Hópárduc végre megpihent

Kühne Katalin, v, 09/11/2016 - 00:04

Hópárduc végleg megpihent

 

Szikrázik a hó a havasokban. A nap itt fenn erősen tűz, fénye megvilágítja a csúcsokat, az apró hókristályok csillognak. Hárman igyekeznek felfelé, a harmadik táborhoz. Hátukon nehéz hátizsák, tele minden szükséges holmival, ami elkerülhetetlen ebben a magasságban. Semmi felesleges nincs közte, csupán sátor, hálózsák, meleg takaró, overáll, pulóver, sapka, napszemüveg, cipő, zokni, fehérnemű, törölköző, teáskanna, bogrács, némi konzerv, gyümölcs, zöldség, tészta, rizs, gyufa, mobiltelefon, térkép, iránytű, krém, gyógyszer. Amit nem tettek bele, az végleg lenn maradt, valamivel pótolni kell, talán társuk zsákjában megtalálják. Vízet nem visznek, havat majd olvasztanak. Az a tervük, hogy nappal próbálnak minél feljebb jutni, hogyha beköszönt az éjszaka, már védhesse sátruk, egy kis meleg étel melegítse őket. Rájuk fér a pihenés, hogy másnap legyen erejük tovább menni. Jókívánságot kaptak eleget, amikor elindultak erre az útra, de most a nagy csendességben elmerengtek azon, hogy most is jólesne, ha szeretteik ilyeneket sugároznának feléjük, akkor semmi bajuk sem történhet. Csak vihar, lavina ne legyen, épségben jussanak le, ne veszítsenek el senkit útközben. Az otthon nagyon messze van, de szinte minden percben eszükbe jut, mi lehet velük, láthatják-e még feleségüket, gyermeküket, édesanyjukat.

Zsolt székely származású, már gyermekkorától járta a hegyeket, először a Békás-szoros szikláin gyakorolt egyedül, majd hegymászó egyesület tagjaként eljutott a Mount Everestre, a Szovjetunió legmagasabb csúcsaira, a Himalájára több ízben is. Erdélyből áttelepültek Magyarországra, Pilisvörösvárott élt édesanyjával és családjával, innen is gyakran utazott a világ óriási hegyeinek meghódítására. Próbára tette magát és társait minden expedíción, de a sziklák szerelmeseiként nem tántorította el őket sem lelki, sem fizikai nehézség. Saját életét nem féltette, hiszen eleget gyakorolt, inkább barátai miatt aggódott, ha bajba kerültek, ő segített akkor is, ha életét veszélyeztette ezzel. Átadta bivakját és hálózsákját barátjának, mert ő nem hozott, ínkább ő fagyoskodott kinn, a szabadban. Felkészültek mindenre, ami érheti őket, de vakmerően olyan különleges eredményekre is áhítoztak, amelyek során megsérülhettek, mert nem ismertek határokat. Oxigén nélkül másztak a többezres csúcsokra, rádió és óra hiányában nem is kérhettek segítséget.

A Magas-Tátrában 2010. január 2-án egy lavinaomláskor úgy megsérült, hogy törött lábát nem lehetett helyrehozni. Két társát biztosította, amikor egy hóerkély leszakadása miatt megcsúsztak. Telefonon értesítették a hegyimentőket, akik azonban a rossz időjárás miatt nem tudtak helikopterrel értük menni, ezért egy 45 fős gyalogos csapatot küldtek a mentésre. A balesetben mindhárom magyar hegymászó megsérült, az első hírek szerint még egyikük sem maradandóan. Erőss Zsolt mindkét lábát eltörte. Jobb lábát a nyílt, darabos törés várható szövődményei miatt és a korai rehabilitáció lehetősége érdekében január 10-én térd alatt amputálták. Bal bokatörése szövődménymentesen gyógyult. Kollár Lajos úgy nyilatkozott, hogy a műtét Erőss Zsolt további mászókarrierje érdekében is történt, és akár már 2010 őszén újabb nyolcezres csúcsán állhat.1 Ő is úgy döntött, az élete fontosabb, mint a lába, ezért inkább vágják le. Nem volt könnyű a döntés, de ebben segített egyik barátja, aki szintén elvesztette egyik lábát, műlábbal járja újra a hegyeket. Rengeteg telefonhívást kapott, sokan látogatták meg a kórházban, felesége végig mellette volt. Derűs, optimista lénye ebből a nagy tragédiából is kiemelte, a depressziós időszakok hamar megszűntek. Önmaga választotta pályáját, a hegymászást mindennél jobban szerette, az egyetlen kivétel a családja volt. Szerencsére olyan feleséget választott, Hildát, aki támogatta ebben, még azt is elviselte, hogy egyedül kell mindent megoldania, mert férjének a hegyek adják mindazt, amire álmaiban vágyott. Neki az aggódást le kellett küzdenie, gyermekeit arra nevelnie, hogy apukájukat ritkán láthatják, de akkor ő biztosan bepótolja mindazt, amiben addig, míg máshol tartózkodott, a szeretetét nélkülözték, most feléjük sugározza. Ha itthon volt, minden idejét családjával töltötte. Hilda bízott férjében, mérhetetlen erejében, hiszen a neve is bizonyítja, hogy mindenkinél erősebb testben és lélekben. Zsolt ismerte a világ legmagasabb hegycsúcsait, az expedíciók előtt hónapokig gyakorolt, és ha eljött az idő, elutazott a legtávolabbi helyekre is, mert annyira vonzották a sziklaormok, nem tudott egyiknek sem ellenállni, le kellett győzni a nehézségeket, a fáradtságot, a hideget, a nélkülözést. Azt remélte, hogy egy újabb expedíción bizonyíthat, hogy ő is képes arra, hogy meghódíthatja a tizedik nyolcezresét. Hosszú hónapokig tartott a gyógyulás, elkészült a speciális műláb, amit a csonkra helyeztek. A kiváló orvosok támogatásával végre hazamehetett. Otthon ugyan nem olyan körülmények voltak, mint a kórházban, de hamar megszokta, hogyan használja ezt a számára készített különleges eszközt, amelynek segítségével újra embernek érezhette magát. Márciusban protézissel újra járni kezdett, júniusban pedig a hegymászáshoz is visszatért. 2011. szeptemberére jó időt jósolt a meteorológus, talán sikerülhet ez az út is. Mindent előkészítettek, addig sokat edzettek, és máris ott találták magukat a Lhoce alaptáborában. A hegység felettük magasodott, szinte várta őket. Olyan gyönyörű volt az a szikla, olyan hirtelen, meredeken ívelt, hogy elakadt a szavuk. Ide vágyott mindegyikük, végre elérkezett a pillanat. Elindultak felé.

Szeptember végén 7100 m magasra jutott fel a Cso-Oju-expedíció keretében; a lavinaveszély miatt a csúcstámadást nem vállalták. 2011 tavaszán műlábbal jutott fel a Lhoce csúcsára (8516 m). Az expedíción rajta kívül Horváth Tibor, Mécs László és Gál László vett részt. A mászást úgy tervezték, hogy nem fognak használni oxigént az extrém magasságban, nem bérelnek serpákat, és nem vesznek igénybe előre felállított sátrat. Csupán a „jégdoktorok” által díjazás ellenében kiépített utakat és köteleket használták. Ez többlet-igénybevételt jelentett, és nehezítette a mászást. Erőss nem vitt magával magasságmérőt és órát sem, valamint a GPS készülékét otthon felejtette.2

Borzalmas volt ezzel a nehézséggel terhelt úton haladni felfelé, szembenézni a jégcsipkékkel, amelyek úgy lógtak le a sziklákról, mintha függönyt akasztottak volna rájuk. Sütött a nap, de felettük már gyülekeztek a fekete felhők, éles, nagy erejű orkán fújt, egymás szavát sem értették, úgy haladtak felfelé, egymás után. Zsolt egy kiszögellésbe húzódott be, ennek védelmében vészelte át a lavinát. Megijedt, amint félelmetes erővel zúdult le a hótömeg. Kiabált társainak, és igyekeztek lejjebb ereszkedni, visszafordultak, hogy elkerüljék végzetüket. Ráébredtek arra, hogy nincs értelme tovább menni. Éppen lejutottak az alaptáborhoz, amikor kitört a hóvihar, éppen időben jutottak fedélhez.

A sok csúcs meghódítása után így, protézissel már nehezebben ment a mászás, de ő újabb és újabb hegyeken próbálta ki magát. A végső, utolsó útjára 2013. május 20-án Kiss Péterrel együtt indult. Elérte a Kancsendzönga csúcsát, azonban a feljutás túl sok időt (közel 24 órát) és energiát vett igénybe, és a két hegymászó nem tudott visszaereszkedni a 4. táborba. A csúcson, komoly védőfelszerelés nélkül eltöltött néhány nap után – az expedíció vezetője és több más hegymászó egybehangzó állítása szerint – már bizonyosnak volt tekinthető, hogy a hegymászó nincs életben.Végül május 22-én az expedíció vezetése – sikertelen keresést követően – eltűntnek nyilvánította őket.3

A hírek azokban a napokban csak róluk szóltak. A Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíciósorozatot legerősebb, legcsúcsképesebb és legjobb hegymászóját vesztették el Erőss Zsolt személyében, aki a világ 14 nyolcezres csúcsa közül 10-et mászott meg, Kiss Péter pedig a következő nemzedék egyik jeles tehetsége volt. Kollár Lajos beszámolt arról is, hogy egy körülbelül 7600 méteren készült fotón beazonosították Kiss Péter holttestét, valószínűleg rosszul lépett és kicsúszott egy kuloárban (jégfolyosóban). Zsolt vélhetően ennél magasabban maradt, őt nem találták meg. Kollár Lajos információi szerint pénteken érkeznek Katmanduba azok a koreai mászók, akik barátjuk holttestét szerették volna lehozni a Kancsendzöngáról. Velük korábban megállapodott, hogy a felső régiót még egyszer átkutatják, de semmit nem találtak, hiszen megérkezett a monszun és már méteres hó borítja a Himalájának azt a részét. Kollár Lajos az utolsó napra emlékezve kifejtette, hogy délelőtt még beszélt Zsolttal, aki szinte teljesen elveszítette a látását és összeroskadva a fáradtságtól, elaludt a rámpán. Délután 3-kor ő ébresztette, Zsolt akkor "normális" hangon beszélt és azt mondta, elindul lefelé, aztán soha többet nem volt vele kapcsolat.4

Megdöbbent mindenki. Hilda, a felesége hetekig nem tudott érintkezésbe lépni az ott lévő expedició vezetőjével. Remélte, hogy az idő javulásával keresésére indulnak és megtalálják épségben őket. Sajnos nem így lett. Voltak, akik nehezteltek azért Zsoltra és társaira, hogy ilyen helyzetbe hozták családjukat. De amikor kiderült, hogy nincs remény arra, hogy rájuk leljenek, hogy illő módon eltemessék őket, már ezek a hangok is elcsendesedtek. Az egész ország róluk beszélt, méltatások sora következett, bemutatták azokat a rádiós- és videófelvételeket, amelyek korábban készültek. Láttuk, hallottuk őket, a héroszok arcán derű, a bizakodás fénylett, de azt is észlelhettük, milyen körülmények vannak a hegyekben.

Egyik régi barátunkra emlékezem, most, amikor a filmet nézem. Sokszor jártunk együtt Erdélyben, ahonnan ő is származott. Férjem munkatársa, nagy vadász, hegymászó volt. Jártunk Skóciában, Csíksomlyón többször is, az Ezer székely lány előttünk vonult fel, a vásárhan sok hagyományőrző vitézzel, székely családdal találkoztunk, a szülők és a gyermekek is csodás népviseletbe öltözve indultak a Hármas oltárhoz. Mi velük együtt mentünk, a műsorban székely dalok, táncok szórakoztatták a félmillió látogatót, akik értük zarándokoltak oda. Karcsi halála előtti héten még a Radnai-havasokba indultunk, fent szétnéztünk a csodás panorámában, a csúcsra érkeztünk fel, mellettünk a havasi pásztor legeltette nyáját. A Lóhavasi-vízeséshez mentünk, ott a patak medrében, a sok nagy kőtörmelék mellett pihentünk, fotó is készült rólunk. Este, szállásunkon a Medve-fogadóban erdész-szakestélyt vezényelt le, diáknótákat tanított nekünk. Sokat kacagtunk a tréfáin, a borocska fogyott, mi a teraszon a futó záporban védett helyen, csodás estét töltöttünk barátainkkal. Mondta, hogy pár nap múlva újra Erdélybe indul erdész barátaival, a Brassói-havasokba. Nem tudhattuk, ez lesz utolsó útja. Jött a hír, ott érte a halál, kedves hegyei között. Nem lehetett felfogni, hogy ez történt. A nekrológhoz ezt írtam, amit talán Erőss Zsolt emlékére is írhattam volna:

 

Itt az otthonom

/Karcsi emlékére /

 

Köd ül a havasokra,

villognak gránitfogak,

zászló feszül az égre.

Fenn havasszépe kékell,

rododendron, encián.

 

Nagyapám viszi fiát

Ünőkőről Gargaló

csúcsára, hol nyargaló

paripa hátán régen

őse ott harcolt érte.

 

Most zergék ugrándoznak,

hajnal festi pirosra

a hófehér sziklákat,

beragyog a hegyhátra,

mély zöld a gyephavason.

 

Nemzetiszínben lobog

Erdély, itt az otthonom.

Völgyből csúcsra felhágok,

lenn kis kunyhókat látok.

Szorgos szegény emberek

 

éppen veteményeznek.

Tavasszal a mag kikel,

új élet fogan. Terem

bolygónkon jólét egyszer?

Ezt én még megérhetem?

 

Harangzúgás távolról,

egy falusi templomból.

Szentmisére hív szava.

Bércek között itt marad

lelkem, örökké lángol.

 

Erős szál fűz hazámhoz.

Gyönyörű erdélyi táj

visszahívja hű fiát.

Elnémul a harangszó,

elborít mindent a hó.

 

Pilisvörösvárott egy emlékművet állítottak fel, oda zarándokolnak el mindazok, akik Zsolt csodálatos erejét, hitét, helytállását tisztelték. Könyvet írtak róla és társairól, filmeket vetítettek sérülése utáni talpra állásáról. Családjával interjúkat készítettek, a filmeket sokszor ismételték, a napokban én is ötödször néztem meg a Hópárduc talpra áll című filmet. Azt sajnálom csupán, hogy amikor évekkel ezelőtt Miskolcon járt és beszámolt életének nagy eseményeiről, a magas csúcsok meghódításáról, nem tudtam eljutni, hogy életében láthassam ezt a nagy hőst, aki mindenkinél nagyobb hittel, erős akarattal rendelkezett, mindent feláldozott azért, hogy kedves hegyei között lehessen. Most ott nyugszik, ahová mindig vágyott. Ez áll a síremlékén is.

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap