Hoppál Bulcsú: Igazság a Médiában 2/2

Szerkesztő A, p, 06/19/2015 - 00:10

 

 

 

 

 

Extra Media Nulla Salus 1

Primum enim verum est

Aristoteles

Folytatás...

VIRTUÁLIS VILÁG IGAZI VILÁG

Ebben a részben a média által teremtett világ ontológiai hiányosságait szeretném vizsgálni és annak hatását az emberre. Tulajdonképpen a valós, ill. virtuális világ közti distinkció rendkívül egyszerű: a valós világnak valódi egzisztenciája van, a virtuális világ egzisztenciája nem valós. Különböztessük meg azonban a reális létet a lehetséges léttől. A (reális) realitás az actus essendi-nek köszönhetően az aktuális egzisztencia állapotában van, létezik. Továbbmenve, a lehetséges lét felosztható megvalósítható lehetséges létre, illetve egvalósíthatatlan lehetséges létre. Ami megvalósítható, annak lehet mind valódi léte, lényege és hatásai. Ami nem valósítható meg, annak nincs se aktuális léte, sem pedig valós hatása. Véleményem szerint ide tartozik a virtuális valóság is, ami tulajdonképpen egy contradictio in adjecto, mint például a hamis igazság szóösszetétel. A kérdés azonban mégis marad: hogyan lehet élni egy ilyen hamis világban és melyek ennek a következményei az ember erkölcsiségére nézve? A személy az igazi világra van beállítódva, az igazságot keresi, azaz a dolgok lényegét. Essentia est id, quo aliquid est id quod est. Intellectus penetrat usque ad rei essentiam. I, II, 31,5, Ugyanígy az erkölcsi szférában is a valós jó-ra és valós rossz-ra kell irányulnia a személynek, és valós kapcsolatban kell lennie valós személyekkel. A jó ugyanis ahogy Szent Tamás mondja feltételezi az igazat. (Bonum praesupponit verum. De Ver. 21,3.) Valós jó és rossz nélkül nincs erkölcsi kötelesség, és nincs erkölcsileg elmarasztalható cselekedet sem. Ha a személy a valós világra rendeltetett, akkor az igazságra is rendeltetett. Maga az Igazság azonban nem lehet virtuális, ezért a virtuális világ az igazság tagadásaként fogható fel, mely így egy kategorikus nem a valós világra és valódi értékekre. Ennek a tagadásnak azonban etikai vonzatai vannak. Egy virtuális valóságban való élet a személy ön-azonosságának a lerombolásához vezethet. Seifert az azonosságról

a következőket mondja: Az azonosság egy végső és másra vissza nem vezethető mozzanat, minden lény alapvető transzcendentális jellemvonása. Ebben a tágabb értelemben, minden szükségszerűen azonos önmagával ugyanakkor és ugyanazon a helyen. 13 A média által a személy félrevezettetik, nem képes megtalálni saját helyét a világban, és nem tudja megfelelően értékelni kapcsolatait. Végül elveszíti a kapcsolatát a valós világgal, és egy hamis horizontban él. Az önazonosság és a világ téves értékelése a személy torzított képét eredményezi. További filozófiai és etikai problémák erednek abból, mikor a személy virtuális világban él, ha összekeveri a két világot. Ez akkor történik például, mikor az ember magával viszi szenvedélyeit (pl. szexuális addikcióit, a videojátékokból, filmekből tanult erőszakot) a virtuális világból a valós világba. Ez is a személy metafizikai fogalmának az abúzusa. Még durvább, mikor valaki más személy méltóságát veszélyezteti. Ilyen esetben az áldozatot nem személynek tekinti a másik, hanem tárgynak. Ez egyrészt, azt jelenti, hogy az áldozat meg van fosztva személyi mivoltától, de másrészt a bűnelkövető személyi mivolta is sértve van. A virtuális valóságban való élet megfosztja a személyt szabadságától is, ugyanis annyira mélyen benne él ebben a másik világban, hogy nem is tud másként cselekedni, mint ahogy neki azt a virtuális világ diktálja. Azt gondolja az ilyen ember, hogy van szabadsága, holott csak korlátozott szabadsága van. Az ilyen embernek a cselekedetei is korlátozottak. A transzcendenciáját elveszítő cselekedet nem tud megfelelő választ adni valós értékekre, jóra, rosszra. Az identitás, a szabadság és a transzcendencia elvesztése pedig a legmélyebb rabszolgaság. A valóságtól való tökéletes megfosztás és a világ totális tagadása két olyan dolog, melyet a legkeményebb diktatúrák próbáltak megvalósítani, de mégsem sikerült nekik. A kommunizmus és nácizmus sem tudott az ember legbensőbb szférájába belépni. Mindig maradt egy piciny szabadság legalább a családban, személyek közötti kapcsolatokban, vagy éppen a személy szabad gondolkodásában. De amikor valaki nem akar mást gondolkodni, amit a média diktál neki, és amikor valaki nem is tudja, hogy gondolkozhatna másképp, és amikor valaki mindent kritikátlanul elfogad, akkor az már tulajdonképpen a legtökéletesebb formában megvalósított diktatúra!14 A folyamat végén pedig az eszközeit is elveszíti, amely megakadályoz minden továbblépési lehetőséget. Még akkor is, ha ki tudna lépni a virtuális világból, még akkor se tudná, hogyan kezelje a valós világot. Nem tudna mit csinálni valós értékekkel, valós személyekkel, és az igazsággal, ugyanis ezek teljesen ismeretlenek számára. Ami pedig teljességgel ismeretlen számára, azt nem is igyekszik megismerni (Ignoti nulla cupido). Ahogy Pieper mondja: ... egy ilyen állapotban az emberek nem csak az igazság megtalálására képtelenek, hanem egyáltalán képtelenek az igazság keresésére, mert elégedettek azokkal a becsapásokkal és trükkökkel, melyek meggyőződéseiket meghatározzák, és elégedettek a nyelv  szándékos abúzusából teremtett, kitalált realitással. 15 Az ilyen ember egyedül van a világon, teljesen idegen. Így már érthető miért választottam alcímnek az Extra media nulla salus furcsa mondatot, ugyanis a média erőszakos lélekrablását, ha játéknak fogjuk fel, akkor azt mondhatjuk, hogy azok, akik nem vesznek részt a médiavilág igazságteremtő játékában azok a média szerint idióták, ostobák, dezinformáltak, tehát ki vannak zárva az üdvösségből. Így pusztul el mindenki, aki nem a harmadik típusú diktatúra decerebráltja. Záró megjegyzés a megoldatlanságról, mint gordiuszi csomóról, melyet tényleg csak vágni lehet: Néha elgondolkozom azon, hogy vajon le lehet-e helyesen írni a médiaproletárdiktatúra önmagára találásának indítékát, eszközeit? Lehet-e összeesküvéselméleteket gyártani annak kitalálóiról, végrehajtásának tervéről? Mert olyan, mintha állandóan félrecsúszna a definíció; mintha egy láthatatlan ellenség nevetve, kegyesen engedné, hogy őszintén felháborodjunk a percről-percre mindenünnen ránk zúdított butaságokon, miközben ő maga sértetlen marad. Filozófusként közelítünk a jelenséghez, és gyenge filozófiai leírást adunk. Önkénytelenül is fölvetődik egy másik megoldási kísérletnek szükségessége, ez pedig a radikális intervenció. Megint távolabbról közelítünk, és Platónt hívjuk segítségül. Platón műveiben nagyon visszafogott leírását találjuk az ideatannak, habár a platonizmus ettől az, ami. Tulajdonképpen azt nem találjuk Platónnál, ami a leglényegesebb nála. Nincs egy külön traktátus az ideákról, kifejezetten az ideák létéről szóló könyv, ami az egész platóni rendszer koronáját adná. Miért van ez? Gadamer értelmezése szerint erre az a magyarázat, hogy Platón személyesen meg volt győződve arról, hogy a leglényegesebb dolgot, az istenit nem lehet leírni, s ezért nem is írta le, hanem személyesen, élőszóban adta tovább tanítványainak. A leglényegesebbet nem lehet papírra vetítetni, leképezni, mert annak természete nem engedi ezt meg. Platón így volt mester, nem holt dogmatikus. Mikor a szóbeliség magasabbrendűségéről beszélünk, azonnal eszünkbe jut a híres ige, miszerint a hit hallásból ered. De vajon miben keresendő az effajta szóbeliség tényleges elsőbbsége? Talán abban, hogy szóbelileg felnyitott igazság a beszélő lelkén felragyog. A megélt, megcselekedett igazság az, ami felragyog az emberben, s így válik érthetővé a szóbeliség elsőbbsége minden írásbeliséggel, képiséggel szemben. A Valóság (res, ens), Megismerés (cognitio), Cselekedet (actus) hármasságában égő ember számára az ezeket egységben megélő mester szava egyszerűbb és több, mint a képekkel illusztrált magyarázat vagy a betűkbe szedett rendszerezési kísérlet. A szóbeliség elsőbbsége jelen témánk szempontjából azt jelenti, hogy radikálisan el kell fordulnunk minden olyan közlési formától, mely nem az igazságra vezet minket, így el kell fordulnunk a médiavilág hamis, virtuális világától is, és vissza kell térnünk az emberiség bölcsőjébe, régi bölcseihez és újra, gügyögve el kell sajátítsuk saját nyelvünket, hogy azután odaadhassuk, megoszthassuk magunkat.

Jegyzetek:

1. A dolgozat eredetileg angolul hangzott el,
jelentősen átalakított formában, a liechtensteini
Nemzetközi Filozófiai Akadémián (IAP)
egy 2002-ben megtartott szemináriumi
előadás keretében.
2. Pieper 1992: 14-15. 3. Ld. ibidem
4. ibidem
5. Pieper 1992: 20.
6. Platón: Állam (V. Könyv) 493 a � 493 e.
(Kiemelés tőlem.)
7. Platón: Állam 514a-517b
8. Pieper 1992: 28.
9. Lásd Pieper 1992: 36.
10. Potentia-actus tan értelmében tehát:
non est in actu, sed in potentia.
11. Folyamatos áthallások a platóni
barlanghasonlatra. Nem engedi ki keretei
közül = nem oldja föl láncait.
12. Seifert, Josef: The Person Faced with the
Challenge of Virtual Worlds. 1997.
http://www.iap.li/plato/rectorspaper
hozzáférés: 2002.
13. Seifert, Josef: The Person Faced with the
Challenge of Virtual Worlds. 1997. 11.p.
14. Ilyen értelemben Illyés Gyula verse, az
Egy mondat a zsarnokságról leginkább
erre a harmadik típusú diktatúrára
jellemző, nem a kommunizmusra:
eszmélnél, de eszme/csak az övé jut
eszedbe. Ez a tökéletes behatolás az
ember legbensőbb részébe.
15. Pieper 1992: 34-35.

Felhasznált irodalom:

Pieper, Josef: Reality and the Good. Chicago:
Henry Regnery Company, 1967.
Pieper, Josef: Abuse of Language � Abuse of
Power. San Francisco: Ignatius, 1992.
Pope John Paul II.: The Splendour of Truth
Shines. Vatican: Libreria Editrice Vaticana, 1993.
Seifert, Josef: The Person Faced with the
Challenge of Virtual Worlds. 1997.
http://www.iap.li/plato/rectorspaper
Plato: Republic. London: HUP, 1978.

Forrás: Polísz, 2005. 75. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap