Hosszú futás

Kő-Szabó Imre, h, 12/04/2017 - 00:08

 

 

 

    Magdi észre sem vette, milyen gyorsan eltelt ez a tanítóképzői négy év. Tizennégy évesen, anyja kísérte el az akkor nyurga, sovány, kissé sápadt, barna lányt a felvételi vizsgára. Nem sok esélyt adtak számára a családban, mert Magdinak születésekor keletkezett, jobb oldali csípőficama, hol kiújult, hol eltűnt. Ez utóbbit inkább akkor tapasztalta, ha valaki már hosszabb ideje ismerte. Persze kritikusabb esetekben, egy-egy fiúval való találkozásánál, nagyon gondosan ügyelt mozdulataira. Fárasztó volt ez számára, de valahogy mindig érezte – még ha csúfolták is érte időnként – ugyan olyan ember, mint más, sőt ez a tény koncentráltabb figyelemre késztette.

    A felvételi vizsga sikerült. Ezt a sikert kiemelt szorgalommal kívánta meghálálni. Végig jó tanuló volt, az igazgatónő is biztatta, tudott ugyan erről a testi hibáról, de Magdi pedagógiai tehetsége felejtette vele ezt a tényt.

    Az eltelt négy év alatt tudása mellett, női szépsége is kibontakozott. Formás alakját a fiúk, igenlő bólogatással nyugtázták.

    Már csak a képesítő vizsga volt hátra, amikor a végzősöknek, döntenie kellett, merre tovább, hol helyezkednek el, mit csinálnak.

    - Kitöltötted a lapodat? – kérdezte a folyósón beszélgető lányok közül az egyik, Magdát.

    - Még tegnap.

    - És mit írtál?

    - Valamilyen megye…

    - Város?

    - Nincs város, csak egy falu.

    - Tudod, hol van?

    - Nem.

    - Leutazol egy ismeretlen faluba, tanítani?

    - Miért? Nincs abban semmi. Ott is vannak gyerekek, meg kollégák.

    - Pesti lány létedre vállalod? – csodálkozott egy másik lány.

    - Szüleid? – szólt a következő kérdés.

    - Nem szóltak semmit – mondta Magdi a lányoknak. – Apám szerint: - Nagykorú vagy lányom, azt teszel, amit akarsz!

    - Teljesen elment az eszed! Tudod te, milyen egy kis faluban tanítani? Van fogalmad róla? Örökre elásod magad – aggodalmaskodott egy alacsony barna lány.

    - Miért nem harcolsz egy pesti állásér? – kérdezték egyszerre többen is.

    - Könnyű azt mondani – válaszolta Magdi, egy kicsit, emelkedettebb hangon. – Ti itt kaptatok elhelyezést Pesten. Mázlisták vagytok. Nekem már csak egy kis falu jutott és kész!

    Aztán arra gondolt, talán jobb is így. A falu, az biztos megértőbb, meg szeretne a saját lábára állni. Önállóan élni, szervezni az életét. Erre vágyott már régen.

    - Te tudod – tette hozzá az előbbi alacsony, barna lány, és egy leintő kézmozdulat után, índúlt az osztályba, mert közben megszólalt, a szünet végét jelző csengő. Aztán többet nem is beszéltek erről. Mindenki eldöntötte, hová kíván menni szeptemberben, kezében a tanítói oklevéllel.

    A bankett úgy zajlott le, mint általában a bankettok. Az osztályfőnök pohárköszöntőjében elmondta, hogy az életben így, meg az életben úgy. Gondoljanak majd az iskolára, ne hátráljanak meg, satöbbi, satöbbi.

    Magdi, az újdonsült tanítónő, kipirult arccal hallgatta az osztályfőnököt. Gondolataiban már elképzelte azt a kis falusi iskolát, ahol dolgozni fog. Szorongással vegyes érzés töltötte el, örült is, talán sírni is szeretett volna, ha most nem szégyellné a többiek előtt.

    Két hét múlva a postás hozott egy sárga borítékú levelet, melynek feladója: - általános iskola – aztán a falu neve. Izgatottan bontotta ki. A levél mindössze tíz sor volt. Valami olyasféle szöveggel, hogy pályázatát elfogadtuk, lakást sajnos biztosítani nem tudunk, de albérlet kereséséhez segítséget nyújtunk. Az állás végleges elfoglalásának időpontjáról, később külön küldünk értesítést. Dátum, aláírás.

    Sokáig forgatta a levelet a kezében. Arra gondolt kissé dühösen, meg egyben szomorúan is, hogy milyen egyszerű egy kezdés, az életben való kilépés? Lehetséges… Miért ne? Olyan egyszerű és magától érthető dolog, mint… mint, ahogy az óra mutató jár. Másodperc… másodperc… perc… perc… óra… óra… nap, napok, hetek, hónapok, évek… és megy minden tovább, sorjában.

    Az óra valóban – vele az élet is – könyörtelenül, egyszerű hétköznapjaival, tovább járt. A nyarat még otthon töltötte. Moziba, strandra járt, majdnem minden nap. Tervezgetett, elképzelte azt a kis falut, ahová most elszegődött. Napjában sokszor eljátszotta, gondolatban, a megérkezést, az első napokat. Később már úgy tűnt számára, mintha végig is élte volna, mintha ismerős utcákon járna, ismerős emberek köszönnének neki. Mosolygós gyerekarcokból, kedves szemek figyelik őt.

    Aztán augusztus közepén táviratot kapott. A szöveg rövid volt, mint a korábbi levél, semmit nem magyarázott. „Huszonötödikén várjuk a reggeli gyorssal. Iskolaigazgató.” Ez tényszerű volt.

    Többször elolvasta, lassan, minden szót külön megforgatott a nyelvén, talán többet megtud arról az iskoláról. Azonban a szavak mögött nem volt semmi.

    Összecsomagolt. Mindent gondosan elkészített. Az indulás előtti éjjelen nyugtalanul aludt. Összefüggéstelen, kusza történeteket álmodott. Reggel kábán, verítékektől kiverten és fáradtan ébredt. Csak az anyja kísérte ki az állomásra. Megváltotta jegyét, és csomagjait berakták a fülkébe. Lent a peronon beszélgettek. Az indulás előtti feszültségben a szavak nehezen törtek elő, aztán rövidségükben gyorsan elhaltak.

    - Vigyázz magadra! – mondta aggodalommal az ősz hajú, alacsony, munkában megfáradt anyja, aki zavarában sután lóbálta kezében, fekete retiküljét.

    - Ugyan mama, tudod, hogy vigyázok.

    - Ne legyél ingerült, senkivel ne veszekedjél! – volt az intés.

    - Nyugodt lehetsz.

    - Becsomagoltál mindent?

    - Igen.

    - Pénz van nálad?

    - Van.

    - Írjál!

    - Írok.

    - Apádnak is.

    - Igen, annak is írok.

    - De ne sokára. Mindjárt másnap. Tudod, hogy aggódom érted – mondta és visszafojtott könny, bujkált szemében.

    - Tudom mama, legyél nyugodt, mindent elintézek.

    - Aztán, ha tudsz, gyere haza – ekkor már alig bírta magát fegyelmezni, hogy a feszítő sírás ne törjön felszínre belőle.

    A három kalauz eltérő hangú füttye vetett véget a beszélgetésnek. Magdi, megcsókolta az anyját és felszállt a vonatra. Látta, ahogy a munkában összetöpörödött asszony, törölgette a könnyeit. Ő is küszködött a sírással. Az volt a legrosszabb, amikor a vonat elindult és anyja ott állt zsebkendővel a kezében és a szerelvény távolódásával egyre kisebb lett alakja. Ekkor döbbent rá, hogy a szülői háztól, elindult, elindult a saját maga által, most először alkotott cél felé. És vajon milyen az a cél? Egyáltalán jól alkotta meg? Ezek a gondolatok ugráltak a fejében, de nem tudott, megnyugtató választ találni rá.

    A fülkében négyen utaztak. Egy öreg parasztember, egy középkorú asszony, egy katona és ő. A vonat egyre gyorsabban ment, az indulás utáni csendben, nem beszélgettek. A katona újságot olvasott. Magdi egyszer észre vette, hogy a tizedes, mert ez volt a rendfokozata, az újság mögül őt nézi. A fejét az ablak felé tartotta, aztán rápillantott az órájára. Másfél órát kell még utazni. Egyelőre nem találta soknak. A katona, megint kinézett az újság mögül. Először az asszonyt vizsgálta végig, aztán ránézett. Magdi, lopva figyelte a tizedes szemét. A mellénél és rövid szoknyájánál, tovább időzött, de amint észrevette tekintetét, zavartan lapozgatni kezdte az újságot.

    Az öreg parasztember szólalt meg először.

    - Már korán reggel, milyen meleg van – jegyezte meg csak úgy egyszerűen, a szimpla tényt megállapítva.

    - Meleg bizony – válaszolta a középkorú asszony.

    - Inni kellene valamit – indítványozta az öreg parasztember.

    - A harmadik kocsi, innen az étkező – mondta a katona és előre mutatott.

    - Csak a harmadik?

    - Igen.

    - Na, akkor megyek! – biztatta magát az öreg parasztember, de nem indult. Pénzt kotorászott elő zsebéből és számolgatni kezdte. – Egy üveggel kitelik még az apróból – mondta és Magdira nézett. – Maga nem szomjas?

    - Nem! – válaszolta a lány röviden, természetes hangsúllyal.

    - Pedig ilyenkor… legjobb a sör!

    - Lehet.

    - Messzire? – kezdte a beszélgetést ezzel a kérdéssel és az aprópénzt a markában, szorongatta.

    - Nem, csak… - és megmondta a falu nevét.

    - Rokonokhoz? Nyaralni? – érdeklődött tovább.

    - Dolgozni.

    - Téeszbe?

    - Iskolába.

    - Tanítónő?

    - Igen.

    - Látja, mindjárt gondoltam! – nyugtázta az öreg parasztember és felemelte a kezét, hogy nagyobb hangsúlyt adjon beszédjének. – Mondtam is magamnak – folytatta – és itt egy kis szünetet tartott, hogy a mondat további részére hatásosabb legyen – ez olyan tanítóféle. Már ne haragudjon érte. Mert tudja, úgy van az, hogy ha az ember már így összejön, hát ismerje meg a másikat – fejezte be, felállt és indult az ajtó felé. – Én, parasztember vagyok, rám van írva, de ez nem baj. Ez az ember? – kérdezte és rámutatott a katonára. – Nem lehet tudni. Csak annyit, hogy katona! Katona, az katona!

    Ezen nevettek, majd az öreg a tizedessel elment az étkezőkocsiba, sörözni. A vonat közben, szünet nélkül futott a síkságon. Magdi arra gondolt, hogy már nincs hátra, csak egy óra és ott lesz. Az izgalom összerántotta a gyomrát. Megkereste táskájában a táviratot. Újból és újból elolvasta. Most sem tudott valami kedvezőt, bíztatót kiolvasni belőle. Várják és kész! Ennyit a távirat is kifejez. – Bár már este lenne – gondolta. – Akkor már mindent tudnék. Biztos egy kicsit megnyugodnék, nem volna ez az izgalom, de miért izgulok? Semmi okom erre. Meg kell nyugodnom!

    Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. Próbálta testét lazítani. Csak az elfutó tájat figyelte. Nem is gondolt az iskolára. A vonat Pesttől, kétszer állt meg. Mezőtúron voltak felszállók is. A fülkébe bejött egy asszony, egy hároméves kisgyerekkel. Nem szóltak, csendben ültek, a gyerek egy kis autóval játszott, elmélyülten.

    Az öreg parasztember, meg a katona, még mindig sörözött.

    -… következik! – kiáltotta a kalauz, amint végig sietett a vonat folyosóján.

    Magdi összeszedte csomagjait, elköszönt és kiment a peronra, a szerelvény lassított, majd megállt. Tíz óra lehetett, amikor leszállt a vonatról. Körülnézett, ott a sínek között, várt egy kicsit. Az emberek sietősen igyekeztek a kijárathoz. Eszébe jutott a távirat szövege: „várjuk, a reggeli gyorssal”. Nem gondolt nagy fogadtatásra, csak legalább valaki itt lenne, de senkit sem látott, aki őt várná.

    Elindult a kijárat felé. Megkérdezett egy vasutast, hogyan juthat az iskolához.

    - Tessék sietni, a busz a központig megy. Ott az iskola – mutatott a sárga buszra, amely az állomás épületétől egy kicsit távolabb várakozott, nyitott ajtókkal.

    Gyorsabbra fogta lépteit, de a busz közben elindult. Bosszankodott egy darabig, aztán nem volt mit tenni, elindult az emberek után. Ahogy távolodott az állomástól, úgy lett egyre nehezebb a bőröndje. Először szomorúnak érezte magát, aztán a távolság a szomorúságból újból mérget kovácsolt. Egyre többször kellett a bőröndöt letenni, megcserélni. Olyan érzése támadt, mintha valaki, talán bosszúból, kövekkel rakta meg, valahol. Éppen ilyen fogáscserét hajtott végre, amikor egy idősebb férfi, megszólította:

    - Elnézést… Magdikához van szerencsém? – kérdezte az ősz hajú, kissé sovány, magas férfi.

    A lány felegyenesedett és őszinte, érdeklődésseél végig nézett rajta. Intelligens külsejű, ötvenöt év körüli férfi állt, vele szemben. Zavart volt, látszott, hogy sietett, a levegőt is kapkodva szedte. A nyakkendő, amely nem illett sehogyan a ruhájához, teljesen félre csúszott.

    - Igen, én vagyok! – felelte a lány, egy kis szünet után.

    - Bocsánatot kérek, hogy nem vártam az állomáson, de az igazgató úr, most szólt és sajnos lekéstem a buszt – mondta, és ahogy nézte a lányt, zavartsága egyre fokozódott.

    - Oh kérem, nem baj – legyintett Magdi, mintha nem történt volna semmi, említésre méltó esemény.

    - Ne haragudjon rám azért. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Magashegyi Ferenc, tanár. Szólítson csak, Feri bácsinak, úgy is mindenki, így mondja nekem!

    A lány nyílt őszinteséggel, kezet nyújtott, az öreg, amint megfogta, egy hirtelen mozdulattal megcsókolta és ravaszkás mosoly játszott szemében. Magdi hosszan nézte ezt a férfit. Tetszett is neki, ez a játékos, átfutó mosoly.

    - Ha megengedi, akkor én viszem a csomagját – fontoskodott és megfogta a bőröndöt.

    - Nagyon kedves, köszönöm.

    - Szóra sem érdemes.

    Elindultak az utcán, amelyen keskeny betonjárda futott. Ezért egymás mellett, szinte lehetetlen volt menni. Az öreg előre engedte Magdit. Pár lépés után visszanézett, csupán azzal a szándékkal, ne fusson túlságosan előre. Így vette észre, hogy a férfi, nem titkolt érdeklődéssel, mérte végig. Aztán legalább száz méteren keresztül, egy szót sem szóltak.

    - Messze van az iskola? – kérdezte Magdi, hogy megtörje a csendet.

    - Nem, nincs olyan messze. A sarkon túl – mutatott előre.

    - Nagy falu ez? – kérdezte újból.

    - Olyan közepes. Ötezer-ötszáz emberrel.

    - Pedig nagynak tűnik.

    - Igen. Aránylag nagy, vagy talán nagyobb, mint a többi, de azért falu. Egy iskola, három épületben, egy kis áruház, négy csemege bolt, három italbolt, két kocsma és kész – összegezte az öreg, mintha leltárt készítene. – Magának biztos szokatlan lesz!

    - Soha nem laktam falun. Pedig mindig szerettem volna.

    - Akkor most itt kiélheti magát. Még meg is unja egyszer… - mondta az öreg nevetve, és átvette a bőröndöt a bal kezébe.

    - Nehéz?

    - Nem, egyáltalán nem. Különben is mindjárt ott vagyunk – és előre mutatott, egy régi épületre, amely sárga falával olyan bágyadt hangulatot adott a kis fényben, hogy a látványtól Magdinak, majdnem sírásra szaladt a szája.

    - Kedves Magdika! – kezdte az öreg, szünetet tartott, maga elé engedte. Ott álltak, az iskola bejáratánál. Ebben a megszólításban, hanghordozásban benne érezte a lány, hogy most valami fontosat akar mondani. – Elnézést kérek, de szeretném, ha bizalommal fordulna hozzám. Mindenben segítek magának. És ne legyen elkeseredve, meglátja, jó lesz itt – és olyan atyaian, a lány karjára tette a kezét. – Ígérje meg szól, ha valamire szüksége lesz. Jó?

    Magdi, jóleső érzéssel nyugtázta az öreg segítő szándékát. Egy kicsit megnyugtatta ez a bíztatás. Már nem haragudott erre az emberre a késés miatt. Inkább az iskolaigazgatóra, aki megfeledkezett arról, hogy mára hívta. A képzőben, négyéves tanulmányai során, mindig úgy beszéltek, kell a pedagógus, az iskolák várják őket. Azért, nem így képzelte el, az első találkozást. Kicsit csodálkozott, csalódottnak, becsapottnak érezte magát.

    Széles, iskola folyósóra futott a bejárati járda. A harmadik ajtóra, dőlt betűkkel kiírva: tanári szoba, alatta: igazgató. Az öreg kinyitotta az ajtót, előre engedte. A széles szobában három tanítónő ült. Kíváncsian fordultak a belépők felé. A beszélgetést ketté szakította, szimpla megjelenésével. Köszönt, aztán egy pillanatig csend állt a belépők és a beszélgetők közé.

    - Az új kolléga? – kérdezte egy nagyon vékony, alacsony, szőke tanítónő. Arca sovány volt, mélyen ülő szemeinek kéksége mutatta csak, a benne vibráló élénkséget.

    - Igen – válaszolta Magdi csendesen, de határozottan.

    - Szervusz… szervusz! – mondták, és oda siettek hozzá, hogy egy formális puszival, mindjárt el is intézzék a bemutatkozást.

    Az igazgató, a belső szoba ajtajában állt. Ötvenen, jóval túl volt már, testes, erősen kopaszodó férfi, szürke öltönyben. Fekete keretes szemüvege, lecsúszott az orra hegyére. Rövid mozdulattal visszatolta. Csak állt, nem jött egy lépéssel sem közelebb.

    - Már vártuk – mondta az ajtóból Magdinak. – Ne haragudjon, hogy nem sikerült az állomáson találkozni, de ilyenkor mindenki nagyon elfoglalt – mentegetőzött, de érződött szavaiból, nem tulajdonít nagy jelentőséget az egész eseménynek.

    - Nem számít – válaszolta Magdi, és várta, hogy az igazgató, majd csak bemutatkozik. De az nem mozdult, mint egy kőszobor úgy állt ott. Nehezen vette csak észre, a lány tétovázó kézmozdulatát. Aztán zavartan kezet fogott vele. Megmondta a nevét. Magdi nem értett belőle semmit.

    - Ismerkedjen meg a kollégákkal, mindjárt itt lesznek a többiek is. Sikerült albérletet találnunk. Katika volt olyan kedves, felajánlotta, ha kell, megosztja a szobáját magával. Nem tudom, megfelel-e? Beszéljék meg – mondta, majd bement a belső helyiségbe, mint aki, teljes megelégedettséggel elvégezte munkáját.

    A Katika megszólításra, egy alacsony, vékony, barna lány jött oda hozzá. Bemutatkoztak egymásnak. Magdi, huszonnyolc-harminc évesnek gondolta. Figyelte a kezét, nem látott gyűrűt rajta. Megbeszélték a szoba dolgait. Valami behemót, nagyszobában lakott, egy öreg házaspárnál. A kettéosztott albérleti díj sem bizonyult túl soknak így. Magdi úgy érezte látatlanban is, nem csinált rossz üzletet, tehát elfogadja. Nem érzett azonban különös szimpátiát a lány iránt.

    A testületi ülésen aztán megjelent, minden pedagógus. Még ideje sem volt, hogy bőröndjét elvigye az albérletbe. Kezdődött az értekezlet, úgy tűnt, mintha csak rá vártak volna. Magdival együtt, tizenheten voltak. Az igazgató sokáig beszélt, emelt hangon, magas pátosszal.

    Amint hallgatta a beszédet, végig nézett a többieken. Lassan és diszkréten, araszolva, arcról-arcra.

    - Ezek a kollégáim? – tette fel a kérdést, önmagának. – Igen, velük dolgozom majd. Ő az igazgató… nagyképű lehet… hogy nyomja a szöveget… nem is érdekli, hogy figyelnek-e rá? Lényeg, hogy elmondja… „a tanítás legfontosabb alaptétele”… „ügyelni kell”… „törekedni”… A Feri bácsi? Olyan rendes, kis öreg. Biztos húsz éve itt tanít már. Neki semmi újat nem tudnak mondani. Az öreg kusza ábrákat rajzolt füzetébe, nagy elmélyüléssel. Ezzel is telik az idő. Kati? Vénlány típus! Sok ránc van a szeme alatt, pedig látszik, mennyire szeretné eltüntetni. A púdertól egy groteszk, mosolynélküli arc, nézett rá vissza. – Csak négy férfi… tényleg csak négy férfi? Eddig ezt észre sem vettem… - állapította meg egy kicsit meglepetten. – Nő uralom! Milyen szakosak lehetnek? … az magyar, hiszen szórakozottan most is olvas egy könyvet,… biológia, mert rendezett volt minden ruha rajta, mint a virág körbefutó szirmai… matematikus, mert egy kopott körzővel babrált… az a fickó pedig tornatanár, olyan sportosnak akar látszani, mintha legalább ő lenne a Papp Laci… az a szőke asszonyka, az biztosan oroszos, igen ott a szótár előtte. Ő az alsóban taníthat… ő is, ő is… hiszen mindegyik kedves, szerény és jóságos volt.

    Nem bizonyult ez olyan rossz játéknak, legalább szórakozott vele, de csak játék volt, mert annak is szánta. Később aztán megtudta, hogy több mint a felét, eltalálta.

    Este az albérletben, amely a valóságban is elfogadható volt, tágas, meszelt falu szoba volt, utcára nyíló két ablakkal, megkérdezte Katitól:

    - Te, mióta vagy itt?

    - Már nyolc éve.

    - És kibírtad?

    - Látod, megvagyok.

    - Szüleid?

    - A szomszéd faluban. Innen húsz kilométerre.

    - Otthon nem lenne jobb neked?

    - Lehet, itt nyugodtabb vagyok. Nem zavar senki. Az albérlet is elfogadható.

    - Nem vágysz többre?

    - Mire? Dolgozom, pénz kapok érte és kész. Élek.

    - Hány éves vagy?

    - Huszonnyolc.

    - A férfiak?

    - Nem érdekelnek.

    - És ez így lesz mindig?

    - Azt hiszem… lehetséges.

    Magdi kissé szomorúan, úgy érezte a beszélgetés után, talán rá is ez vár majd. Aztán megrémült a gondolattól. – Ez mégsem lehetséges! – tiltakozott hirtelen. Elhatározta, nem enged, nem lesz ilyen gyenge! A gondolatok kavarogtak a fejében. Sokáig nem jött álom a szemére. Kati azonban aludt, mintha nem történt volna semmi.

    Négy nap múlva megkezdődött a tanítás. Magdi egy vegyes, harmadik osztályt kapott. Az alsós tanulók osztályai, eléggé messze voltak a központi épülettől. Már hét órakor indulnia kellett, hogy időben ott legyen, reggelente korán kelt, hat óra körül. Elvállalta a napközi vezetését is ebben a részlegben. Így este öt előtt sohasem ért vissza az albérletbe. Teltek a napok. A tanulók, szép ütemben haladtak az anyaggal. Október közepén látogatót kapott, a járástól. A felügyelő, három óráját nézte végig. Elégedetten távozott. Csak annyit kérdezett:

    - Most végzett?

    - Igen.

    - Szeret tanítani?

    - Nagyon.

    . Akkor dolgozzon nyugodtan.

    Ez valóságos szárnyakat adott számára. Az idő megszűnt körülötte. Továbbra is korán kelt, ment az iskolába. Délután későig maradt, este, pedig otthon dolgozott. Újabb és újabb megoldásokat talált ki. Alig várta, hogy másnap a gyerekek között legyen.

    A szombatokat, meg a vasárnapokat, azzal ütötte agyon, hogy kéthetente hazautazott Pestre. Az ilyen látogatások mindig megnyugvást adtak, csak a hétfői visszautazás volt kegyetlen. Ilyenkor mindig előjött az otthon melege, a könnyebb iskolai napok sokasága és a most végzett, jelenlegi munka felelőssége… Később aztán, ezt is mérsékelte, a költségek miatt.

    Téli estéken, végig látogatta a kollégákat. Olyan bemutatkozó látogatások voltak ezek. Falun ez így szokás. Sokat olvasott, néha elment moziba. Ez utóbbiban csak az volt a rossz, hogy egyedül kellett végig jönnie, a kihalt falun. Először nem félt, később vette észre, hogy távolról valaki, mindig kíséri. Ekkor jutott csak ismét eszébe, hogy ő nő is.

    A tavasz hirtelen köszöntött be. A hó, napok alatt elolvadt. A meleg napsütésben, érezni lehetett a föld szagát. Magdi szűknek érezte a szoba, nyomasztó levegőjét. A szabadba vágyott. A délelőtti szünetekben ott állt az iskola udvarán. Falnak támasztotta a hátát. Magába szívta a nap melegét. – Lassan már egy éve lesz! – mondta, úgy önmagának. – És kibírtam! Akkor pedig, túl vagyok a nehezén.

    Egyik májusi estén, lesétált az állomásig. Katit is hívta, de ő inkább lefeküdt, aludni. Magdinak jól esett a csendes, tavaszi estében a mozgás. – Talán sportolni kellene – gondolta. Már visszafelé jövet, a kocsma ajtajában összefutott, Feri bácsival. Az öreget meglepte, hogy a lány ilyen későn, kint van az utcán.

    - Így nem illik járkálni, még baja eshet – mondta aggodalmasan Magdinak – és egészen közel állt a lányhoz. Enyhe italszag csapta meg az orrát, de Magdi nem tudta eldönteni, hogy az öreg lehelete ilyen, vagy a kocsma ajtóból árad feléje.

    - Miért, nem bánt senki? – mondta büszkén.

    - Az lehet, de mit szólnak, ha magát itt látják?

    - Semmit.

    - Nem biztos az. Mindjárt azt mondják, hogy a tanítók elzüllenek. Mit tanuljon, ilyen embertől a gyerek?

    - Felnőtt vagyok! – vágta rá Magdi.

    - De lány, és egy lánynak, nem szabad fiú módjára viselkedni. Jöjjön, elkísérem – indítványozta és gyengéden, olyan terelő mozdulattal, megfogta Magdi karját.

    - Ha nincs jobb dolga – egyezett bele Magdi és bosszantotta az öreg atyáskodása. Az motoszkált a fejében: - Nem vagyok én gyerek! Tudom, mit szabad és mit nem. Ezzel nyugtatta hirtelen keletkezett felindulását. Az úton mérges szótlanságban, ment az öreggel. Feri bácsi, pedig beszélt. Magdi nem is emlékezett, mit mondhatott, az ajtóban kezet csókolt, olyan véletlen mozdulattal, megsimogatta a vállát és elment. Semmiféle jelentőséget, nem tulajdonított az egész esetnek. Éjjel igazán jól aludt és reggel pihenten ébredt.

    Másnap délután, amikor bement a tanáriba a gyerekek füzeteiért, feltűnt, hogy a kollégák szótlanok maradtak. Pedig általában beszédes kedvűek. Várt egy kicsit. Továbbra is csend. – Mi történhetett? – megkérdezni mégsem akarta. Aztán arra gondolt: - Igazán, nem is vagyok rá kíváncsi!

    A folyosón Kovácsné futott utána.

    - Ne haragudj, de szeretnék kérdezni tőled valamit – látszott rajta, hogy nagyon zavarban van.

    - Tessék.

    - Tényleg ne haragudjál, de szükségesnek tartom, hogy szóljak. Feri bácsival az este találkoztál?

    - Igen! Miért fontos ez?

    - Haza kísért?

    - Persze.

    - Kérlek, vigyázz az öreggel. Azt beszélik, hogy bent volt nálad. Látták kijönni tőled.

    Magdi döbbenten állt. Nem talált szavakat. Nézte ezt a riadt szemű asszonyt, aki most vigyázni akar rá.

    - Ez képtelenség! – szakad ki a torkán, a hírtelen jött védekezés.

    - Én… én… csak szóltam. Ne haragudj ezért – elnézést kért és alakjánál is kisebbé válva, eltűnt a folyosóról.

    Ott állt percekig. Nem tudott elmozdulni onnan. – Aljas rágalom! – forrt benne a tehetetlen indulat. – Miért bántanak? Nem tettem én semmit, vagy kellett volna?

    Este szótlanul ült az ágya szélén, arra gondolt, milyen jó lenne megosztani, mostani gondját valakivel. Katira nem számíthatott. Ő már teljesen érdektelenné vált. Nem izgatta semmi, csak aludt és aludt. Az élete, egy nagy alvás volt számára. Érezte, képtelen ezt így folytatni tovább.

    Gondterhelt napok következtek. Az iskolában, szótlanul dolgozott. A gyerekek megérezték a tanító néni hangulat változását. Először tágra nyitott szemmel figyeltek, de amikor rájöttek, hogy már kevesebbet beszél, nem szól rájuk, egyre hangosabbak lettek.

    Kovácsnéval folytatott beszélgetést követő, negyedik nap este, kopogtak az ablakon. Összerezzent. Kati sírni kezdett. Újból kopogtak, erősebben, majd egy férfihang szólt:

    - Gyere ki te szép tanító néni. Gyere, hagy öleljelek meg.

    Félelme, mérhetetlen gyűlöletté erősödött benne. Odament az ablakhoz, félre húzta a sűrű függönyt. Az ablaknál egy részeg férfi állt. Egyik kezével a ház falának támaszkodott.

    - Nem szégyelli magát! Takarodjon innen! – kiáltotta Magdi és visszahúzta a függönyt. Érezte, hogy az izgalomtól, a félelemtől remeg a teste. Szíve kalimpált. Nehezen vette a levegőt. Újból elhúzta a függönyt. A férfi nem mozdult. Szünet állt be a hirtelen keletkezett csendben. Valahol távol kutyák ugattak.

    - Hívlak te szép pesti lány. Ha akarod, kiegyenesítem a derekad! – mondta újból a férfi, de lecsuklott a hangja. Aztán egy autó motorjának zúgása erősödött. A fényszórók élesen bevilágították a szobát. A két lány rémült arccal várt a szoba közepén. Az autó lassított, majd megállt a ház előtt. Beszélgetés hallatszott.

    - Mit állsz ott? – kérdezte valaki a részegtől.

    Válasz nem érkezett. Dermedt, feszült csend maradt továbbra is a szobában, és kint az utcán.

    - Ki, lakik ebben a házban? – kérdezte egy másik hang.

    - A két tanító néni! – mondta az első hang.

    - Nézd meg, ki áll ott?

    Ajtó csapódás, aztán léptek közeledtek.

    - Ez a Tóth Misi! – szólt vissza a másik hang.

    - Vezesd ide! – mondta az első távolabbról, valószínű az autótól. Dulakodás hallatszott, szitkozódás, csattant is valami, hangjáról ítélve pofon lehetett. Aztán olyan reccsenés féle, tompa ütés, később még egy. Majd szünet, aztán becsapódott a kocsi ajtaja. Felzúgott a motor, nekilendült és egyre távolodott. Hosszú ideig, csak a kutyák ugatását lehetett újból hallani.

    Magdi elhatározta, ennek az ügynek a végére jár. Másnap, bement az igazgatóhoz. Röviden elmondott mindent.. Az igazgató kétszer is megigazította szemüvegét, hallgatott egy darabig, aztán a lányra nézett.

    - Sajnos egyedül laknak ott – volt a válasz, amelyben Magdi érezte ennek az embernek a tehetetlenségét.

    - Az még nem ok, hogy kurvának nézzenek bennünket! – vágta rá erélyesen.

    - Meg kell ezt érteniük! Én tudom, nehéz magának, Katinak, meg a többieknek – sopánkodott továbbra is az igazgató.

    - Megértés, megértés, az a legkönnyebb. Tenni kell valamit! – mondta Magdi, de nem bírta tovább ülve hallgatni ezeket a semmitmondó válaszokat. Felpattant.

    - Így szokott ez lenni. Tudja, ez a falu – folytatta elcsukló hangon a férfi.

    - Azt tudom! – fejezte be és kiment az irodából.

    Már az első perctől sejtette, amikor ezzel a kőszobor utánzatú igazgatóval találkozott, hogy tőle segítséget nem remélhet. De akkor ki fog segíteni? Kinek kellene segítenie? Ezeknek a fura alakoknak, mindent lehet? Vagy oldja meg, ő maga? Most még nem tudta, lesz-e ereje hozzá? Fáradtnak érezte, minden végtagját, agya mégis lázasan dolgozott. – Mi lesz itt velem: Ez vár rám? Nem! Ebből nem kérek! Ebből nem akarok részesedni!

    Elkeseredésében, este újból kiment sétálni az utcára. Az emberek utána fordultak. Látta amint egyesek összesúgtak, beszélgetni kezdtek, mások dermedten figyelték útját. Eleinte zavarta, idegesítette ez a látszólagos bizalmatlanság, ez az alaptalan kíváncsiskodás. Csak azzal nyugtatta magát, ennek az egész, hülye esetnek, egyszer vége kell, hogy legyen. Nem tett semmi olyat, amelyért szégyenkeznie kellene, nem olyan lány, amilyennek ezek gondolják, vagy hiszik, még ha Pestről, jött is ide.

    Nem tudta megmondani mennyi ideig róhatta az utcákat, csak egyet érzett, ahogy telt az idő, úgy a séta felvidította. Hangulata is jobb lett. Érezte, visszakerül minden a helyére. Talán erőt is gyűjt, elegendőt, a küzdelemhez.

    A villanyokat már régen felgyújtották, amikor a kocsmához ért. Oda, ahol a múltkor a Feri bácsival találkozott. A kocsmából éles fény és hangos lárma szűrődött ki az utcára, meg a pohárcsörömpölés. Talán egy percre állt meg ott, az ajtóval szemben, amikor egy férfi a vállára tette a kezét. Ahogy hátrafordult, megrémült, ettől a hideg arctól. Hirtelen még sikoltani sem tudott. Érezte vastag ujjainak szorítását. Elviselhetetlen volt a borszag, ami ebből az emberből áradt. Rúgott, ököllel belecsapott az arcába. Egyetlen mondat dörömbölt az agyában: - Nézd a kis macskát! – mondta nevetve a férfi és állta Magdi rúgásait. Ez a kegyetlen, erős szorítás, agyában tudatosította kiszolgáltatottságát. Az előbb azt hitte, rendbe jön minden, de erre semmi remény. A félelem erősödött benne, de ez hirtelen annyi erőt adott neki, hogy kitépte magát a hideg arcú hústömeg szorításából és elkezdett futni, futott… futott… hosszú, keskeny járdákon, földes utakon át. Fájt a csípője, a lába, de ügyet sem vetett rá, csak futott… futott.

    Zihálva, erejét vesztve ért az albérletbe. Idejét nem vesztegette, lekapta a szekrény tetejéről a bőröndjét, és dobálni kezdte bele ruháit. Közben néma sírással potyogtak könnyei.

    Kati felébredt a villanygyújtásra és dermedten ült az ágyban. Nem kérdezett semmit, csak nézte, üveges, közömbös szemmel Magdit, amint összepakolja holmiját. Mindent automatikusan, emlékezet nélkül csinált. Azt sem tudta megmondani, hogyan találta magát az állomáson. Egyszer csak ott állt, rémült arccal a peronon. Mellette bőröndje. Haja teljesen szétcsúszott a futástól. Percekig nem tudta mit tesz, vagy mit akar. – El innen, el! Messzire, nagyon messzire! – csak ezt ismételte. Aztán azt sem vette észre, hogy egy kisfiú állt meg vele szemben. Nagy szemekkel nézett rá, kissé értetlenül.

    - Te mit keresel itt, ilyen későn?  - kérdezte a gyerektől.

    - Várom az apukámat. Most jön haza Pestről.

    - Kivel vagy itt?

    - Anyukával – mondta a kisfiú, majd megkérdezte: - A tanító néni is Pestről vár valakit?

    - Nem, én Pestre utazom!

    - Akkor holnap, nem is tetszik jönni az iskolába? – kérdezte csodálkozva, és tágra nyitotta szemét. Csak ekkor jutott eszébe: - Tényleg az iskola… az iskola! A gyerekek. Igen, a gyerekek! Mi lesz velük? Várnak engem! – mondta önmagának. – Csak úgy elfutnál innen? Ilyen egyszerűen? Nem! Miattuk nem szabad! Nem lehet! Ezért jöttem én ide? Ide ebbe a faluba? Tanítani? Dolgozni?

    - Holnap pedig, okvetlen, tessék jönni. Már megtanultam a verset is – mondta a kisfiú. Köszönt és visszafutott anyjához.

    A pesti vonat dübörögve futott be az állomásra. A zsibongásban Magdi észre sem vette, mennyien szálltak le a szerelvényről, de azt sem vette észre, hogy az elnéptelenedett állomáson, meddig ülhetett a peronon. Akkor riadt fel, amikor egy öreg nagybajszú vasutas, állt meg vele szemben. Kézi lámpája furcsa sárga fénnyel világította körül, ezt az embert.

    - Hová utazik kedves? – kérdezte, meleg hangon.

    - Pestre.

    - Oda, este nem megy vonat, csak reggel, jó korán, ahogy megvirrad. Ha el akar utazni, akkor pirkadatkor kell kijönni, mindjárt az elején…

    - Később nem lehet?

    - Aki nem utazott el reggel, az este már nem tud, vagy talán nem is akar… ki tudja? – tette hozzá a vasutas és csodálkozva széttárta karját, majd lámpáját lóbálva, tovább ment a sötétségbe burkolódzott vágányok között.

*

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap