Hoppál Bulcsú: Igazság a Médiában 1/2

Szerkesztő A, sze, 08/31/2016 - 00:06

 

 

 

 

 

Extra Media Nulla Salus 1

Primum enim verum est

Aristoteles

A médiáról való beszélgetések, elemzések tulajdonképpen egy nagyon egyszerű dologról szólnak, nevezetesen, hogy a média közvetíti-e a világot olyanféleképpen, ahogy az van, vagy pedig nem. Ha a média nem közvetíti a világot, az információkat úgy, ahogy azok vannak, akkor nem felel meg céljának. Ha azonban torzításmentesen, nem elváltoztatva tárja elénk a valóságot, akkor megfelel céljának. Úgy néz ki, hogy egy ősrégi problémával van dolgunk: egy eszközt eszközszerűen használunk-e, vagy pedig sem. Alaposabb filozófiai vizsgálat után azonban azt kell mondjuk, hogy a kérdés nemcsak az igazság közvetítése, ill. nem közvetítése, hanem a nem-közvetítés, torzítás esetén az ebből adódó torzulások kérdése, melyek nemcsak az emberi lélekre hatnak romboló erővel, hanem tulajdonképpen, s ez a fő probléma, az igazságot szüntetik meg. (Első ránézésre kicsit merésznek tűnik ez a kijelentés, hogy az igazságot meg lehet szüntetni.) Mindenekelőtt, miközben közvetít, a média hatással van az emberre, arra ösztönzi, hogy elhagyja a valós világot. Szükségszerűen ez van a közvetítés mozzanatában. A média által indíttatva elhagyja a világot, és egy virtuális világba lép be, mely virtuális világ vagy transzparens a valóságra, vagy pedig elrejti azt. Pontosan itt érhető tetten a média etikai felelőssége és metafizikája, amennyiben a virtuális világ esetében az igazság tagadásáról beszélünk. De próbáljuk meg definiálni, mit is értünk ez alatt a szó alatt, hogy média, mert az egyértelmű, hogy egy újság elolvasásával vagy a rádió híreinek a meghallgatásával ugyan belépünk egyfajta virtuális világba, de mégsem válunk annak a rabjaivá. Megfelelő magyarázat, definíció nélkül túlságosan is túlzónak, inkább profetikusnak, mint filozófiainak tűnik a médiáról való kijelentésünk. Annak megfelelő distinkcióval, óvatos fenomenológiai megközelítéssel remélhetőleg közelebb kerülünk a problémához, és megértjük annak a mi korunknak szóló különleges jelentőségét. Tehát a tézisem az, hogy van egy jelenség, mely alapvetően megváltoztatja a világot, habár a jelenség ártalmatlannak tűnik, és mintha az erős lelkű emberre nem lenne hatással. Mégis, minden ártalmatlansága ellenére, olyan ez a jelenség, mint egy örvény, mely mindenkit magával ránt, túlmutat saját magán. De közeledjünk a problémához egy távolabbi nézőpontból. Tulajdonképpen, amiről mi most beszélünk, az nem más, mint a kommunikációs eszközök, a kommunikáció abúzusa. De a probléma nem újkeletű, egyidős az emberiséggel. Vegyük csak példának a világ legelső hamisítóit, a szofistákat. Mit is csináltak ők? Erre Platónnal válaszolunk, akinek egész élete alatt harcolnia kellett a szofisták ellen. Ő azt mondja, hogy a szofisták az emberi értelmet és a közjót fenyegetik. A legfőbb veszély, Platón szerint, a szofisták szóhasználatának legkifinomultabb nyelvi nüánszaiból és azok formális értelmességéből ered, továbbá abból, ahogy a verbális konstrukciók alkalmazását beláthatatlan határokig tolják ki és alakítják, és pontosan ezáltal ugyanannak a szónak a jelentését és méltóságát rombolják le. 2 Az eszköz meghamisításával a valóság is meghamisítódik, azaz a szavak nem közvetítik a valóságot.3 Amennyiben pedig a szavak nem közvetítik a valóságot, tévedésben, megtévesztésben vagyunk, egy másik világban (ez az, amit majd később virtuális világnak fogunk hívni). Mindazonáltal ez a tévedés nem ártalmatlan, ugyanis hatással van az emberre, mivelhogy amikor a szavak korrumpálódnak, akkor az emberi egzisztencia sem marad érintetlen. 4 Platón állítja, hogy a szavak briliáns használata, ügyes egymásba-fűzése még nem maga az igazság. A szofisták bűvészkednek a szavakkal, illúziókat gyártanak, ahol a szavakkal való játék a törvény, nem az igazság. Ahogy Pieper mondja: egy ilyen mesterkélt nyelv el van vágva gyökerétől, az igazságtól.5 A szofista nyelvhasználatnak a célja befolyásolni az embert, méghozzá negatív értelemben. A szofista tulajdonképpen nem beszélget partnerével, hanem ahogy Szókratész mondja, hízeleg neki. Hízeleg ugyanis a szofista nem a közlés vágyáért, nem az információ átadásáért, hanem valami anyagi juttatásért hízeleg beszélgetőpartnerének. Ez azonban a beszélgetés végét jelenti, ugyanis ilyen esetekben a partner nem partner már, nem személy. A szofista nem személyként kezeli a másikat, hanem tárgyként, mivelhogy egyedüli célja megszerezni tőle valamit, először megszerezni pénzét, majd később megszerezni lelkét. Platón erről ír az Államban, pontosan rátapintva a szofista aljas módszer lényegére: Arról, hogy a pénzért tanító magánemberek, akiket a nagy tömeg szofistáknak nevez, s mesterségük tekintetében a maga ellenlábasainak tart, valamennyien nem is más nézeteket, hanem éppen a nagy tömeg nézeteit terjesztik, amelyeket a csoportosulási alkalmával nyilvánítani szokott, s ezt nevezik bölcsességnek. Olyan ez, mintha valaki egy hatalmas, nagy erejű állatot nevelne, s ennek az ösztöneit és kívánságait kitanulmányozná, hogy miképp kell hozzá közeledni, hogyan szabad hozzányúlni, mikor a legvadabb, mikor a legszelídebb, s mindezt mi szokta előidézni, mire milyen hangot szokott hallatni, s másnak milyen hangjára szelídül vagy vadul meg; s mikor aztán a mellette eltöltött hosszú idő alatt mindezt alaposan kitanulmányozta, ezt bölcsességnek nevezné, s mintegy tudományos rendszerbe foglalva, ennek a tanítására adná magát, anélkül, hogy valójában bármit is tudna róla, hogy e nézetekben és kívánságokban mi a szép és rút, mi a jó és rossz, mi az igazságos és igazságtalan, ellenben mind e fogalmakat csupán ama nagy állat véleménye alapján emlegetné, s aminek az örül, azt jónak, ami miatt pedig dühös, azt rossznak mondaná, egyébként azonban minderről fogalma sem volna, hanem kényszerű dolgokat igazságosnak és szépnek tartana; holott a kényszerű és a jó természetét, hogy a valóságban mennyire különböznek egymástól, soha meg sem látta, s mással sem képes megismertetni. Nem tartanád-e te, Zeuszra, különösnek az ilyen nevelőt? Hát azt hiszed, hogy valamiben is különbözik ettől az az ember, aki a sokfelől összegyűlt tömeg ösztönének és kedvteléseinek tanulmányozását akár a festészetről, akár a zenéről, akár a politikáról van szó bölcsességnek tartja? Mert ha valaki, aki a tömegemberek társaságát keresi, nekik költeménnyel, egyéb műalkotással vagy az államnak tett szolgálatokkal kedveskedik, az okvetlenül szükséges mértéken túlmenően a maga uraivá teszi őket: ez már valósággal diomédészi kényszerűségre vezet, ami aztán arra kényszeríti, hogy azt tegye, ami nekik tetszik; ámde hogy ez a valóságban jó és szép volna, vajon hallottad-e már valaha is valamelyiküktől ennek olyan igazolását, ami nem lett volna nevetséges? 6 Míg a filozófus a bölcsességet keresi és az ideákkal foglalkozik itt az ideák a valóságot jelentik, a tulajdonképpeni tényleges világot, melynek a mi világunk csak árnyékképe , addig a szofisták elrejtik a valóságot és képzetekkel, véleményekkel, doxával foglalkoznak, magyarul kiforgatják a szavakat. A félrevezetett és leláncolt emberek számára a szofisták által fölvázolt világ lesz az igazi világ, s hallani sem akarnak arról, hogy esetleglétezik egy másik, egy valóban valós világ. Így pontosan a lényeg lesz számukra elrejtve, olyan, mintha tudnának valamit, de nem tudnak semmit, mert egy, a szofisták által teremtett virtuális világban élnek. (Arra pedig, hogy miért rendezkedhetik be így egy társadalom, arra kiváló példa Platón hajó -hasonlata, mely a folyamat pszichológiáját írja le.) Egy nagyon kifejező képpel illusztrálja Platón a leláncolt ember képét: ez a híres barlanghasonlat. A barlanghasonlatban az emberi természetet Platón a barlangban leláncolt lények életéhez hasonlítja, akik a barlang falára vetítődő képeket látnak, s azokat valóságos képeknek hiszik. Nem tudják azonban, hogy a képeket a barlang szájánál elvonuló alakzatokra eső napfény képezi, s amit látnak, az üres semmiség . Mi van akkor, ha a barlangban lévő emberek egyikének láncait feloldanák és arra kényszerítenék, hogy járjon, nézzen körül, sőt, másszon föl a barlang szájához és másszon ki? Minden bizonnyal először fájna a szeme a sok napfénytől, világosságtól, és hitetlenkedve fogadná a külső világ létezését. Idővel azonban hozzászokna és rádöbbenne tehát helyesen gondolkodna , hogy mindaz, ami a barlangban eddig igazságként volt feltüntetve, valójában csak gyenge utánzata a valós képeknek, csak árnyékkép. Az ilyen tudattal visszatérő embert társai természetszerűleg kinevetnék és bolondnak tartanák, mondván, a felmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt. 7 A visszatért ember a vak, nem ők, és aki azt meri állítani, hogy nincs igazuk, azt meg is ölik s ez a filozófus szomorú sorsa. Platón mondta mindig: egyáltalán a szofista felismerésének a nehézsége sikerének a része. 8 Ez a hasonlat hátborzongatóan hasonlít az örök szofista által bekábított tévé-bámuló kortársunk képére, aki pszeudo- képeket bambul a falon, megfosztva az igazság és valóság fogalmától. Platón azt mondja, hogy minden ember legelsősorban is az igazságból táplálkozik. Mindenki, aki igazi emberi életet akar élni, ettől a tápláléktól kell, hogy függjön.9 De vajon minden további nélkül azonosíthatjuk az ókori szofistákat a média világával? Azonosíthatunk-e minden tömegtájékoztatási eszközt a tévedéssel, megtévesztéssel? Azt hiszem, a válasz a helyes distinkción múlik, ezért vizsgáljunk meg néhány esetet, melyekben úgy tűnik, 
hogy az igazság elfelejtődik, rejtőzik, vagy éppen szándékosan elrejtetik. Az bizonyos, hogy egy félrevezetés megítélésében a félrevezető szándékának milyensége a legmeghatározóbb. Az ókori szofisták a pénzért és hírnévért kápráztatták el az embereket. Ilyen értelemben az ő szándékos csalásuk semmiképp sem igazolható. De hogyan értékelhetünk egy szimpla filozófiai tévedést? Erre azt mondhatjuk, hogy amennyiben nem okoz komoly sérülést az embereknek, annyiban egy filozófiailag téves rendszer még ártatlan lehet. Így volt a kommunizmus eszméje születésekor ártalmatlan a tömegekre, de mihelyst az agresszív személyek egy olyan csoportjával társult, mely fegyverrel akarta megvalósítani és fönntartani azt, veszélyessé vált. Mindazonáltal a kommunista rendszer a diktatúra évtizedei alatt sem ivódott bele az emberek lelkébe maradéktalanul. Nem vált lelkünk legbenső részévé, legalábbis nem mindenki változott meg és lett kommunista már gondolkozásában is. A rendszerváltoztatások után, mikor már nem lehetett fegyverrel fönntartani a kommunista diktatúrákat, az emberek elkezdtek nyíltan is szabadon gondolkozni, a kommunizmus hatása nélkül. A kommunizmus így egy eltávolítható becsapás. Egy másik fajta igazságalapot nélkülöző, tágabb értelemben vett becsapás lehet egy kitalált történet. Vannak azonban destruktív, illetve konstruktív kitalált történetek. Egy klasszikus irodalmi alkotás dikcióján, a hősök jellemvonásain, tartalmán stb. keresztül értékek magasabb szférájára utal. Ezzel szemben egy ponyvaregény, egy horror-történet, vagy éppen egy szaftos szerelmes füzetecske szétszórja az emberi elmét, mert semmifajta magasabb értékre nem mutat. Mindazonáltal egy horrorisztikus regény vagy egy szerelmes regény elolvasása megfosztást jelent a valóságtól, de mégsem teljes értelemben, ugyanis nem leszünk rabjaivá ezeknek a virtuális világoknak, visszatérhetünk a valóságba. Azonban a neoliberális doktrínával társult média esetében teljesen más jelenséggel találkozunk. A két jelenség, a média és a neoliberális doktrína erősítik egymást. A tömegtájékoztatási eszközök elérik és megmozdítják a tömegeket, míg a liberalizmus propagálja azt mindenütt az életben. És fordítva, a liberalizmus létrehozza a relativizmust, amely a média mozgatója, míg a tömegtájékoztatási eszközök elterjesztik azt, beleöntik elménkbe. Mindez azonban láthatatlan, nem detektálható a folyamat. A médiának nincsen katonája, rendőrsége, ami látható, érezhető lenne. A liberalizmus, mely véleményem szerint egy filozófiai tévedés volt, megtalálta fegyverét a médiában; tehát amikor médiáról beszélünk, akkor az ilyen értelemben vett médiáról van szó. Természetesen ez a fogadó embertől is függ, mármint az, hogy interiorizálja-e vagy pedig sem a médiák által közvetített létet, azonban a médiavilág különleges karakterének köszönhetően a védekező számára a média különlegesen veszélyes ellenfél, ugyanis nem tudjuk, honnan jön, mert mindenhonnan jön. Sokan sokféleképpen zengtek ódákat a média áldásos hatásairól, mondván, hogy megkönnyíti az életünket, információt áramoltat szabadon egyik helyről a másikra, vagy ahogy McLuhan írja, egy világ-faluban egyesül majd az emberiség, a határok felszámolódnak, és egy virtuális közösségben (virtual community), globális faluban (global village) élünk majd. Ne legyünk azonban vakok! Látnunk kell, ha az internet illetve egyéb tömegtájékoztatási eszközök lényegét tekintjük, hogy az információcserének az eredeti ideája célt tévesztett. Habár tudást és információt közvetítenek, mégsem közvetítenek lényegükben értékeket. Az információk sokaságában a mélység veszett el. Azt mondhatjuk, hogy a média mennyiséget közvetít, mintsem minőséget, továbbá a hangsúlyt áthelyezi a lényegekről a vélemények sokaságára. Ez a megközelítés azonban felszínességet implikál. Elég hallani kijelentések millióit, melyek adott esetben tökéletesen ellentétesek is lehetnek, a lényeg az, hogy halljuk őket, és ne megítéljük, mert az ítélet már egy vélemény kiválasztását jelentené a mások kárára. A média mottója, hogy minden véleménynek meg kell jelennie, és ki kell fejezni, bármi legyen is az. Az egyetlen törvénye a médiának az ember végtelen szabadsága: megcsinálhat és kifejezhet bármit, bármilyen formában. E nézet szerint a szexuális perverzió, rasszizmus,

erőszak, öncélú művészi magamutogatás csak mind-mind egy formája a szabad önkifejezésnek, melynek színpada a média. Teret kell adni ezeknek a véleményeknek is, különben a szekuláris világ új szentsége sérül meg: a véleményszabadság. Ez a neoliberális program relativizálja az igazságot, és miközben a világ mély megismerését tűzi zászlajára, a megismerést alapjáról tépi le, ti. az igazságról. Azt veszi el, amit adni akar. Ad, és ugyanabban a pillanatban nem ad semmit. A relativizmus megpróbálja elhitetni velünk, hogy az információk tömege biztosítja a világ igazi megértését. Az információk tömegében azonban az ember egymaga, útmutatás nélkül nem találja meg a helyes utat. Stabil referenciapontok nélkül lehet bolyongani a koordinátarendszerben, ahol az ember nagyszerű és kevésbé nagyszerű véleményeken csodálkozik, de ez ettől még mindig csak bolyongás marad, nem növekedés, és egyáltalán nem tudásban való gazdagodás. Sőt, anélkül bolyongunk a koordinátarendszerben, hogy észrevennénk, hogy egy koordinátarendszerben vagyunk. Úgy tűnik, hogy a módszer a lényeg, nem a tartalom és a cél. Vegyük csak példának a hippi regényírás istenített fejedelmének, Jack Kerouacnak Az úton (On the Road) c. regényét. A regény főhőse állandóan utazik, úton van, és úton levés az élete. Természetesen időnként történik valami: egy drogélmény, egy delirium tremens, egy könnyen megkapható nő, aztán megint egy drogélmény, de a lényeg az, hogy céltalanul és rákérdezés nélkül úton legyen. Tulajdonképpen ő úton van a semmi felé, nem tudja, honnan jött, és nem tudja, mi az úticélja. Valószínűleg tapasztalatokat akar szerezni, de szilárd vonatkozási pontok nélkül nem tudja, miben is áll maga a tapasztalat. Ez az ember semmit sem csinál. És ez borzalmas! Ugyanez vonatkozik az emberre, aki a média információáradatában bolyong. Ez is egy becsapás, egy önbecsapás, mert amikor azt hisszük, hogy mások véleményét, szokásait, értékeit tesszük magunkévá, valójában csak azt tanuljuk, hogy nincs igazság. A radikális liberalizmus ideológiája a szabadságot előtérbe helyezi minden más értéknél. A szabadság (véleményszabadság, szexuális szabadság, nemünk megválasztásának szabadsága, sajtószabadság, stb.) abszolút értékké, istenné vált. Mint abszolút érték, minden egyéb érték fokmérője lett, így azt, hogy mi a jó illetve rossz, a szabadsághoz kell mérni. Ebben az esetben azonban pontosan a feltétlen igazság igénye veszik el!

A VIRTUÁLIS VILÁG

Az én értelmezésem szerint a virtuális világ szónak tágabb a jelentése, mint ami annak a köznapi nyelvben tulajdoníttatik. Nemcsak az internet, a háromdimenziós világok technológiái tartoznak ide, hanem minden olyan jelenség, mely a valós világtól elvág bennünket, tehát nem valós, de mindeközben valósnak akar látszani. Ilyen értelemben egy reklám is lehet virtuális világ, amennyiben azt akarja sugallni, hogy minden nő ugyanolyan vékony, szép, gazdag és fiatal, mint amilyenek hölgyek, akik a reklámokban szerepelnek, vagy éppen mikor belénk csepegteti az érzést, hogy egy áru megvásárlásával boldogok leszünk. Ezek a virtuális világok megegyeznek abban, hogy reálisnak, aktuálisnak mutatják magukat, miközben nem azok. Tehát a virtuális világ definíciója: egy rendszer (világ), mely nem actualis10, de realis-nak akar látszani. Quod non est in actu, non est in mundo ezt a skolasztikus adagiumot járjuk most körül, és vizsgáljuk meg, mit is jelent ennek az ellenkezője, azaz mik az etikai következményei, ha virtuális világban élünk? Természetesen különböző virtuális valóságokkal találkozunk, például saját fantáziánk, egy vers, egy festmény is lehet virtuális világ. Még egy filozófiai hiba, egy rossz reflexió a világra is vezethet virtuális világhoz. Mindazonáltal azonban el kell mondjuk, hogy ezek az ún. ártalmatlan virtuális világok nem akarják elveszíteni a kapcsolatot a valós világgal. A különbség egy kitalált történet, mondjuk egy dráma, és a média virtuális világa között az, hogy az utóbbinak nincs összeköttetése az örök igazságok magasabb szférájával, míg egy művészileg értékes alkotásnak van átjárása a magasabb szférába. Gilgames és Enkidu barátsága a gyönyörű, 4000 éves Gilgames-eposzban feltárja a barátság igazi lényegét; egy egyedi barátságon keresztül megjelenik a barátság valós, örök ideája, habár a Gilgames-eposz is csak egy kitalált történet. A média virtuális valóságának nincs átjárása sehova, ugyanis a személyt nem engedi ki keretei közül.11 Miközben egy klasszikus irodalmi alkotás ösztönöz bennünket a körülöttünk lévő világ javítására, addig a virtuális realitás, habár van bizonyos hatása, nem engedi meg magának, hogy a sajátterületén működjön, nevezetesen az igazi világban. Tehát világosan meg kell különböztessük a technológia által alkotott virtuális világot a művészet kitalált alkotásaitól. A virtuális világok elemzésében tehát el kell ismernünk, hogy a modern technológia által lehetővé tett virtuális valóság egy radikálisan új jelenség, aminek iszonyatos ereje van. Ahogy Josef Seifert mondja: A virtuális valóság a külső megjelenésnek egy olyan magas fokát követeli magának, hogy az ember azt hiszi, hogy a valós világban él és cselekszik, holott ténylegesen csak virtuálisan reális tárgyakkal találkozik. 12 Ez az új virtuális világ az utánzásnak olyan mértékét érte el, hogy már Isten szerepét is át-átveszi. Az új média, amely a hordozója (suppositum) a virtuális világnak, utánozza a világot, Istent. Mint új isten, világot teremt, fönntartja (ál)létében, és (média)prófétákat, (média)megváltókat küld. Keresztes háborút visel azok ellen, akik nem akarják elfogadni a média új törvényeit, a másként gondolkodók ellen . Szent könyveket és szent eszméket gyárt, és természetesen jutalmazza követőit pólókkal és álomutazásokkal. Isten minden cselekedetét utánozni próbálja, és ezáltal az élet hamis horizontjává válik, mert ez a világ nem transzparens az Istenre. Egy ilyen világ lakója meg van fosztva minden transzcendenciájától, és így soha nem is fogja észrevenni, hogy transzcendenciája a valós horizontra kell, hogy mutasson. Egy ilyen egzisztencia soha nem fogja felismerni, hogy transzcendenciája az önmagát inyilatkoztató Isten megismerésére rendeltetett, aki nem más, mint az igazság (Jn 14,6).

 

Folytatjuk...
 

 

Jegyzetek:

1. A dolgozat eredetileg angolul hangzott el,
jelentősen átalakított formában, a liechtensteini
Nemzetközi Filozófiai Akadémián (IAP)
egy 2002-ben megtartott szemináriumi
előadás keretében.
2. Pieper 1992: 14-15. 3. Ld. ibidem
4. ibidem
5. Pieper 1992: 20.
6. Platón: Állam (V. Könyv) 493 a � 493 e.
(Kiemelés tőlem.)
7. Platón: Állam 514a-517b
8. Pieper 1992: 28.
9. Lásd Pieper 1992: 36.
10. Potentia-actus tan értelmében tehát:
non est in actu, sed in potentia.
11. Folyamatos áthallások a platóni
barlanghasonlatra. Nem engedi ki keretei
közül = nem oldja föl láncait.
12. Seifert, Josef: The Person Faced with the
Challenge of Virtual Worlds. 1997.
http://www.iap.li/plato/rectorspaper
hozzáférés: 2002.
13. Seifert, Josef: The Person Faced with the
Challenge of Virtual Worlds. 1997. 11.p.
14. Ilyen értelemben Illyés Gyula verse, az
Egy mondat a zsarnokságról leginkább
erre a harmadik típusú diktatúrára
jellemző, nem a kommunizmusra:
eszmélnél, de eszme/csak az övé jut
eszedbe. Ez a tökéletes behatolás az
ember legbensőbb részébe.
15. Pieper 1992: 34-35.

Felhasznált irodalom:

Pieper, Josef: Reality and the Good. Chicago:
Henry Regnery Company, 1967.
Pieper, Josef: Abuse of Language � Abuse of
Power. San Francisco: Ignatius, 1992.
Pope John Paul II.: The Splendour of Truth
Shines. Vatican: Libreria Editrice Vaticana, 1993.
Seifert, Josef: The Person Faced with the
Challenge of Virtual Worlds. 1997.
http://www.iap.li/plato/rectorspaper
Plato: Republic. London: HUP, 1978.

Forrás: Polísz, 2005. 75. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap