Honthy Hanna Emléknap

Szerkesztő A, szo, 12/30/2017 - 00:20

 

 

 

 

 

 

 

AKI MÁR ÉLETÉBEN FOGALOMMÁ LETT

 

Amikor azt mondjuk, Honthy Hanna, már tudjuk, kiről van szó. Mindenki tudja, nem csak a színház és a színészvilág iránt érdeklődők. És nemcsak a magyar nemzet gyermekei esetében van ez így, határainkon túl más nemzetek tagjai is ismerik őt, akit úgy méltattak kortársai: a magyar operett nagyasszonya. Azon színészek közé tartozik, aki már életében fogalommá lett. Aki egy időben a magyar színjátszás, a jó magyar, a világhírű színjátszás és operett szinonimájává vált…

Honthy Hanna sorsa – sajnos, vagy ilyen az élet – szokványos. Mélyből jött, szegénységből, amelyből saját tehetsége és szorgalma, meg nem utolsósorban több szerencsés körülmény folytán egyre magasabbra, egyre feljebb, egyre fényesebb és látványosabb karrier felé tört. Elnyerte, bár már nem ifjúként, hanem éppen hogy érett, színészi mestersége teljes kelléktárával rendelkező művészként a „trónszéket”, amely elé leborult nem egy szakma, hanem egy ország, sőt több ország. És ő tündökölt, hódolatot fogadott s el is várt, mert hiszen színészkirálynő, akinek trónusa megingathatatlan, ezért kissé le is nézi a lentről felfelé törőket, meg akivel nehéz is kijönni, hiszen uralkodó, királynő. Vagy… mindez játék? Játék az élet, nagy játék? Nagy színpad, ahol Honthy Hanna igenis tudott játszani. Elég csak megnéznünk bármelyik még meglévő filmfelvételét, vagy éppen időskori szereplését. Uralkodó volt, és tudta ezt magáról.

Honthy Hanna kortársai egy jelentős része szerint rátarti, „primadonnás” színésznő volt. Olyan, aki nagyon-nagyon érzi saját tehetségét. De nem éppen ez a tehetség ismérve? Egy önmagában, képességeiben, tehetségében nem biztos ember sosem törhet a magasba. Star – angol szó, csillagot jelent. Sztár volt ő, már akkor, amikor még nálunk nem is így szólították a színésznagyságokat.

Az meg, hogy primadonnát alakított, személyest, követelőzőt, nagyságosat, nagyasszonyosat, vagy éppen kisasszonyosat, még akkor is, amikor már idősödött?

Játszott –  ezért színész!

Primadonna! Mert primadonna, prima donna – első nő! Első asszony! Legfőbb asszony. A színpadon.

És hogy az életben is ezt játszotta? A miértre válasz sorsa, a lentről felfelé törekvés. A nagyság megszerzésére törekvés, a nagyság megragadása, birtoklása és a nagyság sugárzása. Mutatta: ez ő!

1893. február 21-én született Budapesten, Erzsébetvárosban, egy akkor sem gazdagságáról híres negyedben, Hügel Hajnalka, vagy egyes dokumentumok szerint Hajnal néven.

Bár Hügel volt a családneve, szülei mégis a magyar – más nyelven nem létező – Hajnalnak, vagy becézőn Hajnalkának nevezték el. Ezzel német eredetük mellé egy igazán magyar jövendőt – jövendőt, mint gyermeket – kívántak hozzáadni. A Hajnalka ugyanis magyar eredetű női név, amely 19. századi, század közepi szóalkotás a hajnal szóból, s egyben egy bájos virág elnevezése is.

„Nomen est omen”, mondták a régi latinok. Szerintük minden név beszédes, csak érteni kell szavát – gyakran intő, figyelmeztető jel –, amely elárulja viselője fő tulajdonságát, s előre a neki megírt sorsot.

Hajnalka: szép, kék és sárga, mosolygós, de kissé kövérkés, terebélyes, gyorsan növő, mindig felfelé törekvő kúszónövény, amely befonja a lugasokat, a kerítéseket. Szép, de területet foglal, csak azt akarja, hogy reá figyeljenek! Ráadásnak nyár közepén – az ember élete virágában –  már tündököl. Vagy itt egy virágról és nem emberről beszélünk?

És a másik szó, a Hajnal? Ennek a Hajnalka nem csupán kicsinyítő képzős, becézgető alakja, hanem önálló kifejezés. Hajnal, amelyben megmutatkozik csillogón, tündöklőn az új nap. Az új ígéret. Az új remény.

Valószínű, hogy a szegény szülők inkább a hajnalt akarták leányukban látni, sorsában követni.

Hügel János nyomdász és Hanrich Emma varrónő lánya nagyon hamar csillogni, tündökölni akart, maga a nap kívánt lenni. Aztán az apa a nélkülözésekbe belefáradt, hiszen lánya hároméves volt, amikor elhagyta a családot, hogy a kislányt édesanyja és nagymamája nevelje még nehezebb körülmények között. Így érthető, hogy a kislány többre, kitűnésre, kitörésre vágyott. Tíz esztendős volt, amikor felvették az Opera balettiskolájába, hogy a kispolgári létből kitörve művész legyen. Csakhogy itt máris csalódás érte, hiszen ítészei úgy látták, hogy szólókarrierhez nincsen meg a megfelelő testalkata. (Hogy mi volt a baj? Ifjoncként nyurga, fiús volt, aki nagyon hamar asszonyos, és kissé túlságosan testes lett. Az éles szemű ítészek ezt látták meg az ifjú táncosban.)

A kis Hajnalka nem adta fel. Színi tanulmányokba kezdett, hiszen a színész is a színpadon forog, akár a balettművész, s magánúton végezte el 1914–15-ben Rákosi Szidi, 1915–17-ben Bárdi Ödön kurzusait, majd a világhírű tenorista, Anthes György tanította őt énekelni. A tanuláshoz viszont nemcsak jó tanár, hanem pénz is kellett. A források úgy mondják, szemérmesen, hogy egy gazdag mecénás segítette. Az ifjú, akkor már nem annyira ifjonc – 1914-ben 21 éves – színészpalánta lelkesen készült a színpadra állásra.

Előbb a Népopera szerződtette. Ez az intézmény igényes, de olcsóbb helyjegyű szórakozást kínált, mint az Opera. Viszont korántsem volt silány a műsor, hiszen például 1914-ben, a harmadik évadot Wagner: Parsifal című grandiózus operájával kezdték, amikor a zenekart és a kórust Reiner Frigyes vezényelte, a betanításban pedig maga az igazgató, Márkus Dezső volt segítségére. A rendező Mérei Adolf volt, a címszereplő pedig Anthes György. Az a művész, akitől az ifjú színésznő énekleckéket vett. Így nem meglepő, hiszen már abban a korban is ismerősöket és tanítványokat vittek be a színházba, hogy Honthy Hanna, ha nem is az évadkezdő operában, hanem egy operettben, de szerepelhetett. A Tengerész Kató című mű szereposztásában megtaláljuk Hajnal Hajnalka nevét is.

Talán jó is, hogy az ifjú és akkor még kezdő művésznő se a szülei nevét nem használta, se a későbbi művésznevén nem szerepelt, mert, enyhén szólva is, elmaradt a siker. Persze, maga a darab is közrejátszott, de a kortársak szerint Hajnal Hajnalka sem alakított figyelemreméltót.

Az ifjú művésznő, aki bízott önmagában, de nem bízott már a pesti közönségben, előbb Pozsonyba, majd Debrecenbe ment játszani. Hiszen érezte önmagában, hogy erre hivatott.

Aztán – a barátok, a művésztársak, és lehet, önmaga számára is kissé váratlanul – férjhez ment. Férje dr. Halmos Géza miniszteri tanácsos. Egy korrekt, befutott, megbízható úriember, aki idősebb huszonéves feleségénél. Várhatnánk, s az ismerősök várták is, hogy Hügel Hajnalka ezután nem lesz már soha többé Hajnal Hajnalka, se fővárosi, se vidéki színésznő. Álmait temeti, s „csak” nő lesz, méghozzá férje révén valóságos nagyságos asszony, hiszen a miniszteri tanácsosok megszólítása nagyságos úr volt ekkor.

Mennyivel jobban, társadalmilag mennyivel magasabbnak hangzik az, hogy dr. Halmos Gézáné nagyságos asszony, mint hogy… Honthy Hanna?

Dr. Halmos Géza nagyon szerethette feleségét. Nemcsak, hogy a házi szalon – mert ezen a társadalmi szinten már ne mondjuk, hogy házi tűzhely – mellé nem kötötte az asszonyt, hanem színészi karrierjét is segítette, támogatta. Sőt a Honthy Hanna művésznevet ő alkotta meg.

Így már Honthy Hanna, amúgy nagyságos asszony, de még kezdő, igen kezdő színésznő, egymás után több fővárosi színházban is próbálkozott. Kis szarkazmussal azt mondhatjuk, végigpróbálta majdnem az összes fővárosi színpadot. 1916-tól egymás után következett a Vígszínház, a Revü Színház, a Blaha Lujza Színház, majd a Király Színház, aztán meg a Belvárosi Színház.

1922-ben Honthy Hanna még mindig csupán 29 éves volt, de abban a korban – nő esetében – középkorúnak számított. És ekkor végre: SIKER! A Bajadér című Kálmán Imre-operett Király színházbeli előadásán mérte össze tudását és színészi tehetségét az akkori kor legünnepeltebb, ráadásnak nála 14 évvel idősebb és sokkalta tapasztaltabb primadonnájával, Fedák Sárival. Honthy Hanna győzött! Fedák Sári lett a múlt, Honthy Hanna meg a feltűnő, felragyogó jelen. A hajnal. Amely sztár akart lenni, star, csillag, mert érezte magában az erőt, a tehetséget, amely most visszaigazolást nyert. A közönség ünnepelte. A sajtó ünnepelte. A szakma elismerte.

Bár innentől élete végéig prózai színházakban is sikerrel szerepelt, ő elsősorban mégis az operett és a daljáték műfajának volt vezető énekese, primadonnája, a magyar színjátszás határainkon túl is elismert és ünnepelt prima donnája, első nője. Első művésznője. Elérte, amiért, amire született!

Igaz, lettek – természetesen – irigyei is. (Egy mondás szerint onnan lehet tudni, ha valaki nem tehetséges, hogy nincsenek irigyei.) Többen nagy hangon kiabálták, hogy Honthy Hanna nem csak az operában, operettben a főszerepet éneklő énekesnő, hanem a primadonna másik – vulgáris jelentése szerint – egy hisztis díva, hiú, arrogáns, végtelenül öntelt és temperamentumos személy.

Ő ezeken nevetett. Bár odafigyelt rájuk. Hiszen az első nőnek, a színpad királynőjének mindig oda kell figyelnie a trónja felé lentről felfelé törőkre, az új tehetségekre. Saját sorsa a példa rá: egy jó szerepben a tehetség győzelemmel tud debütálni.

Odafigyelt Honthy Hanna a sajtóra, velük általában kedves volt, vagyis úgy bánt velük, mint a királynő: aki trónját fényezte, s jól fényesítette, nagyon és magas szinten, arra odafigyelt, ha viszont valaki rosszat mondott róla, akkor…

A politikai élettel is jó volt a kapcsolata, már csak férje révén is.

A hatalmat kiszolgálta. Ő művész akart lenni, csillogó, irigyelt. Ehhez kellett – minden korban kell – a hatalom, az éppen aktuális segítsége. Készséggel kiszolgálta nemcsak az úgynevezett Horthy-rendszert, amelyhez férje révén ezernyi társadalmi szállal kötődött, hanem ennek a rendszernek a bukása után ugyanolyan magától értetődően tudta szolgálni a hazánkat megszálló német, majd orosz hatalmat is. Ő készséggel szolgált a színpadon, minden korban készséggel, s sohasem kénytelen-kelletlen. Ő csak játszani akart, s nem érdekelte az, ki ül a közönség sorai közt, magyar, német vagy orosz katonák. Ő nem egyenruhát, nem polgárt vagy katonát látott, hanem mindig csak közönséget, amelyet ki kell szolgálni. Ki, hogy szórakozzon. Ki, hogy tapsoljon.

Férfiak ezreiről, sőt tízezreiről suttogtak, meg nem is csak suttogtak, hanem nyíltan írtak is a lapok, meg szólt a rádió. Honthy Hannának mennyi hódolója van! Néhány hódolót nem akartak elhinni az emberek. Hogy magas rangú németek, SS -tisztek után maga Sztálin, a „generalissimus” jöjjön, tapsoljon, s csodálva állítólag egy gépjárművet – valahonnan zsákmányoltat, vagyis lopottat – ajándékozzon? Hihető mindez? De hihető-e az a kor, amelyben élt? Amelyben a színpadon állt, kiszolgálva, művészete révén támogatva úgy a kapitalizmust, mint az úgynevezett szocializmust?

Van, aki arról tud, hogy nem csupán a színpadon volt szélcsap művésznő és igazi díva. Szerette a mulatozást, a zenét az életben is, nem csak a színpadi szerepeiben játszotta el, hogy mulatós egy hölgy. Hajnalig dáridók, miatta elherdált birtokok, összetört szívek és családok, tábornokok, sőt marsallok, akik lábai elé omoltak, s legyőzöttként könyörögtek egy csókjáért…

Mindez valóság? Vagy legenda? Vagy csupáncsak álom?

Az izgató, a sikeres színésznőről sokan álmodnak minden korban. Sokan vadakat álmodnak. Sokan vágyaik üvöltik ki, irigyen, mert nem ez a valóság.

Ne firtassuk hát a makacs pletykát, miszerint Honthy Hanna, aki szíveket tört össze, maga is tört szívű, szomorú ember volt. Állítólag egy férfit szeretett, egész életében egyet. De az nem a férje volt! A férje viszont, bár hosszú évekig mellette állt, a pletykát tudók szerint nem szerette őt. Hanem megcsalta, méghozzá rendszeresen, s nem is akárhol, hanem a családi birtokon, a Balatonon. Az ottani házuk házvezetőnőjével. A hangos pletyka még azt sem képes igazán eldönteni, hogy a művésznő melyik férjével kapcsolatos a történet, hiszen Honthy Hannának három férje is volt.

Ez a történet – hisszük, nem hisszük – nagyon emberi. Most azonban ne csak az emberről, hanem az ember mellett, vagy inkább az emberből kifejlődött művészről, a halhatatlan nagyságról szóljunk!

A színpad mellett a mozi közönsége is láthatta őt, és milyen jó ez, hiszen így alakja távoztával is megmaradt. Bármikor ellenőrizhetjük tehetségét, megnézve őt a Régi nyárban vagy a Dérynében. Meg láthatjuk őt játékfilmekben is, már nagymama korún is kisugárzón frissen a Csárdáskirálynőben, vagy a Nyolcvanéves Cecíliában.

Szirmai Albert, Lehár Ferenc (és nem Franz Lehar!), Huszka Jenő, Kálmán Imre, Ábrahám Pál – a magyar kultúrexportcikk, az operett nagy nevei. Akik, bármennyire is tehetségek voltak, hiába nagy zeneszerzők, nagy alkotók, ők maguk nem játszottak műveikben, ezt színészekre bízták. A szövegkönyvírók és zeneszerzők álmait színészek jelenítették meg, hogy mindenki lássa, mindenki átélhesse. Hogy aztán dallamaikat mindenki fütyöréssze, vagy a bátrabbak énekeljék is. A legszebb, legérzelmesebb dalokat, amelyek közül sokat Honthy Hanna, az 1978. december 30-án Budapesten elhunyt operettkirálynő adott elő. Úgy, ahogyan azt egy istenadta tehetség tudja, úgy, hogy őutána bárki más adja azt elő, csak utánzat legyen. Honthy Hanna utánzata. Mert az első, a legnagyobb operettkirálynő Honthy Hanna. Aki dicsőséget hozott a magyar operettnek, a magyarságnak. 

 

 

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap