Hugh Kenner (USA): Mondattani árnyalatok

Szerkesztő B, sze, 03/23/2016 - 00:12

 

 

 

 

 

 

 

Hugh Kenner (1923–2003) kanadai származású, világhírű irodalomtudós, kritikus. Az USA szinte minden neves egyetemén oktatott. Elsősorban James Joyce és Ezra Pound specialistája, de írt könyveket Chestertonról, Eliotról és Beckettről, valamint általában az ír, az amerikai és az angol irodalom történetéről is. Több mint húsz tanulmánykötete jelent meg. Magyarul a Flaubert, Joyce és Beckett: A sztoikus komédiások című kötet olvasható tőle. Kezdjük mintegy az űrben, azzal a példával, amely szinte varázserővel hat a Beckett-kritikában, bár tudomásom szerint eleddig senki sem értékelte igazán a horderejét. Egyesek szerint a mondás Szent Ágostontól származik, és Beckett gyönyörűnek nevezi angolul is, bár szerinte az eredetiben még szebb: „Ne essetek kétségbe: az egyik lator üdvözült; ne bízzátok el magatokat: a másik lator elkárhozott.” Bárhonnan is származik e mondat, úgy tudjuk, Beckettet nem a tartalma érdekelte, hanem a formája. „A forma számít.”

Mondattani árnyalatok

Nézzük tehát a formáját. Egy tiltás; egy példa; másik tiltás; ellenpélda. A példa kioltja a példát, a tiltás kioltja a tiltást. Vagy másként szólva: három szó felel meg négynek, és négy felel meg négynek: összesen tizenöt szóra van szükségünk a példázathoz, se többre, se kevesebbre, az egyenlőség megteremtéséhez. A két oldal szimmetriája tökéletes, ezért összegük zéró.
És mégsem zéró, mert a példázat létezik. Jóllehet bizonytalanok vagyunk benne, milyen tanácsot is kaptunk a prédikátortól, mert bár két egészre osztotta a morális univerzumot, kétségbeesésre, valamint ennek ellentétére, és mindkettőtől eltiltott minket, mégsem mondott semmit, ám a helyzet távolról sem úgy fest, mintha nem is szólt volna. Mert akármilyen zavaros is valamely beszéd tartalma, sohasem lehet egyenértékű a csenddel, és ha kicsit gondolkodunk, mindjárt rájöhetünk, hogy valami fontos dolgot mondtak nekünk, amit pedig a szavak nem is mondanak: mivel nem kell sem elbízni magunkat, sem kétségbeesnünk, úgy kell viselkednünk, hogy se elbizakodottság, se kétségbeesés ne legyen viselkedésünkben. A mondat mezejét a kijelentés megosztotta, törölte és esetlegessé tette, de a morális lehetőség mezejét, amelyre figyelmünket szándékozik fölhívni, nem osztotta meg hasonló módon.
Ekképp a zéró önmagánál többet eredményez. Ha látni akarjuk Beckettet hasonló szertartásokban, akkor csak a Watt felé kell fordulnunk figyelmünkkel, amelyben az történik, hogy hosszú oldalakon keresztül minimális információval lát el minket, és mi, elkeseredett olvasók érezzük a maximális bőbeszédűséget, ő pedig az önkioltás szimmetriáival kárpótol bennünket, amelyek (informálnak, még ha formálisak is) a kvázi-értelem furcsa törmelékét hagyják maguk után.

Mrs. Gorman bekukkantott minden csütörtökön, csak akkor nem, ha éppen gyengélkedett. Akkor nem kukkantott be, hanem otthon maradt, az ágyban vagy a kényelmes karszékben, a tűz előtt, ha hideg volt, vagy a nyitott ablaknál, ha meleg volt, és ha nem volt se hideg, se meleg, akkor a csukott ablaknál vagy a fűtetlen kandallónál. Ezért csütörtök volt az a nap, amelyet Watt minden egyéb napnál jobban kedvelt. Van, aki a vasárnapot szereti, mások a hétfőt, ismét mások a keddet, mások a szerdát, mások a pénteket, megint mások a szombatot. Watt a csütörtököt szerette, mivel Mrs. Gorman minden csütörtökön bekukkantott.
Ott végződik, ahol kezdődött, azzal az állítással, hogy Mrs. Gorman bekukkantott csütörtökönként, de mivel ezt kétszer mondja, sikerül valamivel kevesebbet mondania, mintha csak egyszer mondta volna. Az elsőtől a második csütörtök felé tartó útján nagy számú szubsztanciát sikerül kimerítenie. Illetve nem, ez nem egészen igaz, mert minden figyelmét a nem bekukkantós csütörtököknek szenteli. De nézzük mindezt közelebbről.
A csütörtökről kimutatja, hogy egyike a hét napnak, amelyek csak nevüket tekintve különböznek egymástól, és bármelyikük csak valami triviális különbség miatt választható. Watt esetében ez Mrs. Gorman látogatása, ez és csakis ez különbözteti meg a csütörtököt a hét többi napjától. Továbbá, az asszony nem is kukkant be minden csütörtökön; „…minden csütörtökön bekukkantott, csak akkor nem, ha éppen gyengélkedett.” Tehát vannak szabályos listák ezen a világon, valamint van testi gyengélkedés is, bár ez kevésbé szabályos. Ilyen alkalmakkor – bár ezek gyakoriságáról mit sem tudunk – az asszony otthon maradt az ágyban vagy a karszékben, gyengélkedésének mértékétől függően. Mi csak az ágy–karszék skálát kapjuk, ám finomabb paraméterek is elképzelhetők. Sok minden függ például az időjárástól: vagy nyitva van az ablak, és az asszony ott ül mellette, vagy ég a tűz, és ő ott ül a kandallónál, de ha az időjárás nem jellemezhető –, amellyel egyébiránt már háromfokú skálához jutottunk –, akkor az asszony tettei sem határozhatók meg. Ilyenkor az ablak csukva van, a kandalló fűtetlen, de nem mondják meg nekünk, és azt hiszem, nem is igen találhatjuk ki, mi módon kúrálja magát az asszony a ház előttünk ismeretlen helyiségeiben.
A bekezdés e lényegi meghatározatlansága szinte szemlélteti az ok-okozat, jelenség-válasz apró szimmetriáinak alakzatát, mégsem sikerül meghatároznia, hogyan választott Mrs. Gorman a csukott ablak és a fűtetlen kandalló között. Ez a meghatározatlanság, amint várható, tovább szivárog kifelé, és érinti az asszony választását az ágy vagy a kényelmes karszék, gyengélkedése vagy egészséges állapota között, befolyásolva Watt viszonyát a csütörtök jelentéséhez. És ez nem is felhőtlen viszony, mert a továbbiakban tapasztalhatjuk, hogy csütörtökönként, amikor Mrs. Gorman nem gyengélkedett, és bekukkantott Watthoz, semmi különös nem történt, legfeljebb az, hogy Watt a térdére ültette őt, vagy ő ült az asszony térdére.
Körülbelül ennyit nyerünk egy Weltanschauunggal, amely a mondat szimmetriáit tárja föl. Ha kevesebbet is mondanak nekünk Wattról és Mrs. Gormanról, mint amit vártunk, nagyon is sokat mondanak az érzékelés hálózatáról, a vágyról és a döntésről, amely összevonja a vágy és az érzékelés cselekvéseit. Watt mondatainak szertartásos szimmetriája az információ leépítésével leépíti a motivációt is: jellemző módon pergeti le a szemünk előtt az egymással felcserélhető választások sorozatát, hogy fogalmunk sem lehet annak okáról, miért választott bármelyik szereplő a lehetőségek közül az aktuális módon.
De nem, ez sem egészen igaz. Nem a motivációt oltja ki: a motivációhoz soha nem is nyúl. Beckett kritériumrendszereket tételez, de csak azért, hogy lerombolja őket. Valaki – Mrs. Gorman vagy a helyette beszélő narrátor (aki talán önmagával vitatja meg az analitikus módszert) – bináris választások apró rendszerét állítja föl (hideg vagy meleg, ágy vagy karszék, bekukkantott vagy nem kukkantott be, gyengélkedett vagy nem gyengélkedett), magyarázza ugyan az asszony cselekedeteit, de nem igazán kielégítően. Szent Ágoston mondata ugyanígy ellentétpárt tárt elénk – elbizakodottság kontra kétségbeesés –, amelyet elégtelenként el is vetett. Pontosan az jár Ágoston hallgatóinak fejében, valamint a Watt olvasójának a fejében, ami az ellentétpárok törlése után marad.
A célszerű tagadásnak ez a módja gondos elszigetelést tesz szükségessé. A tagadásnak számos szertartása ismeretes. A kontraszt érdekében itt most egy másik szemléletes részletet mutatunk be. Az Ulysses Ithaka-epizódjából való, amikor Stephen Dedalus késő éjszaka Leopold Bloomot figyeli tűzrakás közben:
„Mit látott Stephen, mikor tekintetét a tűzről egy yard magasságba emelte a szembeeső falra?
Öt spirális rugózatú házicsengősor alatt, két kampó között a tűzhely jobb és bal kiugróját összekötve rézsút keresztben kifeszített görbe pályájú kötelet, melyről négy kisebb méretű négyszögletes összehajtott zsebkendő lógott, oda nem erősítve, következésképpen egymást kiegészítő derékszögekben, és egy pár szürke női harisnyanadrág, felső vége dupla flór szövésű, szokásos helyzetében, három felálló csipesszel merevítve, kettő a két szélén, harmadik az elágazásnál.”

(James Joyce: Ulysses, 793. old. – Szentkuthy Miklós fordítása)

Ez legalább olyan komoly hatást tesz az olvasóra, mint Beckett bármely mondata. Abból az epizódból való, amelyben Joyce elmondja, hogy itt mindent a legtárgyilagosabban és leghűvösebben beszélt el, és amelyben Bloom és Stephen úgy járják a maguk útját, mint a csillagok, amelyeket figyelnek. Lapról lapra a stílus mit sem változik, bármilyen emberi anyaghoz nyúlnak is.
És itt mégis valami egész másról van szó, mint amit a Watt-ban megfigyeltünk. Az elbeszélés tárgyilagosságát és pártatlanságát főleg a ritmus és a kadencia adja. A ritmus és a kadencia egyensúlyba került. De Joyce nem úgy egyensúlyozza ki a mondatot, mint Beckett. A „kifeszített … kötél … melyről lógott…” – ez a mondat tengelye. A többi bővítmény: hol feszítették ki a kötelet, milyen tartók között, mi lógott rajta, hogyan kapcsolták össze a felfüggesztett holmikat. A mondat végén figyelmünk a három csipeszre és geometriájukra irányul. Az elején figyelmünket a spirális rugók, meg a csengősor vonták magukra. A mondat valahol útközben fejtette ki mondattani tevékenységét, majdnem észrevétlenül, csak az analitikus erőfeszítés árán tárva föl ezt az összefüggést.
Az önkioltásnak nincs matematikája, mert itt nincs visszatérés ahhoz, amit ki kellene oltani. A mondat nem tér vissza önmagához, hanem meghatározatlan irányban mozog. Ez a negációnak valóban egész más stratégiája. Amikor Joyce kisebbít és tagad, akkor úgy jár el, mint az ember, aki mindent szürkére fest, elkezdi valahol, aztán egészen másutt végzi. Beckett viszont úgy dolgozik, akár a módszeres villanyszerelő, önmagával köti össze az energiaforrást, hogy az elem kimerüljön.
Ez az elv többet jelent a tagadásnál. Elszigetel két szembenálló, az írásban egyaránt jelenlévő tendenciát, amelyek között minden író választhat, ízlése és vérmérséklete szerint. Ettől függően lesz szó-ember vagy mondat-ember. A tendenciának megfelelően egyik vagy másik, mert e két típust természetesen nem választhatjuk el élesen egymástól. Egyetlen mondat sem létezik szavak nélkül, ahogy minden szó is beleillik valamely mondatba, akármilyen homályos értelmű is a szó. Mondatok és szavak, szintaxis és beszéd csak együtt létezhetnek.
Ennek az elvnek kisebb fontosságot tulajdonítanak, mint amekkorát megérdemel. Tudjuk, hogy az írók érdeklődnek a szavak iránt, ízlelgetik a hangzásukat, gyűjtik a ritka szavakat. Beckett is gyűjtötte őket, Joyce-ról, pedig tudjuk, hogy órákon át olvasgatta Skeat Ethymological Dictionary-ját. Mindez köztudott róluk. Ám kevesebbet tudunk az íróról, mint a mondatok formája iránt érdeklődő emberről.
Ennek egyik oka lehet, hogy az elmúlt százötven évben sok jeles író nem nagyon érdeklődött a mondat iránt. E tekintetben Joyce roppant jellegzetes posztromantikus író volt, akinek a szemében a mondat egyfelől a szavak elrendezésének módja, másfelől pedig lélektani tükör. A mondat formális szerkezetével nem sokat törődött. Az alábbiakban két példamondatot közlünk a tűzrakásról a „Borostyán-nap az ülésteremben” című elbeszélés elejéről:
„Az öreg Jack összekotorta a parazsat egy keménypapír lemezzel, és egyenletesen elterítette a szén hamvasodó kupoláján. Amikor a vékony parázsréteg elborította a kupolát, arca a sötétségbe veszett; de amint nekidőlt, hogy újraélessze a tüzet, görbedt árnyéka lassan a szemközti falra rajzolódott, és arca is megjelent a fényben.”

(James Joyce: Borostyán-nap az ülésterembenPapp Zoltán fordítása)

Önkéntelenül is megragadja figyelmünket ezeknek a mondatoknak a formája. Az első mondatban, amelyből megtudjuk, hogy az öreg Jack összekotorta és elterítette a parazsat, a hangsúlyos szó egy határozó: „egyenletesen”. Joyce gyakran és szívesen telepítette mondatait valamely határozószó köré. Így a tulajdonság tesz szert nyomatékra, nem pedig a cselekvés. Az elbeszélés második mondata pedig megint csak egy jellegzetes joyce-i műfogás. Nem egy alanya van, hanem kettő: „Arca a sötétségbe veszett”, de „az árnyéka megjelent.” Két alany, két ige és egy „de”. Észrevétlen, mégsem ortodox „de” ez, nem olyan, mint amikor azt mondjuk: „Feje nagy volt, de a kalapja kicsi.” Az ortodox „de” kiegyensúlyoz két állítást: valamit állítunk a fejről és ellentétként állítunk valamit a kalapról. Joyce mondata nem szándékozik „megállítani” minket, hogy megvizsgáljuk ezt az ellentétet. Ez a „de” amolyan fantom „de”. Nem állít szembe egymással két cselekvést vagy két állapotot, csupán az átmenet eszközéül szolgál két esemény között, amelyek valamikor követték egymást időben: elsötétedés és kivilágosodás. Nincs itt figyelmünket felkeltő ellentét, semmi egyéb, csak egy narratív szekvencia. Az „és” éppen ilyen jól megtette volna. Ha már felfedeztük ezt az elvet, látjuk, hogy a „de” két oldalán megadott alanyok nem egyebek valakinek a narratív segédeszközeinél, aki sorba rendezi a jelenségeket, amelyeket az olvasó is megfigyelhetett volna, ha jelen van. Hasonlóképpen: az Ulyssesből kiemelt mondat az ajtócsengőről, a ruhaszárítóról, a száradó ruhákról és a csipeszekről nem tesz egyebet, mint feljegyzi Stephen megfigyeléseinek sorát. Mindkét esetben valami mondat ökonómiáján kívüli erő irányítja a mondat tevékenységét. Joyce-t legelsősorban ez az erő érdekelte, nem a mondat belső rendszerének feszültsége, és könnyen átlendült a belső monológba, amely nagyon jól megvan formális mondatok nélkül is.
Újabb joyce-i példa: hosszú, formális mondat az Ifjúkori önarcképből, amely Stephen beszélgetését ábrázolja a tanulmányi prefektussal: „A prefektus az ablakkeretben állt, háttal a fénynek, könyökével a barna keretnek támaszkodva, miközben beszélt és mosolygott, lassan húzogatva és csomózgatva a redőny hevederét.” „A prefektus állt”: az egész szintaxis ebből származik. Minden egyéb bővítmény: két alárendelt ige, „beszélt” és „mosolygott”, három melléknévi igenév: „támaszkodva”, „húzogatva” és „csomózgatva”. Mindezek nyelvtanilag alárendeltek, de csak nyelvtanilag. Az ige, amelynek alá vannak rendelve, nem rendelkezik különleges státussal: „áll”. Figyelmünket nem ennek az igének a szórendet meghatározó szerepe vonja magára, hanem a rend részlete, a befejező mondatrész: „lassan húzogatva és csomózgatva a redőny hevederét.” A prefektus alig észrevehetően állít csapdát Stephennek.
Hasznunkra válhat, ha újra meg újra átfutjuk e nevezetes bekezdés többi részét is. Újra meg újra megfigyelhetjük, hogy a fő igéknek csupán strukturális szerepük van; a figyelmünket mindig valamely alárendelt rész vonja magára: az ujjak mozgása, a koponyára vetülő árnyék. A következő részletben a „koponya” szó ragadja meg leginkább figyelmünket: „A pap egész arca árnyékban volt, de a hátulról érkező elhaló fény érintette beesett halántékát és koponyájának formáját.” Ez a rész különös módon hasonlít az előbbiekben tárgyalt „Borostyán-nap az ülésteremben” elejére: árnyék/de/fény. Ez a „de” itt sem teremt egyensúlyt két kijelentés között, mivel alig vesszük észre a két oldalán álló igéket („volt” és „érintette”). A mondatnak mintegy sikerült eltörölnie önmagát, míg minden hangsúly a félelmetes „koponya” szóra helyeződött: a szintaxis itt semleges keretté változott, önmaga rovására és egyetlen szó javára. Ez pedig annak az állításnak felel meg, amint e bekezdés egyéb részei ugyancsak, hogy a dolgok nem azok, aminek látszanak: a prefektus tudós, és látszólag barátságos beszélgetést folytat tanítványával, de a szeme sarkából állandóan azt figyeli, hogyan is csalhatná csapdába Stephent. A hurok, a koponya, a csapda: ezek az igazi alárendelt témák, amikor a prefektus exponálja őket. A szintaxis itt lélektani tükörként szolgál.
Joyce világában a dolgok sohasem azok, aminek látszanak: a prefektus ujjait figyeljük, nemigen bízva szavaiban. Mindig figyelnünk kell az apró gesztusokra, amelyekkel az emberek elárulják magukat: az a modorosság, amellyel a Futó árnyék című elbeszélésben közlik velünk, hogy Ignatius Gallegher nem az az ember, akinek Little Chandler véli. A szoborszerű testtartás a lépcső tetején, amely azt mondja nekünk, hogy Gretta Conroy gondolatai nem a férjével, Gabriellel való találkozón járnak, hanem halott kisfiuk képe jelent meg előtte, akinek emlékét egy dal idézte fel. A lényegi cselekvések mindig másutt történnek: a színen kívül, és csak utalnak rájuk. A regényírás ilyetén módjának, a témák és események kezelésének persze megvan a maga ellentéte is a mondatok kezelése tekintetében: a fő igét kiszorítják meghatározó szerepéből a határozói, jelzői mellékmondatok, a megtévesztően hangsúlyos szavak.
Most már megpróbálhatjuk megvizsgálni Beckett különleges teljesítményét, amely abban áll, hogy titkot rejt a szintaktikai mechanizmusba, amelyet egész tünékeny mivoltában nagy műgonddal tervezett struktúrák takarnak el naiv tekintetünktől. Figyeljük meg, mit művel mondatról mondatra egy remekbe szabott részletben. A Malone meghalból idézek. Az öreg Macmann és az idős Moll az aggok házában lobban szerelemre egymás iránt: „Lassanként valami bensőséges kapcsolat alakult ki köztük, amely adott pillanatban arra indította őket, hogy együtt feküdjenek le és közösüljenek, na persze, már amennyire tudtak.” E mondatnak semmi rejtegetnivalója nincs, kivéve a „bensőséges kapcsolat” kifejezés értelmét. Az „adott pillanattal” összefüggésben nem kell feltennünk a kérdést, milyen erő adta ezt nekik. Ez euklidészi idióma („adott pontról bocsássunk merőlegest adott egyenesre”), és csak azért nem teljesen világos, mert a gondos elemzés nyelve sem tudja pontosan meghatározni, hol érinti a szenvedélyt. „Mert öregek voltak, ugye, és tapasztalatlanok a testi szerelemben, így természetesen nem érezhették, hogy sikerül azon minutában, és hogy az Isten is egymásnak teremtette őket.” „Természetesen nem érezhették, hogy sikerül”: ez a mondat hivatalos tengelye, tehát a mondat legfontosabb része, értelme. Két irónia hangsúlyozza ezt, a köznyelvi kifejezés: „azon minutában” és az „Isten is egymásnak teremtette őket.” Ezek a klisék a hamisság hangulatát kölcsönzik a mondatnak, ami korántsem ássa alá értelmét, hanem inkább megerősíti a kijelentést: mindketten illúziót kergettek, és ezért nem sikerült azon minutában a dolog. De „korántsem veszítették el kedvüket, de nem ám, hanem egész jól belemelegedtek a játékba.” Kristálytiszta: bár a „kedv” lerázza magáról a Petrarca-féle szenvedély konnotációit, a „belemelegedtek” pedig nem a kalóriákra utal, hanem idiomatikus értéke van. „És jóllehet mindkettő tökéletesen impotens volt, végül üggyel-bajjal mégis sikerült valami satnya kéjt kicsikarni petyhüdt, ernyedt ölelkezésükből, a bőr, a nyálkahártya és a képzelet ingerlésének útján.” Most sincs itt semmi kuszaság. „Végül sikerült” a dolog: tényleg sikerült nekik, vagyis legyőzték impotenciájukat. Sőt, a mondat meg is határozza: „valami satnya kéjt” éreztek (ahogy az egész mondatból is ez a satnya kéj szivárog). Segédeszközeikre szintén fény derül: „a bőr, a nyálkahártya és a képzelet ingerlésének útján.” E segédeszközök mind rendelkezésre állnak, ez igazán nem kevés, ezt mind összegyűjtjük, és nem is csodálkozunk, hogy e hármasság tetőpontján a „képzelettel” találjuk szemben magunkat. „Ám az ide vezető hosszú úton mennyit, de mennyit turbékoltak összebújva, hányszor támadt riadalom szívükben, milyen sokat matattak egymás testén, szégyenlősen, reszkető kézzel! És Macmann apránként már-már a magasröptű mondás értelmét is kihüvelyezte: Két ember egy pár.”
Nem becketti agyafúrtság, hanem emberi élmény megtalálni a szavakat, sorba rakni őket bizonyos rendben, és nagy erőfeszítéssel elképzelni, nagyjából mi mindent is konnotálhatnak különféle sorrendekbe rakva. A regénynek, amelyből idéztünk, Malone meghal a címe: egyszerű tőmondat, és nem Malone az egyetlen, aki nincs tisztában e kis mondat teljes jelentésével. „A társalgás művészetében is roppant léptekkel haladt most előre, és rövid idő alatt megtanulta, mikor kell azt mondani, igen, nem, még és elég.” Nem kételkedhetünk benne, hogy itt lefokozódás tanúi vagyunk. De nem adott lefokozódásról van szó, mint Joyce-nál, aki letérít minket a mondat ösvényéről, amelyet olvasunk. Ez a lefokozódás a karteziánus formalitás erejével áll elő, amely a szerelem ébrentartását négy roppant közönséges, köznyelvi szó használatával egyensúlyozza ki: „igen”, „nem”, „még” és „elég”. Milyen furcsák ezek a szavak a papíron a szerelem törékenységével szembeállítva!
Beckett nem közönyösebb a magányos szó iránt, mint Joyce, aki a klimax keretében vetette papírra a „koponya” szót, amikor egy papot mutatott be. De a becketti szintaxis állandóan ellenőrzi az efféle szavak megjelenését. Joyce-szal ellentétben Beckett nem engedi e szavak spontán felbukkanását a mondat peremén, tekintet nélkül az éppen megtervezett szintaktikai szerkezetre. Beckett szempontjából az ilyen szavak a mondat „belső ügyének” minősülnek, amit a továbbiakban még megpróbálunk pontosabban megfogalmazni. A becketti mondat lényegi törekvése a gondos ellenőrzés, amelyet sohasem tud teljesen magvalósítani.
A mondat, amelyben már benne van a vége, amikor elkezdődik, fölvállalja mondanivalója közlését még akkor is, ha a témája a kaotikus, tagolatlan szenvedély. Minden viszonyt föltérképez, amellyel csak szembekerül az alany-ige-tárgy összefüggés, valamint szabályos alárendelt eszközei használatával. Mondja őket, elmondja őket, mégpedig az alany-ige-tárgy séma szerint. Kijelenti, hogy ezek az eszközei, és ezeket ellenőrzi állandóan. Magas fokú igényesség ez, még magasabb, mint Newtoné, aki kijelentette, hogy különféle szimbólumok kiegyenlítésével az egyenlőségjel két oldalán úgy ki tudja számítani az almák lehullásának ívét, mint a bolygók mozgását.
Magas igény ez, és mindig hamisnak bizonyult. Hamisnak bizonyult a szintaktikai rend és a finom emberi árnyalat radikális összebékíthetetlensége miatt. Ezért is tudunk viszonylag keveset Mrs. Gorman csütörtökjeiről. Ez az oka Malone fakó mondatainak is: „nem érezhették azon minutában, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket”, „a bőr, a nyálkahártya és a képzelet ingerlésének útján”, „igen, nem, még és elég. Ilyesmitől függ ám az igazi barátság!” A mondat a szavai miatt elégtelen, nem geometriája és nem is dinamikája miatt. Egy jobb világban ez a csodálatos dinamikus rendszer jobb szavakat beszélhetett volna el. A mi világunkban silány igéket, silány főneveket és hitvány köznapi frázisokat kell elbeszélnie.
Beckett néha vérfagyasztóan magas csúcsra jut el, pontosan azért, mert nem hiányoznak a szavak, és érezzük, hogy a mondat maga az univerzum kiürítésének eszköze. Megint csak Malone a felelősségén elmélkedve, amelyet egy kitalált szereplő megalkotása jelent: „És még magamról ugyanazzal a ceruzával írok és ugyanabba a füzetbe, mint amelyikbe róla írtam.” „Ugyanúgy írok magamról, mint róla.” „Mivel én már nem én vagyok, már régen meg kellett volna mondanom, hanem valaki más, akinek az élete éppen most kezdődik.” Én haldokolva írok valakiről, aki (úgyszólván) éppen megszületik. Aztán teljesen váratlanul a regény egyik nagy mondatában, összeolvad a kettő: az érzelem, amely az „akinek az élete éppen most kezdődik” mondatot alkotta és a Malone meghal valóságának lassú haladása. Íme a mondat: „Igaz, hogy neki is meglehetnek a maga kis emlékei, krónikája, józan esze és talán képes fölismerni a jót a rosszban, a rosszat a rosszabban, és így öregszik meg apránként majd a változatlan napok során, és egy nap meghal, amely ugyanolyan lesz, mint a többi, csak rövidebb.” Csak rövidebb: ez a nyaktiló-mondat. És logikus, kifogástalanul logikus, ugyanaz a logika élteti, amely szintaxisát táplálta. „…így öregszik meg apránként majd a változatlan napok során” – ez a folyamat előrevetíti a katasztrófát, és az utolsó nap (ezért) rendelkezik majd ugyanazzal a tulajdonsággal, mint az előzők. De különbözik is tőlük: mármint a tartamát illetően. És a mondat végén a ritmus vágja szét a mondatot és a napot e félelmetes célirányossággal: „csak rövidebb.”
Tipikus becketti stratégia ez: egyenlőségjelet tesz a szintaxis és a logika közé, azt a látszatot kelti, mintha egybeesnének, aztán hirtelen csapdába ejt minket a következménnyel. Átéljük a fenyegető vég előérzetét, amikor a „krónika” az „emlékekhez” vezet vissza minket, mivel létezik egy történet, amelyre emlékezhetünk, míg az „emlékektől” áttérünk a „józan észre”, mivel a józan ész azon dolgozik, amit az emlékezés hátrahagyott. Majd pedig a „józan ész” képes fölismerni a „jót a rosszban” (e kitételt már hallottuk előzőleg bizonyos körülmények között, amikor úgy éreztük, hogy a személy, aki idézte ezt velünk kapcsolatban, több józan ésszel rendelkezik, mint mi), a különleges korolláriumot pedig a szimmetria hozza létre: „a rosszat a rosszabban.” Finoman ringatott minket az ész és a kadencia együttes hatása egészen addig a pontig, amikor a jó már nem egyéb, mint az, ami nem olyan szörnyű, mint bármely pillanatnyi norma. Mindez hasonlít Winnie élményeire: „Az majd egy másik szép napunk lesz akkor. /Szünet/ Végső soron. /Szünet/. Addig is.” A redukciót egy előrevetített befejezett jövő szemlélet teremti meg, amely nagyon hasonlít a Hogy is van ez hogy is volt ez-ére: „a sötétben a sárban a fejem az övével szemben az oldalam az övéhez tapad jobb karom a válla körül kiáltásai nem hangzanak már így fekszünk jó ideig ezek jó pillanatok” – jó pillanatok tényleg, a „jó a rosszban”, ha ugyan nem „a rossz a rosszabban” művei.
A becketti narrátor azzal foglalatoskodik, hogy rendezze, amit éppen elbeszél. Vagyis keretet ad mondatainak, igyekszik foganatosítani a gondos ellenőrzést. Ez a feladata regényről regényre egyre nehezebb. A Murphy narrátora (egymillió évvel ezelőtt) könnyű játszmákat játszott. Ha mondatai nem is térnek ki szinte mindenre, gyanakodnunk kell arra, hogy a narrátornak megvan a saját öröme az apró ellentmondásokból. Semmi sem könnyebb számára, mint leírni a székéhez kötözött Murphyt, továbbá kijelenteni, hogy maga Murphy kötözte a székhez magát. Csak le kellett írnia a szavakat, a nyelvtan és a szintaxis szabályai szerint. Ha nem tudott rá fényt deríteni, hogyan tudta Murphy véghezvinni ezt a műveletet, hát sebaj, sok olvasó úgysem veszi észre ezt a nehézséget, és akik észreveszik, gyaníthatják, hogy ironikus örömet érzett e mondat kihagyásával, amelyet egyébként sem lehetett volna megfogalmazni. A Hogy is van ez narrátora viszont ennek és csakis ennek a problémának ront neki. Az a kérdés, honnan származnak a zsákok, nagyon hasonlít ahhoz a problémához, hogy Murphy miképp kötözte a székhez magát, és majdnem belehal az analitikus igyekezetbe, hogy ezt megmagyarázza, de mégis csak ritkán sikerül megfogalmaznia egy összefüggő mondatot, bár lázasan csak ezen munkálkodik.
A könyv központi témája, hogy a szereplő állandóan mondatokat próbál fogalmazni, de ez ritkán sikerül neki. Emlékek igyekeznek mondatokká alakulni, hogy is volt ez: „a madarakkal és virágokkal ékes felkalapozott nagy fej a fürtjeim fölé hajol a szeme ég a szigorú szeretettől félénken föltekintek az égre ahonnan segedelmünk érkezik amelyről tudom hogy idővel elmúlik tőlünk.” A mondat központozható, csinálhatunk belőle két vagy akár három mondatot is ízlésünk szerint, ahogy éppen pontos vesszőt vagy vesszőt van kedvünk kitenni. Ezt viszont nem lehet központozni:
„mármint összekötni őket végső megfontolások mármint ezeket a zsákokat ezeket a zsákokat meg kell érteni megpróbálni megérteni ezeket a zsákokat számtalanul velünk itt az utazásunkhoz számtalanul ezen a keskeny ösvényen egy láb két láb minden rendben mint mi minden rendben az a lehetetlen karaván az elképzelhetetlen indulásához”
Ez más, mint a joyce-i „belső monológ”, Beckett szövege állandóan igyekszik koherenciát teremteni, szabályszerű szintaxissal. A belső monológ – amikor a tudat üresben jár – nem is próbálja ellenőrizni saját tartalmát. A Hogy is van ez embere viszont (akinek talán Sam a neve, a könyvekben szereplő nevek szerint) mondatokat igyekszik kimondani, ami annyit tesz, hogy ellenőriznie kell gondolatait, meg kell értenie a valóságot, amelynek ő is része. Minden bekezdés ennek az erőfeszítésnek az egysége; fejlődését a szintaktikai rend nyomon követésével tudjuk lemérni. Az előbb idézett bekezdésben semmi sincs, ami csak távolról is mondatra hasonlítana. Négy bekezdéssel alább a következőt olvashatjuk: „a zsákoknak ez a felhalmozódása a kezdet kezdetén minden haladást lehetetlenné tesz és mihelyt a karaván az első elgondolhatatlan impulzus hatására megindul már mozdulatlanná is dermed az igazságtalanságban”. Nincs már habozás, sem látszólagos indulás, nincs már „megérteni megpróbálni megérteni”. Az ilyen mondattól valójában nem remélhetünk egyebet, mint törékeny ökonomikus konstrukciót, az ige vagy igék beépítésén túl. A „volna” vagy „lenne” igékkel gyakorta találkozunk: nyelvtani töltelékszavak ezek a szintaxis ortodoxiája szolgálatában. A megértés aktusa befejeződött: de nem a sötét valóság megértéséről van szó, hanem a probléma megértéséről, amelyet előző megértési és megfogalmazási kísérletei idéztek elő. Ez a fajta másodfokú szintaxis, amely az elsőfokú szintaxis létrehozásának nehézségeit beszéli el, (a rendező) szintaxis, amelyet nem mondatokban kapunk, hanem a teljes narratív vállalkozás töredékeinek megformálásában. Ahogy az író, aki sok fáradságot szentelt egy bonyolult cselekményű történetnek, amelyben nagyon későn fedez fel egy végzetes hibát, ez a névtelen, sárban csúszó lény, ez a – mondhatnánk – Sam nélküli Sam, a Watt valamely szimmetriája, mondjuk, a Mrs. Gorman gyengélkedései részletének olvasója helyzetében találja magát. Minden gondos, szimmetrikus és átgondolt volt; aztán minden hirtelen mintha tévedés lenne; és végül sikerül megállapítania, mi a tévedés, és létrehoznia a megfogalmazás új szimmetriáját, amely megint csak…
Megint csak tévedésnek bizonyul. És ha elégedettsége végül („jó jó vége a harmadik és utolsó résznek”) elválaszthatatlan a teljesítménye okozta kielégüléstől, amit például Malone nem mondhat el magáról, vagyis a struktúra kiteljesítésétől, akkor ez pontosan az az elégedettség, amely erőt adott Malone-nak valahányszor kidolgozta a rendező paradigmát, vagyis a mondatot. Malone mondatról mondatra alkotta meg a lokális rendet, egészen a végső felbomlásig: „halálhörgés”. A Hogy is van ez embere csak ritkán alkot lokális rendet, viszont mindenütt szimmetriát hoz létre (három ötvenoldalas blokk). És visszatekintve azt látjuk, hogy erőfeszítését mégis legyőzi az a sok feldolgozatlan adat, amelyet nem sikerült tisztáznia, sem megmagyaráznia. Az ellenőrzés illúziója azonban néha elhozza neki a békét, a békét, amellyel véget ér a könyv. Az ellenőrzésről azonban kiderül, hogy az ellenőrzés illúziója csupán, vagyis a becketti szintaxis illúziója a Hogy is van ez.

Romhányi Török Gábor fordítása
 

[Hugh Kenner: Shades of Syntax (Mondattani árnyalatok) In: Samuel Beckett: A Collection of Criticism, ed. Ruby Cohn (McGraw-Hill, New York, 1975)]

 

 

 

Forrás: Polísz, 2009. 111. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap