Honvágy

Kondra Katalin, p, 05/19/2017 - 00:12

Késő tavasz volt. A fecskék, gólyák már rendbe hozták fészkeiket. Az asszony is végzett a nagytakarítással, csak a hátsó szobát hagyta érintetlenül. Néha benyitott. Tekintetével megsimogatta a szanaszét heverő dolgokat, de nem nyúlt semmihez. Nem akarta, hogy eltűnjenek a nyomok, melyek annyi boldog emléket őriztek, és most fájó érzésként lüktettek benne. A kutya erős ugatására megriadt. – Biztos a postás jött – szólt halkan. – Írtál neki? – kérdezte a férfi meglepetten. – Igen. Én nem haragszom. Igazán megbocsáthatnál már te is. – Hiszen úgy ment el, hogy el se köszönt. Megszökött! – Nem akart ő bántani, tudod, csak a kényszer… A férfi morgott valamit, de az asszony nem hallotta. Kicsoszogott a postaládához. Amikor visszatért, kezében kissé gyűrött levelet szorongatott. Remegett a keze, ahogy bontani kezdte. – Felolvassam? – kérdezte bizonytalanul. – Ne. Ha rosszhír, nem bírnám elviselni – szólt a férfi rekedten. Az asszony félrevonult és olvasni kezdte a levelet. „Drága szüleim! Jól vagyok. Olyan gyönyörű itt minden. Nem bánom, hogy így döntöttem. Képzeld, András megkérte a kezem. Most már végleg itt maradok. Ne legyetek szomorúak, én boldog vagyok. Van munkám, lakásom, ti bármikor meglátogathattok. Nagyon szeretnélek látni titeket. Hogy van Bolhás És Cirmi? Virágzik már a meggyfa? Itt még hideg van, ez természetes. Nyáron is alig van 28 fok, de kezdem megszokni. Kérlek édesanyám, írj sokat otthonról! Szeretettel ölel lányotok: Ági” A levélben valami rejtett szomorúság bujkált, az asszony megérezte. Bolhás persze jól van, csak folyton keresi Ágit. Cirminek, azóta kölykei lettek, ha Ági látná milyen aranyosak! A meggyfa már lehullatta a virágait, szép termés ígérkezik, ha a jég nem bántja. Majd holnap írok– gondolta. Majd holnap, ha már kissé könnyebb lesz. Ági mielőtt feladta a levelet, többször átolvasta, ízlelgette, megpuszilta. Elgondolkodott, valóban minden olyan gyönyörű, mint ahogy azt a levélben megírta? Az otthoni hegyek mégis szebbek, egy kicsivel szebbek. Nem olyan zordak, mint itt. És igazán boldog most? Hát nem volt-e boldog otthon övéi közt. Az élet kegyetlen, ha nincs ott jövője az embernek, ahol született. Ó, ha ez a sok jó, mint otthon lenne! Megrettent érzéseitől. Hirtelen bevillant, hogy ez nem fog elmúlni soha. Ez a honvágy. Két hét is eltelt, mire levelet kapott az édesanyjától. Rövid volt és szomorú. „Drága kislányom! A gyermek, ha egészséges, felnő és kirepül a családi fészekből, mint a fecskék s a gólyák. Ne bánkódj miattunk. Irántad való szeretetünk nem múlik el soha. Kívánjuk, hogy legyetek boldogok.” Miután elolvasta a levelet, előtörtek a visszafojtott könnyek. Ó, ha itt lennének a szomszédba, hogy átrohanjak hozzájuk. Elmondanám, mennyire szeretem őket, és hogy hiányzik minden, ami régen volt! – kesergett. De idő pedig megállíthatatlanul vonult tovább, magával sodorta. A megszokás, a kompromisszumok elfedték, időlegesen lezárták a mélyben lappangó érzelmeket, hogy aztán ünnepeken, évfordulókon annál elevenebben törjenek ismét a felszínre. A honvágy csak azok szívében szűnik meg, akik végleg hazatalálnak.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap