdavörös foltot szőtt az idő, és halkan búcsúzva el a világtól hullani kezdtek a falevelek. Ha a felhők megnyíltak, a levegő mozdulatlanságától a nap ragyogása visszatért, és langyossá simogatta a dermedt földet, de csak pillanatokra, mert a szél, amikor úgy tartotta kedve viharrá erősödve felkorbácsolta a szilaj folyó amúgy is fodros felszínét. Egy ilyen viharos napon a síkság felől hosszú sorban emberek jöttek. Testüket durva vászonból és állatbőrökből készült ruha takarta. Lovaik hátán, vagy szekerükben megbújva dacoltak a széllel. Néhányan azonban gyalog jöttek, maguk előtt juhokat és marhákat terelve. Már alkonyodott, mire sátraikat felverték az erdőszélen, aztán a fiatalabbak vadászni indultak. Amint a vihar kissé lecsillapodott, a táborban tüzek gyúltak és hangos zűrzavar verte fel a környéket. A gyermekek éhesek és elcsigázottak voltak a hosszú úttól, de a visszatérő vadászok láttán örömtáncot jártak és ujjongva fogadták a gazdag zsákmányt. Az asszonyok serényen dolgoztak a tűz körül, nemsokára sült hús illatát és elégedett csámcsogás hangait kapta fel a szél, majd rendre minden elcsendesült. A hajnal hűvös volt, a folyó hideg párát lehelt, csak néhány megkésett csillag sziporkázott az acélkék égen, amikor a tábor ébredni kezdett. Mint hangyabolyban, olyan nagy lett a mozgolódás. – Gyerünk a folyóhoz, látni kell, hogy elég gazdag-e, mert ettől függ az élet – szólt a vezér, mire asszony, gyermek, férfi mind elindult. A partot mindkét oldalon fák szegélyezték, s a folyót részben takarta a víz fölé hajló buja növényzet, de távolról is hallani lehetett, ahogy vadul hömpölygött széles, meredek medrében. A férfiak utat törtek a sűrű növényzet között, nyomukban asszonyok és gyermekek haladtak. Hamarosan feltárult előttük a sötét Rába, s a vízből kiálló fehéres sziklaköveken megtört hullámok, hideg vízcseppként csaptak az arcukba. Dermesztő volt a látvány, de senki nem mozdult. – Majd megzabolázzuk, ha érdekünk úgy kívánja. Egyébként jó hely – szólt elégedetten a vezér, miközben a folyót nézte. – Változatos ez a táj. Vannak erdők, dombok, síkság és mező. A folyó ellát vízzel és hallal, az erdő fával és vaddal. Fából és kőből épületeket lehet emelni. Olyanokat, mint nyugaton. A mezőt fel kell szántani, a magunkkal hozott magot elvetni és lesz itt minden. Az emberek rezzenéstelen arccal hallgattak. Némelyikük morgott valamit lecsüngő bajsza alatt, mások sűrűn bólogattak, de akármit gondoltak magukban, az építkezés hamarosan elkezdődött. Így vette birtokba a Ják nemzettség, Géza fejedelem uralkodása idején a Rába folyó környékét. A Rába bal partján lefoglalt terület, ahol először verték fel sátraikat a Jákok, kezdett kissé szűkössé válni, amely súlyos vitákhoz vezetett. Ezért a gyarapodó nemzettség egy része a vezér jóváhagyásával áttelepült a folyó jobb partjára. Ettől az indulatok valamelyest feloldódtak és mindenki igyekezett kivenni részét a munkából, de ahogy települések születtek, úgy nőtt a távolság testvér és testvér között. A bal parton élők nem sokáig éltek békében egymás mellett. Miután a vezér, Lak meghalt, fivérei között szinte azonnal kitört a viszály amiatt, hogy ki vegye át a hatalmat. Szabolcs, a vezér egyetlen fia megelégelte nagybátyjai versengését. Mélyen bántotta ellenséges viselkedésük és célozgatásuk, mely szerint nem tartják őt alkalmasnak arra, hogy apja örökébe lépjen, ezért aztán örökségéről lemondva elhagyta a földet, ahol gyermekkorát töltötte. Húsz éves múlt, és az volt a terve, hogy ha talál a Rábától távol egy szabad helyet az élethez, letelepedik, majd feleségül veszi Karoldot. Karold a Rába jobb partján fekvő Sitke környéki Ják nemzetség, Jákó nevű birtokosának volt egyetlen leánya és Szabolcs gyermekkori pajtása. Azóta nem látták egymást, hogy Karold családjával áttelepült a Rába jobb partjára. Bár sok minden elválasztotta őket, és Szabolcsnak később számtalan lehetősége nyílt az udvarlásra, más nő számításban sem jöhetett. Tudta, hogy mit akar és ez adta az erőt, ez űzte, hajtotta előre, hogy mielőbb megvalósítsa álmát. Nyár közepe volt, hatalmas hőség tombolt mikor Szabolcs útnak indult. Végtelennek tűnő időn át, vándorolt a kietlen síkságon egyetlen kísérőjével, egy sólyommal, melyet egy vadászat alkalmával talált súlyosan megsebesülve. Nagyanyja, aki kuruzsló volt, még gyermekkorában megismertette vele a gyógyfüveket. Szabolcs tudta melyik az a növény, amelytől a legmélyebb sebek is gyorsan beforrnak. Így sikerült megmentenie a sólyom életét, s a madár attól fogva, mintha csak meg akarná hálálni, minden útján hűségesen követte. Napokon át, gyalogolt Szabolcs síkságon és dombok között, fölötte repült a sólyom. Az erős napsütéstől mindketten hamar kimerültek, árnyékot adó fa csak elvétve akadt amerre jártak, olyankor azonban megálltak pihenni, de szomjaztak, mert a kulacsból rég kifogyott minden csepp víz, s egy ideje forrás vagy patak nem akadt útjukba. Elfogyni látszott élet és remény, amikor a sólyom hírtelen éles visítással magasba lendült és eltűnt a szikrázó égbolt tükrében. Biztosan vadászik – gondolta Szabolcs. Éhes volt, ereje elhagyta. Tán órákon belül el is pusztul, ha a sólyom hamarosan vissza nem tér. Tollain vízcseppek csillogtak, és ahogy megrázta magát hűs permet hullott Szabolcs arcára, aki ettől megerősödve újra felkelt és elindult, követte a fölötte repülő madarat egyenesen egy sebesen csobogó, fákkal szegélyezett patak partjáig. A sólyom leszállt a vízbe hajló fűzfa ágára, Szabolcs arccal belemerült a hűs vízbe és amint felfrissülve körülnézett, nagyot dobban a szíve. Tetszett, amit látott. A bővizű, fürge patakot egyik oldalról szálfaerdő, másik oldalról tágas mező határolta. Termékeny és lakatlan volt a vidék, ahová a sólyom őt vezette. A mező tele volt tarka virágokkal, itt-ott gabonafélék és más ehető növények jelezték, hogy hajdan lakott volt a vidék. Szabolcsnak kedve támadt tetőtől-talpig megmártózni a vízbe, melynek partja szelíd volt és pázsitos. A fűzfák kényelmes árnyékot tartottak a tűző nap ellen. Ahogy fürdött látta, hogy a kövek és a parti kiszögellések alatt jókora halak bújnak meg. Miután kipihente magát és ereje visszatért, fűzfavesszőből nyársat készített, azzal fogott néhány halat, majd tüzet csiholt az összegyűjtött szárazágak közé és azzal a nyárssal, amivel kifogta, meg is sütötte a halakat. Miután jóllakott, leheveredett a lombok alá és szemlélte a gyönyörű tájat. – Ez a hely éppen megfelelő, itt telepedek le – döntötte el. Az elmúlt évek során elég tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy tudja, hogyan kell szállásnak megfelelő épületet emelni. Az erdőben talált építménynek alkalmas szálfát. A mezőn, a pataktól jobbra egy kisebb földhalom emelkedett, azt a helyet jelölte ki szálláshelyének alapjául. Több hétig tartó megfeszített munkába került, mire favágástól eljutott az ácsolásig. Onnantól aztán egy hét alatt elkészült a szállás, melyben két helység volt; egy konyha tűzhellyel és egy szoba széles fekvőhellyel. Szabolcsnak, amint volt már, hol laknia gyakran eszébe jutott Karold. Nagyon régen látták egymást, mikor még gyermekek voltak. Talán már férjhez ment – sóhajtott fel gondterhelten. Érezte, hogy arca kipirul, hisz olyan szépen eltervezett mindent. Utána járok a dolognak, addig nem nyugszom – határozott végül. Egy derűs szeptemberi hajnalon magára vette legjobb ruháját, kezébe vándor botját, s eldöntötte, útközben szerez valahonnét egy lovat, hogy Karoldnak ne keljen gyalogolnia. Úgy félnapi járásra egy jobbágyfaluba ért, ahol talált egy eladó gebét, amitől gazdája rövid alkudozás után szerencsésen megvált. Szabolcs tudta, hogy előnytelen üzletet kötött, de megsajnálta a gebét. Szegény pára olyan rossz állapotban volt, hogy menni is alig tudott. Emiatt aztán lassan haladtak, mert a ló, ahol csak füvet látott lecövekelt és tapodtat sem mozdult, míg mindet le nem rágta. Ahogy a Rábát elérték, már Szabolcs sem bánta, az iramot. Meleg, szinte nyárias volt az idő, úgyhogy míg az állatai ellátták magukat, ő is fogott néhány halat és megsütötte. Így jutott el végül úgy háromnapnyi gyaloglással a Sitke környékét birtokló Jákóhoz. – Hát tégedet mi szél hozott mifelénk? – örvendett Jákó. – Engem csak ez a szegény gebe. Ez a sólyom pedig mutatta az utat – válaszolt Szabolcs nevetve. – Hűséges madár én mondom, s látom te sem felejtettél el minket – mosolygott az öreg. Szabolcs úgy gondolta, hogy eljött az idő a leánykérésre. Gyorsan összeszedte minden bátorságát és egyenesen az öreg szemébe nézve így szólt. – Karoldhoz jöttem, hogy feleségül kérjem, ha bátyámuram áldását adja ránk. – Te aztán bátor vagy fiam! – mondta az öreg elgondolkodva. – Azt előbb tudnod kell, hogy Karold vagyonos leány, a férje sem lehet akárki. Tudom, hogy apádnak nagy birtokai voltak. Errefelé azt beszélik, te mindent hátrahagytál, és nagybátyáid darabjaira szedték, amit apád sokáig egységben megőrzött. – Jól hallotta bátyámuram. De nem vagyok rest. Sokat dolgoztam, így aztán van nekem saját birtokom a bővizű Répce partján, vannak dúsan termő földjeim, szálfa erdőm. Építettem magamnak és Karoldnak takaros szállást, az egészet Laknak neveztem el apám után. Ígérem jó dolga lesz mellettem a leánynak, ha úgy dönt, hogy velem jön. – Már éppen mondani akartam, hogy előbb őt kéne megkérdezni, mert nem csak szemrevaló, okos, hanem kissé nagyravágyó is. Volt jó néhány kérője, de egyik sem felelt meg az ízlésének. Nekem ő az egyetlen leányom, s az ő boldogságát mindennél többre tartom. – Azért beszélnék vele, ha elébe kísér bátyámuram – szólt Szabolcs határozottan. Karold magas termetű, erős testalkatú barna leány volt. Arca éles vonalú, ajka telt, bőre bársonyos, szemei sötéten csillogóak, mint a Rába vize. Amikor Szabolcs megpillantotta, még a lélegzete is elállt egy pillanatra, olyan szép volt. Karold, ahogy feléje fordult szemében huncut fény csillant és azonnal Szabolcs nyakába ugrott. – Tudtam, hogy egyszer eljössz értem! – kiáltott fel boldogan. – Hát emlékszel arra, amit ígértem? – nevetett a fiú. – Én nem felejtek olyan könnyen! Mond csak, felépült már a váram? – incselkedett a lány. Szabolcs már tudta, hogy elérte célját. Karold oldalán, minden álma teljesülhet. – Az én házam a te várad, de ha kevésnek találod, építünk majd nagyobbat – válaszolta. Öreg Jákót az a rövid idő, míg Szabolcs nála vendégeskedett meggyőzte arról, hogy a fiatalok boldogok lesznek egymással, és áldását adta rájuk. Ha szorongató fájdalommal is, de útjukra bocsátotta őket. Szolgálatukra rendelt négy férfit és négy asszonyt jobbágyai közül, meg egy seregnyi jószágot és néhány szekeret Karold holmijával. Alig telt el néhány év, a Répce partján elterülő Lakon jobbágyházak állottak, a jobbágyok gyerekei együtt játszottak Szabolcs és Karold gyermekeivel. Szabolcs első szállása helyén akkor már egy kisebb méretű vár állt, és mivel dombra épült Várdombnak nevezték el. Hogy mi lett később Szabolcs és Karold leszármazottainak a sorsa, csak sejteni lehet. Az országot hamarosan török seregek dúlták fel, várakat és falvakat pusztítottak el. A Várdombból mára semmi nem maradt. A krónikákból tudjuk, hogy azon a környéken számos nemesi család élt azokban az időkben. A Ják, Héder, Csák és Osl családok nevei a mostani települések nevében fennmaradtak. Répcelak akkor, mint jobbágyfalu a sárvári várhoz tartozott, mit később Zsigmond király a Kisfaludy családnak adományozott. További birtokosai között az Ajkai, Barthodeiszky, és Vitnyédi családok mellett ott van a Radó család, kiknek neve ma is ismerősen cseng a Répce mentén, és otthonuk a „Kertészlak” is áll még. Azonban az idő könyörtelen építész. Mindent átalakít, és a világ arculatához formál. A Rába folyó ma éles kanyarulataival, köves, meredek partjával, a partot szegélyező buja növényzetével hamisítatlan vadvízi túrát kínál. Eközben nem is olyan távol a Répce folyó békés nyugalma, a csáfordi tőzikés erdő, az öreg vízimalom csendes, múltat idéző visszafogottsága sok festőt és természetbúvárt megihlet. Rába és Répce, melynek közelsége formálta a partján letelepülők életét, időnként megáradva figyelmezteti az embert, hogy milyen nagy erők szunnyadnak a csendes felszín alatt. Mert az ember gyakran viselkedik ellenségként. Szennyezi, és birtokolni akarja a folyót. Mostanság, amikor a jéghegyek olvadnak, a tengerszint emelkedik, akár akarjuk, akár nem el kell fogadnunk, hogy sorsunk alakulása a víztől függ. Világunkban a víz az úr. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap